Magáncégekhez állami felügyelő mehet?

A Tisztítótűz művelet legnagyobb politikai ereje az egyszerűségében van: vissza kell szerezni, amit az Orbán-rendszer közpénzből, állami kapcsolatokból, koncessziókból, alapítványokból és túlárazott megrendelésekből magánvagyonná alakított. Ez olyan mondat, amelyet a választók jelentős része azonnal ért. Sőt, sokan éppen ezt várták a kormányváltástól: ne csak új miniszterek legyenek, hanem következmények is.

A probléma ott kezdődik, amikor az erkölcsileg világosnak tűnő követelésből jogi és gazdasági mechanizmus lesz. Mit jelent pontosan a vagyonvisszaszerzés? Ki állapítja meg, hogy egy vagyon jogellenesen vagy tisztességtelen előnyök révén keletkezett? Elég-e az, hogy egy cég éveken át a Fidesz-kormányok állami megrendeléseiből nőtt nagyra? Vagy konkrét bűncselekmény, hűtlen kezelés, korrupció, tiltott állami támogatás, csalárd szerződés, közbeszerzési visszaélés kell hozzá?

Ezek nem akadékoskodó jogászkérdések. Ezek döntik el, hogy a Tisza-kormány elszámoltatási politikája jogállami helyreállítás lesz-e, vagy politikai beavatkozás a gazdaságba.

A NER cégei nem egyszerű magáncégek

A vita azért nehéz, mert a magyar gazdaságban az elmúlt másfél évtizedben elmosódott a határ állam és magánvagyon között. Sok nagyvállalati történet papíron piaci sikerként jelent meg, de mögötte állami megrendelések, politikailag vezérelt közbeszerzések, koncessziók, kedvezményes hitelek, hatósági döntések, szabályozási kivételek vagy éppen versenytársakat kiszorító kormányzati lépések álltak.

Ezért nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy ami magáncég, ahhoz az államnak semmi köze. Ha egy vállalat értéke jelentős részben közpénzből, politikai védelemből vagy állami monopóliumokból nőtt meg, akkor jogos közérdek fűződik ahhoz, hogy a múltját átvilágítsák. A NER egyik sajátossága éppen az volt, hogy a közvagyon gyakran úgy veszítette el közpénzjellegét, hogy közben minden jogszerűnek látszott.

A Tisza-kormány most ezt a szürkezónát akarja megnyitni. Ez politikailag rendkívül erős vállalás. A választók egy része nem elvont jogállami reformokat akar látni, hanem azt, hogy a korábbi hatalom gazdasági nyertesei ne élvezhessék zavartalanul a rendszerből kimentett előnyöket. Innen nézve az állami felügyelő intézménye logikus eszköznek tűnhet: ha fennáll a veszély, hogy egy cég eltünteti, átszervezi, külföldre viszi vagy új tulajdonosi láncokba rejti a vagyonát, az államnak gyorsan kell lépnie.

Csakhogy a gyorsaság mindig veszélyes, ha tulajdonról van szó.

Az állami felügyelő nem lehet politikai komisszár

A magáncégekhez kirendelt állami felügyelő gondolata történelmileg is érzékeny. Magyarországon az állami beavatkozás, a politikai kinevezettek, a kényszerű felügyelet és a tulajdon feletti hatalmi kontroll emléke nem semleges. A Fidesz már most könnyen mondhatja majd: az új kormány nem visszaszerzi a közvagyont, hanem megszállja a gazdaságot.

Ezt az érvet nem lehet pusztán azzal elintézni, hogy a Fidesznek nincs erkölcsi alapja beszélni. Lehet, hogy nincs. De a magántulajdonba való állami beavatkozás attól még súlyos kérdés marad.

Az állami felügyelő csak akkor védhető, ha nem politikai komisszárként jelenik meg egy cégben. Nem az lehet a dolga, hogy átvegye a menedzsmentet, megfélemlítse a tulajdonosokat, leállítsa a normális működést vagy kormányzati utasítások szerint mozgassa a vállalatot. Ha ilyen kép alakul ki, az nemcsak jogállami, hanem gazdasági katasztrófa is lehet: a piac azonnal jogbizonytalanságot, önkényes beavatkozást és tulajdonvédelmi kockázatot látna.

A felügyelő akkor lehet elfogadható eszköz, ha szigorúan körülhatárolt szerepe van: megakadályozza a vagyon kimentését, ellenőrzi a vitatott ügyletek dokumentumait, biztosítja, hogy egy vizsgálat alatt álló cég ne tűntesse el a bizonyítékokat, és jelzi, ha olyan tranzakció készül, amely ellehetetlenítené a későbbi jogi eljárást.

Ez azonban csak átmeneti, ellenőrzött és bíróság előtt megtámadható intézkedésként képzelhető el. Máskülönben a vagyonvédelemből könnyen gazdasági nyomásgyakorlás lesz.

A bizonyítás a döntő

A legfontosabb választóvonal a gyanú és a bizonyíték között húzódik. Egy vállalatot nem lehet pusztán azért állami felügyelet alá vonni, mert tulajdonosa NER-közeli volt, mert sok állami megrendelést kapott, vagy mert a közvélemény igazságtalannak tartja a meggazdagodását. Ezek lehetnek vizsgálati okok, de önmagukban nem elegendők súlyos beavatkozáshoz.

A jó szabályozásnak ezért több lépcsőt kell tartalmaznia. Először kell egy előzetes vizsgálat, amely konkrét kockázatot azonosít: közvagyon-vesztést, jogellenes előnyt, fiktív szerződéseket, vagyonkimentési kísérletet vagy bizonyítékok eltüntetésének veszélyét. Másodszor kell egy független döntési pont, lehetőleg bírói jóváhagyás. Harmadszor kell gyors jogorvoslat, hogy a cég ne hónapokig vagy évekig legyen kiszolgáltatva egy vitatott hatósági döntésnek.

A Tisza-kormánynak ebben kellene különböznie az Orbán-rendszertől. Nem abban, hogy nem nyúl hozzá a hatalomhoz, hanem abban, hogy minden erős eszköz mellé erős kontrollt épít.

Gazdasági üzenet Brüsszelnek és a piacnak

A vagyonvisszaszerzési hivatal nemcsak belpolitikai ügy. A külföldi befektetők, az Európai Bizottság, a hitelminősítők és a nagyvállalatok is figyelni fogják, hogyan működik. A Tisza-kormány az első hónapban sokat tett azért, hogy visszaépítse a bizalmat Brüsszelben és a piacokon. Ezt könnyen elveszítheti, ha az elszámoltatás úgy látszik majd, mint egy túl széles hatáskörű állami beavatkozás a gazdaságba.

A piac nem azt várja, hogy a kormány békén hagyja a korrupciós konstrukciókat. Ellenkezőleg: az átláthatóbb közbeszerzések, a jogbiztonság, a korrupció csökkentése és az uniós pénzek szabályos felhasználása gazdasági érdek is. De a piac kiszámíthatóságot akar. Azt akarja tudni, hogy a tulajdonhoz való jogot nem politikai hangulat, hanem világos szabályok korlátozhatják.

Ezért a kormánynak nagyon pontosan kell kommunikálnia: nem általános vállalatfoglalásra készül, nem új állami kapitalizmust épít, nem bünteti a magántulajdont, hanem a közpénzből létrejött, jogellenesen megszerzett előnyök feltárását és visszaszerzését akarja. A különbség óriási. De csak akkor hihető, ha a törvény szövegében is látszik.

Az elszámoltatás nem lehet új zsákmányszerzés

A legnagyobb veszély az, hogy a vagyonvisszaszerzésből újraelosztás lesz. Vagyis nem az történik, hogy a közvagyont visszaadják a köznek, hanem az, hogy a régi politikai-gazdasági körök helyére újak lépnek. Ezt a csapdát minden rendszerváltó kormánynak el kell kerülnie, de a Tisza számára különösen fontos, mert a politikai hitelessége éppen abból fakad, hogy nem a NER új verzióját ígérte.

Ha egy cég vagy vagyonelem visszakerül az államhoz, világos szabály kell arra, mi történik vele. Átlátható vagyonkezelés? Nyilvános értékesítés? Közösségi célú felhasználás? Oktatás, egészségügy, infrastruktúra finanszírozása? Vagy újabb állami holdingok és kormányközeli menedzsmentek? Ezekre a kérdésekre előre választ kell adni, különben a vagyonvisszaszerzés erkölcsi ereje gyorsan elpárolog.

Az állami felügyelő intézménye ezért csak egy nagyobb rendszer részeként értelmezhető. Önmagában nem megoldás, legfeljebb vészfék. A valódi megoldás az átlátható közbeszerzés, az erős ügyészség, a független bírósági kontroll, a nyilvános állami szerződésadatbázis, a valódi vagyonnyilatkozati rendszer és az olyan szabályozás, amely megakadályozza, hogy politikai kapcsolatokból ismét gazdasági birodalmak épüljenek.

A Tisztítótűz próbája

Magyar Péter most olyan terepre lépett, ahol egyszerre lehet nagyot nyerni és nagyot hibázni. A vagyonvisszaszerzés ügyében a társadalmi felhatalmazás erős. Kevesen vitatják, hogy az Orbán-korszak közpénzből felépített gazdasági világát át kell világítani. A kérdés nem az, hogy legyen-e elszámoltatás. A kérdés az, milyen legyen.

Ha a Tisza-kormány világos szabályokkal, bírói kontrollal, átlátható eljárásokkal és korlátozott hatáskörű felügyelői rendszerrel dolgozik, akkor a vagyonvisszaszerzés valódi rendszerváltó eszköz lehet. Ha viszont a hivatal túl nagy hatalmat kap, ha politikai gyanú alapján avatkozhat be magáncégek életébe, ha a jogorvoslat lassú vagy formális, akkor a Tisztítótűz könnyen saját árnyékába fordul.

Az Orbán-rendszer egyik legsúlyosabb öröksége az volt, hogy a magánérdek és az államhatalom összenőtt. Az új kormány feladata nem az, hogy ezt fordított előjellel megismételje, hanem az, hogy szétválassza őket. Visszaszerezni, ami jogellenesen került magánkézbe; megvédeni, ami közvagyon; és közben tiszteletben tartani, ami valódi magántulajdon.

Ez a Tisztítótűz legkényesebb határa. Itt dől el, hogy a vagyonvisszaszerzésből jogállami helyreállítás lesz-e, vagy olyan hatalmi gyorsítás, amelynek árát később maga az új rendszer fizetheti meg.