Svájci hegytetőn alkudozik Amerika és Irán

A svájci Bürgenstockon vasárnap kezdődött amerikai–iráni tárgyalások tétje nem csak az, sikerül-e diplomáciai formába önteni egy már aláírt keretmegállapodást. A következő hetekben az dőlhet el, hogy az Egyesült Államok és Irán képes-e lezárni a hónapok óta tartó háborús szakaszt, visszaterelni az iráni atomprogram ügyét az ellenőrizhető diplomácia keretei közé, és megakadályozni, hogy Libanon, Izrael vagy a Hormuzi-szoros körüli újabb válság pillanatok alatt szétfeszítse az egyezséget. A helyszín látványosan nyugodt: alpesi panoráma, lezárt utak, helikopterek, biztonsági ellenőrzések, fekete autókonvojok. A tárgyalóasztalra kerülő ügyek viszont a Közel-Kelet legveszélyesebb törésvonalait sűrítik egyetlen csomagba.

A diplomáciai folyamat alapja az a keretmegállapodás, amelyet Washington és Teherán a héten írt alá. A dokumentum célja, hogy hatvan napon belül végleges béke- és biztonsági megállapodás szülessen. Ebben helyet kapna az iráni atomprogram korlátozása, az ellenőrzési rendszer helyreállítása, a szankciók enyhítése, a befagyasztott iráni pénzek kérdése, a Hormuzi-szoros biztonságos használata és a libanoni harcok leállítása is. Ez már önmagában rendkívül összetett vállalás, hiszen minden pont mögött külön érdekcsoportok, regionális szövetségek, belpolitikai kockázatok és katonai realitások állnak. A hatvan napos határidő ezért inkább politikai kényszerpályának tűnik, mint kényelmes diplomáciai menetrendnek.

Az amerikai küldöttséget JD Vance alelnök vezeti, aki vasárnap reggel érkezett Svájcba. A tárgyalások előkészítésében részt vesz Steve Witkoff különmegbízott és Jared Kushner is, vagyis Donald Trump elnök szűkebb bizalmi köre közvetlenül kezeli az ügyet. Ez arra utal, hogy Washington gyors eredményt akar, és a Fehér Ház nem szeretné átengedni a folyamatot a külügyi apparátus lassabb, óvatosabb ritmusának. Trump számára a megállapodás külpolitikai győzelemként lenne eladható: lezárhatna egy veszélyesen drága háborút, mérsékelhetné az olajpiaci sokkot, és azt állíthatná, hogy erőből kényszerítette tárgyalóasztalhoz Iránt.

Teherán számára a svájci forduló legalább ennyire kockázatos. Az iráni küldöttségben magas rangú politikai, diplomáciai és gazdasági szereplők is helyet kaptak. A parlamenti vezetés, a külügy és a jegybank jelenléte azt jelzi, hogy Irán egyszerre akar politikai garanciákat, pénzügyi mozgásteret és atomügyi engedményeket. A tárgyalások egyik fontos technikai szála a blokkolt iráni bankszámlák és a szankciók enyhítésének kérdése lehet. Teheránnak sürgősen szüksége van gazdasági levegőre, mert a háború, az olajexport akadozása, a pénzügyi elszigeteltség és a belső társadalmi feszültségek együtt olyan nyomást jelentenek, amelyet hosszú távon nehéz kezelni. Ugyanakkor az iráni vezetés nem engedheti meg magának, hogy hazai ellenfelei kapitulációként mutassák be a tárgyalásokat.

A legnehezebb pont továbbra is az iráni atomprogram. Az amerikai cél az, hogy Irán ne juthasson atomfegyverhez, és az ellenőrzési rendszer annyira erős legyen, hogy egy esetleges titkos katonai irányváltás időben észlelhető legyen. Irán viszont ragaszkodik ahhoz, hogy atomprogramját békés célúnak ismerjék el, és ne fosszák meg teljesen az urándúsítás jogától. A vita nem elméleti természetű. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőrzési lehetőségei az elmúlt időszakban súlyosan beszűkültek, több létesítmény állapota és az érzékeny készletek pontos helyzete körül bizonytalanság alakult ki. Egy tartós megállapodáshoz ezért nem elég egy politikai nyilatkozat. Részletes menetrend kell arról, mennyi dúsított urán maradhat Iránban, milyen szintű dúsítás engedélyezhető, mikor térhetnek vissza a nemzetközi ellenőrök, és mi történik, ha bármelyik fél megszegi a vállalásait.

A svájci tárgyalásokat azonban nem az atomprogram, hanem Libanon ügye fenyegeti a legközvetlenebbül. Irán ragaszkodik ahhoz, hogy a megállapodás a libanoni frontot is lefedje, mivel a Hezbollah Teherán regionális befolyásának egyik legfontosabb pillére. Izrael viszont nem részese az amerikai–iráni megállapodásnak, és saját biztonsági logikája alapján cselekszik Dél-Libanonban. Ez az egész alku legsérülékenyebb pontja: Washington vállalásokat tesz egy olyan katonai helyzetre, amelyben legfontosabb szövetségese, Izrael önállóan dönt a műveleteiről. Ha az izraeli hadsereg folytatja a támadásokat, Teherán azt állíthatja, hogy az Egyesült Államok nem képes érvényt szerezni az általa aláírt megállapodásnak. Ha Washington túl erősen nyomást gyakorol Izraelre, belpolitikai és szövetségi válságot kockáztat.

Ez magyarázza, miért került újra elő a Hormuzi-szoros kérdése. Irán régi eszköze, hogy a világ egyik legfontosabb tengeri energiakapujával gyakorol nyomást ellenfeleire. A Perzsa-öböl kijáratánál fekvő szűk átjáró stratégiai jelentőségét nehéz túlbecsülni: a világ olajkereskedelmének jelentős része ezen az útvonalon halad, és a kerülő megoldások kapacitása korlátozott. Ha a szorosban a biztosítók, hajótársaságok vagy kereskedők tartós kockázatot látnak, az már akkor is árfelhajtó hatású lehet, ha a fizikai forgalom részben fennmarad. A piacokat sokszor nem a lezárás ténye, hanem a bizonytalanság ára rázza meg.

A mostani helyzet különösen zavaros. Irán szerint a szoros újabb lezárása válasz az izraeli támadásokra és a libanoni tűzszünet megsértésére. Az amerikai hadsereg ezzel szemben azt állítja, hogy a kereskedelmi hajóforgalom folytatódik, és több tucat hajó haladt át a térségen. A két állítás látszólag kizárja egymást, de a gyakorlatban a tengeri válságok sokszor átmeneti, részleges, informális korlátozásokból állnak: engedélyek, fenyegetések, biztosítási díjak, katonai kíséret, késleltetett indulások és politikai üzenetek keverednek. A világpiac számára az is elég lehet a feszültséghez, ha a hajózási társaságok nem tudják, milyen szabályok érvényesek másnap reggel.

Trump külön feszültséget vitt a helyzetbe azzal, hogy amerikai „védelmi díj” vagy tengeri útdíj lehetőségét vetette fel arra az esetre, ha nem születik végleges békemegállapodás. Ez egyszerre üzenet Iránnak, az öböl menti államoknak és az amerikai közvéleménynek. Iránnak azt jelzi, hogy Washington nem fogadja el Teherán különleges ellenőrzési igényét a szoros felett. Az öbölbeli országoknak azt, hogy az amerikai katonai jelenlétnek ára lehet. Az amerikai választóknak azt, hogy Trump nem akar ingyenes biztonsági garanciákat adni a világnak. Csakhogy a Hormuzi-szoros nem magánút, a nemzetközi jog és a parti államok érdekei is korlátozzák az ilyen elképzeléseket. Egy amerikai útdíj politikailag jól hangozhat, jogilag és diplomáciailag nehezen kezelhető.

Pakisztán és Katar közvetítő szerepe ezért felértékelődik. Pakisztán az elmúlt hetekben a folyamat egyik motorja lett, és Shehbaz Sharif miniszterelnök, valamint Asim Munir hadseregparancsnok jelenléte azt mutatja, hogy Iszlámábád saját regionális súlyát is növelni akarja. Katar pénzügyi, diplomáciai és energetikai kapcsolatai miatt nélkülözhetetlen közvetítő: jó csatornái vannak Washington felé, kapcsolatban áll Teheránnal, és az öbölbeli biztonsági rendszerben is érdekelt. A svájci helyszín sem véletlen. Bürgenstock már korábban is szolgált nagy nemzetközi diplomáciai események helyszíneként, és a svájci környezet egyszerre ad diszkréciót, biztonságot és semleges színpadot.

A megállapodás ellenfelei mindkét oldalon erősek. Az Egyesült Államokban sokan attól tartanak, hogy Trump egy újabb iráni atomalkut köt, miközben korábban élesen támadta a 2015-ös megállapodást. A republikánus tábor Izraelhez szorosan kötődő része számára különösen nehezen elfogadható, ha Washington látványosan elismeri Irán bizonyos jogait az atomprogramban, vagy gazdasági könnyítéseket ad Teheránnak. Iránban az alku ellenzői azt hangoztatják, hogy Amerika megbízhatatlan, és a tárgyalások gyengítik az „ellenállási tengelyt”. A belső vita ott arról szól, hogy a rezsim a gazdasági túlélés érdekében mennyit engedhet a stratégiai mozgásteréből.

Izrael helyzete sem egyszerű. A háború eredményeiről szóló belső vita azt mutatja, hogy a katonai műveletek nem hoztak egyértelmű politikai győzelmet. Ha az amerikai–iráni megállapodás tartóssá válik, Benjamin Netanyahu kormánya könnyen azzal szembesülhet, hogy Washington a háború lezárását fontosabbnak tartja az izraeli hadicélok maradéktalan teljesítésénél. Ha viszont Izrael folytatja a libanoni műveleteket, azzal veszélybe sodorhatja azt a diplomáciai folyamatot, amelyet Trump saját sikerének akar bemutatni. Ez feszültséget teremthet az amerikai–izraeli viszonyban is, még akkor is, ha a két ország biztonsági együttműködése továbbra is szoros.

A következő hatvan nap döntő kérdése az lesz, hogy a felek képesek-e különválasztani a nagy megállapodást a napi katonai incidensektől. Ha minden libanoni összecsapás, minden dróntámadás, minden tengeri figyelmeztetés azonnal a teljes alku összeomlásával fenyeget, akkor a folyamatnak alig van esélye. Ha viszont sikerül létrehozni gyors válságkezelő mechanizmusokat, ellenőrzési csatornákat és világos válaszlépcsőket, akkor a keretmegállapodásból valódi rendezés is kinőhet. Ehhez mindenkinek engednie kell valamennyit: Iránnak az ellenőrzésekben, Amerikának a szankciók ügyében, Izraelnek a libanoni hadműveletek korlátozásában, a közvetítőknek pedig abban, hogy folyamatosan életben tartsák a kommunikációt.

A svájci tárgyalások így egyszerre szólnak háborúról, olajról, atomról és presztízsről. A béke itt nem ünnepélyes kézfogásként jelenik meg, inkább kockázatokkal teli technikai folyamatként: számlák feloldása, ellenőrök visszaengedése, hajózási engedélyek tisztázása, libanoni tűzszüneti vonalak ellenőrzése, politikai arcvesztés elkerülése. A Bürgenstock nyugalma megtévesztő. A tárgyalóasztal körül olyan szereplők ülnek, akiknek mind szükségük van az egyezségre, de egyikük sem engedheti meg magának, hogy gyengének látsszon. Ezért lehet a mostani forduló a folyamat kezdete, és ezért lehet akár már az első komoly próbatétele is.