Az orosz benzinkutakat is elérte a háború

Az oroszok így keveset érzékeltek a történtekből. A televízió győzelmi jelentéseket mondott, a nagyvárosi középosztály pedig addig tudta folytatni a maga óvatos, félelemmel kevert alkalmazkodását, amíg a háború nem kopogtatott be szinte szó szerint a lakásajtón. Most már nem kopogtat. Ott áll a benzinkutaknál, a kasszáknál, az árlistákon, a hiánycikkek között, a regionális kormányzók magyarázkodásaiban.

A Kreml éveken át azt hitette el az oroszokkal, hogy az Ukrajna elleni agresszió valójában nem kerül nekik semmibe. A katonák harcolnak, a propagandisták beszélnek, az oligarchák alkalmazkodnak, a lakosság pedig legfeljebb annyit érez, hogy drágább lett a vaj, a tojás, az autóalkatrész és a nyaralás. Ez a hazugság kezd szétesni. Egy olyan országban, amely önmagát energianagyhatalomként mutatja be, egyre több helyen korlátozni kell, mennyi benzint vehet egy autós. Van, ahol harminc vagy negyven liter a felső határ, máshol kannába sem adnak üzemanyagot, és a hatóságok természetesen most is a „pánik” és a „spekuláció” elleni küzdelemmel magyarázzák azt, amit egyszerűbben is lehetne nevezni: hiánynak.

A háború logikája könyörtelen. Putyin azért támadta meg Ukrajnát, mert gyors győzelmet remélt, történelmi dicsőséget, birodalmi visszatérést, a Nyugat megalázását. Négy évvel később Oroszország egyik leggazdagabb iparága, az olajfinomítás vált a sebezhetőség jelképévé. Az ukrán drónok már nem csupán katonai raktárakat vagy határ menti célpontokat érnek el, hanem a hátország gazdasági idegrendszerét is. Finomítók állnak le, régiókban adagolják az üzemanyagot, Moszkva pedig kénytelen olyan megoldásokat keresni, amelyek korábban elképzelhetetlennek tűntek volna egy exportőr nagyhatalomnál.

A Kreml ezt is megpróbálja beilleszteni a megszokott propagandakeretbe. Az ukrán támadások szerinte civilek elleni akciók, a Nyugat összeesküvése, Oroszország destabilizálására tett kísérlet. Csakhogy ezúttal a propaganda nehezebben takarja el a valóságot. Az autós nem ideológiai magyarázatot akar, amikor csak korlátozott mennyiségben tankolhat. A gazda nem geopolitikai előadást kér, amikor a gépeibe kellene gázolaj. A fuvarozó nem NATO-elemzést olvasna, amikor kiszámolja, hogyan viszi el az árakat a dráguló üzemanyag. A háború akkor válik igazán politikai problémává egy diktatúrában, amikor a lojalitás hétköznapi ára emelkedni kezd.

Putyin támogatottságáról továbbra is diadalmas számokat közölnek. Az orosz közvélemény-kutatások szerint az elnök mögött még mindig többség áll. Ezeket az adatokat azonban olyan országban mérik, ahol a háború bírálata börtönt érhet, ahol a telefonos válaszadó pontosan tudja, milyen államban él, és ahol a közöny, a félelem és az alkalmazkodás gyakran támogatásnak látszik. A putyini rendszer nem a lelkesedésre épül, inkább arra, hogy a polgár ne higgyen a változás lehetőségében. Ez másfajta erő, de törékenyebb annál, mint amilyennek kívülről tűnik.

Éppen ezért fontos, hogy a háborús bloggerek egy része is mind élesebben beszél. Ezek az emberek nem liberális ellenzékiek, nem békepárti értelmiségiek, nem nyugatos demokraták. Sokuk a háború híve volt, sőt ma is az. Az ő elégedetlenségük azért veszélyesebb a Kreml számára, mert belülről jön: a birodalmi táborból, a nacionalista közegből, a frontot követő, katonai kudarcokra érzékeny nyilvánosságból. Amikor ők a hadvezetést, a korrupciót, a veszteségeket, a tehetetlenséget vagy akár Putyin döntéseit bírálják, akkor a rendszer saját nyelvén mondják ki, hogy valami nagyon nincs rendben.

A diktatúrák gyakran nem akkor kezdenek repedezni, amikor az ellenzék erős, hanem amikor a saját híveik elégedetlenek. Putyin számára a legnagyobb gond nem az, hogy a moszkvai liberálisok sosem szerették. Ezzel együtt tudott élni. A baj ott kezdődik, ha a háborút akarók is azt érzik, hogy a háború rosszul van vezetve, túl sokba kerül, és nem hozza meg az ígért eredményt. A fronton nincs döntő áttörés, a hátországban nőnek a terhek, a gazdaság háborús üzemmódja egyre inkább felfalja a jövőt, miközben a mindennapi életben már nem lehet mindent a „különleges katonai művelet” diadalának nevezni.

Az orosz társadalom persze nem fog egyik napról a másikra fellázadni. A félelem, a megszokás, a birodalmi gőg és a propaganda mélyen beépült. A Kreml még mindig hatalmas erőszakszervezetekre, ellenőrzött médiára, pénzzel tartott elitekre és atomfegyveres nagyhatalmi státuszra támaszkodik. De az a kép, amelyet Putyin önmagáról mutatni akar, egyre hamisabb. A legyőzhetetlen hadvezér helyén egy olyan vezető áll, aki a saját országát viszi bele egy felőrlő háborúba, miközben a károk lassan visszaérnek az orosz utakra, városokra, benzinkutakra és konyhaasztalokra.

A háború ára eddig is létezett, csak nem mindenki látta. Most egyre nehezebb nem látni. A hiány, az infláció, az üzemanyagkorlátozás és a háborús tábor morgolódása együtt már nem elszigetelt kellemetlenség, hanem politikai tünet. Putyin még képes palástolni a bajt, de egyre több rongy kell hozzá, és egyre több rés marad fedetlenül. A kérdés már nem az, hogy Oroszország fizet-e az értelmetlen háborúért. Fizet. A kérdés az, mikor jut el elég sok oroszhoz a felismerés, hogy nem a Nyugat, nem Ukrajna, nem a benzinkutas, nem a regionális kormányzó tette tönkre az életüket, hanem az az ember, aki a Kremlből négy éve győzelmet ígér, és közben egyre mélyebbre húzza saját országát.