Új jobboldali hullám sodorja magával Latin-Amerikát

Kolumbia vasárnapi elnökválasztási második fordulója azért lett a latin-amerikai politika egyik nagy pillanata, mert egyetlen országváltásnál többet mutatott meg. Abelardo de la Espriella, a magát „El Tigre” néven is építő milliomos ügyvéd hajszállal győzte le a baloldali Iván Cepedát, és ezzel lezárta Gustavo Petro első baloldali kolumbiai elnökségének korszakát. A különbség csekély volt, az ország politikailag kettéhasadt, a szavazatok előzetes összesítése mégis világos üzenetet küldött: a biztonság, a rend és a gyors gazdasági fordulat ígérete most erősebbnek bizonyult, mint a társadalmi reformok folytatásának programja.

De la Espriella kampánya tudatosan épített a harcos retorikára. Azt hangoztatta, hogy „kemény kézzel” kormányozna, a bűnszervezetekkel és gerillacsoportokkal szemben szakítana a tárgyalásos megközelítéssel, megaprítaná az állami bürokráciát, csökkentené az adókat, újra lendületbe hozná az olaj- és bányászati szektort, és az Egyesült Államokkal kötött szoros biztonsági együttműködésre támaszkodna. A „Make Colombia Great Again” szlogen nyílt utalás volt Donald Trump politikai stílusára, az amerikai elnök gratulációja pedig jelezte, hogy Washingtonban is újabb szövetségest látnak a bogotái váltásban. De la Espriella győzelme így a kolumbiai belpolitikán túl az amerikai befolyás visszarendeződésének is része lehet.

A kolumbiai fordulat azért különösen erős jelzés, mert az ország sokáig sajátos helyet foglalt el a térségben. Évtizedeken keresztül a jobboldal és a centrum erői uralták a politikát, Petro 2022-es győzelme ezért történelmi törésnek számított. Az első baloldali elnök békepolitikát, társadalmi igazságosságot, adóreformot, a fosszilis gazdaság fokozatos visszaszorítását és a legszegényebb rétegek helyzetének javítását ígérte. Kormányzása alatt viszont nem sikerült eloszlatnia azt az érzést, hogy az állam nem képes úrrá lenni az erőszakon. A kokainkereskedelem, az illegális bányászat, a fegyveres csoportok vidéki befolyása és a városi bűnözés együtt táplálta a félelmet. Aki egy ilyen légkörben rendet ígér, könnyen felülírhat bonyolultabb reformprogramokat.

A mostani kolumbiai eredmény belesimul abba a folyamatba, amely 2023 óta egyre látványosabban rajzolódik ki. Argentínában Javier Milei ultraliberális gazdasági kísérlete és elitellenes indulata szakította meg a peronista kormányzást. Ecuadorban Daniel Noboa a drogkartellekhez kötődő erőszakhullám közepette építette fel a rendpárti elnöki szerepet. Bolíviában Rodrigo Paz győzelme lezárta a baloldal csaknem két évtizedes ciklusát. Chilében José Antonio Kast hatalomra kerülése a Boric-korszak csalódásaira, a közbiztonsági szorongásra és a migrációs vitákra adott kemény konzervatív választ. Peruban a politikai instabilitás és a korrupciós fáradtság terelte újra előtérbe a konzervatív táborokat. Most Kolumbia is csatlakozott ehhez a sorhoz.

A latin-amerikai jobbratolódást nem lehet egyetlen okra visszavezetni. A legfontosabb közös elem mégis a csalódás. A 2000-es évek baloldali kormányai a nyersanyagárak kedvező időszakában sok helyen képesek voltak csökkenteni a szegénységet, bővíteni a szociális ellátásokat, utakat, iskolákat, egészségügyi szolgáltatásokat fejleszteni. A rózsaszín dagály néven ismert korszakban Brazília, Bolívia, Ecuador, Venezuela, Argentína és más országok új nyelvet adtak az egyenlőtlenségek politikai kezelésének. A mostani választói hangulat viszont azt mutatja, hogy a korábbi szociális eredmények nem oldották meg a hatalmi szerkezeteket, a földtulajdon koncentrációját, az állami korrupciót, az intézmények gyengeségét és a tartós gazdasági sebezhetőséget.

A járvány utáni időszak különösen keményen érintette a régiót. Az infláció, az adósság, az alacsony beruházási szint és a lassú növekedés sok országban aláásta a középosztály biztonságérzetét. A szegényebb rétegek számára a megélhetés vált kiszámíthatatlanná, a városi munkavállalók egy része pedig azt érezte, hogy sem a baloldali újraelosztás, sem a hagyományos konzervatív gazdaságpolitika nem ad stabil jövőt. Ebben a térben tudtak megerősödni azok a politikusok, akik egyszerre támadják a „régi kasztot”, ígérnek gyors államleépítést és beszélnek katonás rendről. Milei láncfűrésze, Bukele börtönpolitikája, Kast és De la Espriella keménykedő nyelve ugyanabból az elégedetlenségből táplálkozik, még ha országonként más formát ölt is.

A biztonság kérdése a legfontosabb kapu a jobboldali előretöréshez. A latin-amerikai társadalmak jelentős részében a szervezett bűnözés már nem távoli alvilági jelenség, a mindennapokat alakító erő. Ecuadorban a korábban viszonylag békésnek tartott ország néhány év alatt a drogháborúk egyik leglátványosabb színterévé vált. Kolumbiában a békemegállapodás után megmaradt fegyveres hálózatok, a FARC-disszidensek, az ELN, a Clan del Golfo és más csoportok sok vidéki térségben továbbra is komoly hatalommal bírnak. Peruban az illegális bányászat és a korrupció, Chilében a közbiztonsági romlástól való félelem, Argentínában a megélhetési válság adja a jobboldali üzenetek hátterét.

A baloldal számára az a legsúlyosabb gond, hogy sok választó szemében a progresszív ígéretek lassúnak, túl elvontnak vagy végrehajthatatlannak tűnnek. A földreform, az őslakos közösségek jogainak bővítése, az egészségügyi és oktatási rendszer átalakítása hosszú folyamat, miközben az utcai erőszak, az infláció vagy a korrupció azonnali választ követel. Petro Kolumbiában sok reformot hirdetett meg, de koalíciója törékeny volt, a kongresszusi ellenállás erős, az állam vidéki jelenléte pedig túl gyenge maradt. Cepeda ezért annak ellenére indult hátrányból, hogy a baloldali szavazótábor nagy része mozgósítható maradt, és az eredmény megmutatta: Kolumbia korántsem lett egyszínű konzervatív ország.

A jobboldali győzelmek mögött azonban nem csupán alulról jövő düh áll. Az üzleti elit, a földbirtokos rétegek, a biztonsági apparátushoz kötődő körök és a médiában erős gazdasági csoportok több országban olyan megoldásokat keresnek, amelyek megvédik érdekeiket a válság közepette. A latin-amerikai jobboldal új nemzedéke ezért egyszerre rendszerellenes és rendszerőrző. A kampányban a régi politikai osztály ellen beszél, hatalomra kerülve sokszor a vagyonos csoportok adóterheinek csökkentését, a munkaerőpiac lazítását, a környezetvédelmi korlátok gyengítését és az állam szociális szerepének szűkítését ígéri. Ez a kettősség magyarázza, miért tud egyszerre megszólítani dühös kispolgárokat, kiszolgáltatott városi rétegeket és felső társadalmi csoportokat.

A latin-amerikai jobboldal sikeréhez hozzátartozik a politikai kommunikáció átalakulása is. De la Espriella kampánya sokkal fegyelmezettebb és látványosabb digitális jelenlétet épített, mint baloldali ellenfele. Rövid videók, katonás gesztusok, nemzeti színek, mémek, influenszerek, mesterséges intelligenciával készült vizuális tartalmak és egyszerű ellenségképek vitték a kampányt. A latin-amerikai politika korábban is erősen személyes volt, de a közösségi média most felgyorsította a vezérmárkák építését. A választó a részletes program helyett gyakran hangulatot, karaktert és harci szerepet kap. Aki meggyőzőbben játssza el a rendteremtő kívülállót, előnybe kerül.

A minta legismertebb szereplője továbbra is Nayib Bukele. Salvador elnöke a bandák elleni rendkívüli intézkedésekkel, tömeges letartóztatásokkal és megabörtönökkel ért el látványos közbiztonsági fordulatot, miközben jogvédők a bírói kontroll leépítését, a fogvatartottak jogainak megsértését és az intézményi fékek gyengítését bírálják. Bukele példája mégis hatalmas politikai vonzerővel bír egy olyan térségben, ahol sokan hosszú évek óta érzik úgy, hogy az állam nem védi meg őket. De la Espriella is ebből a képletből merít, amikor kemény börtönpolitikát és a fegyveres csoportok elleni offenzívát ígér. A kérdés az, hogy a salvadori modell átültethető-e egy sokkal nagyobb, földrajzilag tagoltabb, fegyveres konfliktusokkal mélyebben átszőtt országba.

Kolumbia előtt ezért rendkívül nehéz évek állnak. Az új elnöknek egy megosztott országot kell átvennie, erős baloldali ellenzékkel, vitatott választási utóélettel és olyan kongresszussal, amelyben a gyors, rendeleti kormányzás ígérete könnyen intézményi ütközésekhez vezethet. Ha De la Espriella a kampány radikális pontjait akarja végrehajtani, szembekerülhet bíróságokkal, emberi jogi szervezetekkel, szakszervezetekkel, őslakos és afro-kolumbiai közösségekkel, valamint azokkal a vidéki szereplőkkel, amelyek a békefolyamatból reméltek garanciákat. Ha viszont mérséklődik, saját táborában kelthet csalódást.

A kontinens jobbratolódása nem jelenti a baloldal eltűnését. Mexikóban Claudia Sheinbaum a második egymást követő baloldali elnökként kormányoz, Brazíliában Luiz Inácio Lula da Silva továbbra is a régió egyik legfontosabb progresszív vezetője, Uruguayban és Guatemalában is maradt baloldali vagy reformpárti kormányzati tér. A különbség az, hogy ezeknek a szereplőknek sokkal szűkebb mozgástérben kell politizálniuk, mint a 2000-es évek nagy nyersanyagpiaci fellendülése idején. Erősebb jobboldali parlamentekkel, türelmetlenebb választókkal, keményebb nemzetközi versennyel és nagyobb biztonsági nyomással néznek szembe.

A mostani fordulat lényege ezért nem egyszerűen ideológiai. A választók nagy része nem tankönyvi jobboldali programokra szavaz; sokkal inkább büntet. Bünteti az inflációt, a korrupciót, a gyenge államot, a közbiztonsági romlást, a pártok önzését és a mindennapi kiszámíthatatlanságot. Ez veszélyt is hordoz: ha a kemény kéz politikája gyors eredmények nélkül hoz jogállami konfliktusokat, megszorításokat és társadalmi feszültséget, a mostani győztesek ugyanazzal a haraggal találhatják szembe magukat, amely őket hatalomra emelte.

Dél-Amerika politikai térképe tehát látványosan átrajzolódott, de nem véglegesen. A régióban a hatalom gyakran ingaként mozdul, és a mostani jobboldali kormányok sikere azon múlik, képesek-e egyszerre biztonságot, gazdasági stabilitást és intézményi kiszámíthatóságot adni. Kolumbia ebben a sorban különösen fontos próba lesz. Ha De la Espriella valóban csak erőt tud mutatni, de nem tud államot építeni, a győzelem gyorsan törékennyé válhat. Ha viszont a rendpárti ígéreteket működő kormányzássá alakítja, a latin-amerikai baloldalnak sokkal mélyebb önvizsgálatra lesz szüksége, mint amit egy választási vereség után megszokott.