Háromszázmilliárdos alkuval fékeznék meg Iránt

A közel-keleti háború után a béke ára most dollárban is mérhetővé vált. Az Egyesült Államok és Irán közötti keretmegállapodás egyik legvitatottabb eleme a 300 milliárd dolláros újjáépítési és fejlesztési konstrukció, amelynek célja papíron az iráni gazdaság stabilizálása, a háborús károk részleges helyreállítása, az energia- és közlekedési szektor újraindítása, valamint az, hogy Teheránnak legyen mit veszítenie egy újabb eszkaláció esetén. A terv mögött egyszerűnek tűnő logika áll: egy teljesen elszigetelt, gazdaságilag romokban heverő Irán veszélyesebb, kiszámíthatatlanabb és könnyebben nyúl katonai eszközökhöz, mint egy olyan ország, amelynek beruházásai, exportbevételei, külföldi partnerei és piaci érdekei vannak. A kérdés az, hogy a Közel-Kelet eddigi tapasztalatai alapján hihető-e ez az elképzelés.

A megállapodás politikai képlete már önmagában is robbanékony. Az Egyesült Államok és Izrael februári támadásai egy eleve rossz állapotban lévő iráni gazdaságot értek. A légicsapások infrastruktúrát, ipari üzemeket, közlekedési csomópontokat és energetikai kapacitásokat rongáltak meg. Teherán hatalmas károkról beszél, és a háború lezárása után olyan pénzügyi megoldást akar, amely egyszerre jelent újjáépítési lehetőséget és politikai igazolást a saját közvéleménye előtt. Donald Trump amerikai elnök viszont otthon nem engedheti meg magának, hogy úgy tűnjön, amerikai adófizetői pénzből segíti azt az Iránt, amely ellen nemrég még háborút vívott. Ezért lett kulcsmondat Washingtonban, hogy az Egyesült Államok közvetlenül nem fizet. A pénz nagy része magánbefektetéseken, arab, ázsiai, afrikai és más nemzetközi vállalati szereplőkön keresztül érkezhetne, miközben az amerikai diplomácia politikai keretet adna az üzlethez.

Ez a konstrukció azonban komoly terhet jelent az Öböl-államok számára. Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Katar, Kuvait, Bahrein és Omán mind érintettek abban, hogy a térség ne csússzon vissza háborúba. Ugyanakkor éppen ezek az államok azok, amelyek a konfliktus alatt fenyegetve érezték magukat, rakéták és drónok célpontjai lehettek, és a Hormuzi-szoros lezárása miatt az energiaszállítás, a kikötői működés, a biztosítási piac és a tengeri kereskedelem súlyos nyomás alá került. Az arab fővárosokból nézve ezért a 300 milliárdos program nem egyszerű békeberuházás. Inkább olyan ajánlatnak látszik, amelyben a háború egyik legfőbb regionális kockázati forrását azoknak kellene gazdaságilag talpra állítaniuk, akik maguk is elszenvedői voltak az iráni nyomásgyakorlásnak.

A terv hívei szerint ez a kellemetlen helyzet mégis racionális. Irán hatalmas piac: közel kilencvenmilliós lakosság, óriási gáz- és olajtartalékok, leromlott infrastruktúra, modernizációra szoruló ipar, energiahiányos régiók, elavult közlekedési hálózat, fejlesztésre váró kikötők és vasutak. Ha a szankciók enyhülnek, a külföldi cégek számára ez olyan piac lehet, amelyben egyszerre van kockázat és kivételes haszonlehetőség. Az olaj- és gázipari vállalatok, logisztikai cégek, építőipari konglomerátumok, kikötőüzemeltetők, energetikai befektetők és technológiai szállítók mind megjelenhetnek. Egy erőmű, egy gázmező-fejlesztés, egy kikötői terminál vagy egy autópálya nem pusztán gazdasági projekt. Kapcsolati hálót, szerződéses kötelezettséget, nemzetközi jelenlétet és ellenőrizhető pénzmozgást is jelenthet. A gazdasági összekapcsolódás hívei éppen ezt tekintik a béke egyik biztosítékának.

A kétkedők szerint viszont a Közel-Keleten túl sokszor bizonyult gyengének az a feltételezés, hogy a pénz önmagában mérsékli a politikai és katonai ambíciókat. Irán a régióban évtizedek óta állami, félállami és proxyhálózatokon keresztül érvényesíti érdekeit. A libanoni Hezbollah, a jemeni huthik, iraki milíciák és más szövetséges erők támogatása nem egyszerűen pénzkérdés, hanem stratégiai gondolkodás. Teherán számára ezek a kapcsolatok biztonsági mélységet, nyomásgyakorlási eszközt és regionális befolyást jelentenek. Az Öböl-államokban ezért attól tartanak, hogy ha Irán jelentős forrásokhoz, felszabaduló eszközökhöz, új bevételekhez és beruházásokhoz jut, akkor a gazdasági stabilizáció mellett katonai és hírszerzési képességeit is erősítheti.

Szaúd-Arábia álláspontja különösen fontos. Rijád az elmúlt években óvatos közeledést mutatott Teherán felé, mert a tartós regionális háború veszélye ellentétes Mohamed bin Szalmán gazdasági átalakítási terveivel. A szaúdi stratégia középpontjában ma már a beruházás, a technológiai modernizáció, a turizmus, a pénzügyi központépítés és a Vision 2030 áll. Ehhez azonban olyan biztonsági környezet, amely nem riasztja el a külföldi tőkét. Irán féken tartása ezért szaúdi érdek. A módszer viszont vitatott. Rijád aligha akar úgy pénzt adni Teheránnak, hogy közben nem kap kemény garanciákat a rakétaprogram, a dróntechnológia, a regionális beavatkozások és a Hormuzi-szoros biztonsága ügyében.

Az Egyesült Arab Emírségek hasonlóan számol. Abu-Dzabi és Dubaj gazdasági modellje a nyitottságra, logisztikára, kikötőkre, pénzügyi szolgáltatásokra, ingatlanra, turizmusra és globális közvetítő szerepre épül. A Hormuzi-szoros tartós bizonytalansága az emírségeket közvetlenül érinti. Az iráni piac megnyílása viszont üzleti lehetőség is. Az emírségek régóta képesek pragmatikusan kereskedni olyan szereplőkkel, amelyekkel politikailag feszült a viszonyuk. Ezért Abu-Dzabi valószínűleg nem elvi alapon utasítaná el az iráni újjáépítési befektetéseket, sokkal inkább feltételekhez kötné azokat. Például átláthatóság, a nemzetközi ellenőrzés lehetőségét követelné, világos szankciós visszalépési mechanizmusok nélkül az emírségek számára túl nagy lenne a politikai kockázat.

Katar és Omán más logikát követhet. Mindkét állam régóta közvetítői szerepre törekszik, és jobban hisz a diplomáciai csatornák nyitva tartásában. Doha és Maszkat számára Irán bevonása a regionális gazdaságba a feszültségcsökkentés eszköze lehet. Katar ráadásul az utóbbi években többször is közvetítőként jelent meg nyugati és közel-keleti válságokban, Omán pedig hagyományosan a csendes diplomácia egyik fontos helyszíne. Ők könnyebben elfogadhatják azt az érvet, hogy a teljesen sarokba szorított Irán veszélyesebb, mint az a Teherán, amelynek gazdasági érdekeltségei kapcsolódnak a szomszédaihoz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy feltételek nélkül finanszíroznának. A kis Öböl-államok számára a biztonsági garanciák legalább annyira fontosak, mint a nagyoknak, mert katonailag sérülékenyebbek.

A Hormuzi-szoros a megállapodás legkényesebb pontja. A világ egyik legfontosabb energiaszállítási útvonaláról van szó, amelyen a globális olaj- és cseppfolyósítottgáz-kereskedelem jelentős része halad át. A szoros lezárása vagy részleges bénítása nem regionális ügy, hanem világpiaci sokk. Az olajárak, a biztosítási díjak, a tankerútvonalak, az ázsiai energiaimport és az európai inflációs kockázatok is összefüggenek vele. Ezért az Öböl-államok első számú követelése az lehet, hogy Teherán sem közvetlenül, sem közvetve ne használhassa a szorost zsarolási eszközként. Ha Irán bármilyen díjszedési, ellenőrzési vagy különleges tengeri szerepet kapna, az a szomszédok szemében stratégiai engedménynek tűnne. A béke gazdasági csomagja így azonnal összekapcsolódik a hajózás szabadságával.

Az amerikai politika is megosztott. Trump számára a megállapodás a háború lezárásának, az olajárak mérséklésének és a közel-keleti kimerültség kezelésének eszköze. Konzervatív támogatói egy része viszont attól tart, hogy az alku Irán jutalmazásának látszik. Lindsey Graham szenátor és más republikánus szereplők számára elfogadhatatlan lenne, ha Washington bármilyen formában olyan konstrukciót támogatna, amely Teheránnak stratégiai szempontból levegőt ad. Trump ezért igyekszik azt hangsúlyozni, hogy amerikai pénz nem megy a programba. Ez azonban nem oldja meg azt a kérdést, hogy az Egyesült Államok politikailag mégis kezesként jelenik meg a folyamatban.

Teherán számára a csomag hatalmas nyereség lehet, de egyben belpolitikai kockázat is. Az iráni vezetés a háború után saját túlélését és ellenállását akarja sikerként bemutatni. Egy nagy újjáépítési program bizonyíthatná, hogy a rezsim nem omlott össze, tárgyalóasztalhoz kényszerítette ellenfeleit, és forrásokat szerzett az országnak. Ugyanakkor a külső feltételek elfogadása otthon könnyen megalázó engedménynek tűnhet. Ha a pénz ellenőrzésekhez, nukleáris kötelezettségvállalásokhoz, rakétaprogrammal kapcsolatos korlátokhoz vagy regionális visszafogottsághoz kötődik, a keményvonalas iráni szereplők azt mondhatják: a rezsim szuverenitást adott el beruházásokért. Ezért Teherán várhatóan próbálja majd minél inkább befektetésként, nem külső felügyeletként bemutatni a konstrukciót.

A terv legnagyobb hibája az lehet, ha a pénz gyorsabban mozog, mint a garanciák. Egy 300 milliárdos programnál elvileg részletekbe menő ellenőrzési rendszerre lenne szükség: projektszintű nyilvánosságra, nemzetközi auditokra, szakaszos folyósításra, politikai feltételekhez kötött engedélyezésre, a kettős felhasználású technológiák szigorú szűrésére, korrupcióellenes szabályokra és olyan mechanizmusra, amely megszakítja a beruházásokat, ha Teherán megszegi vállalásait. A régió története azonban tele van olyan megállapodásokkal, amelyek a bejelentés pillanatában erősnek tűntek, majd a részleteknél elakadtak. Az iráni újjáépítés sem lehet pusztán sajtótájékoztatók és nagy számok ügye. Ha a pénz valóban megindul, minden egyes erőmű, kikötő, vasútvonal és ipari projekt politikai jelentést kap.

Az európai szempont sem mellékes. Európa közvetlenül nem biztos, hogy fő finanszírozó lesz, de az olajárakon, migrációs kockázatokon, nukleáris biztonságon és közel-keleti stabilitáson keresztül erősen érintett. Egy stabilabb Irán csökkentheti a regionális háború veszélyét, de egy pénzzel megerősített, katonailag magabiztosabb Teherán növelheti is a feszültséget. Az Európai Unió számára ezért az lenne az érdek, hogy a program ne váljon átláthatatlan alkuvá Washington, Teherán és az Öböl fővárosai között. Ha az iráni gazdaság visszakapcsolódik a nemzetközi rendszerbe, annak szabályait, ellenőrzését és biztonsági következményeit is világosan kell látni.

A 300 milliárdos terv körüli vita végső soron arról szól, meg lehet-e vásárolni a békét. A válasz valószínűleg az, hogy önmagában nem. Pénzzel lehet ösztönzőket teremteni, lehet újjáépíteni hidakat, erőműveket, vezetékeket és kikötőket, lehet új munkahelyeket teremteni, érdekeltté tenni vállalatokat a stabilitásban. Pénzzel viszont nem lehet automatikusan bizalmat teremteni azok között az államok között, amelyek néhány hónapja még egymástól tartottak. A gazdasági érdekeltség csak akkor válik fékezőerővé, ha mögötte erős politikai megállapodás, ellenőrizhető biztonsági vállalás és hiteles szankciós mechanizmus áll. Enélkül a csomag könnyen úgy nézhet ki, mintha Teherán a rombolás után díjat kapna a nyugalomért.

Az Öböl-államok ezért most arról is döntenek, milyen regionális rendet akarnak a háború után. Egy olyan rendszert, amelyben Iránt gazdasági hálókkal kötik le, vagy olyat, amelyben a nyomásgyakorlás és az elszigetelés marad az alap. Mindkét út kockázatos. Az elszigetelés növelheti az iráni agresszivitást, a feltétel nélküli bevonás pedig megerősítheti a rezsimet. A megoldás valahol a kettő között lehet: pénz csak teljesítményért, beruházás csak ellenőrzéssel, gazdasági nyitás csak biztonsági garanciákkal. A mostani alku sorsa azon múlik, sikerül-e ezt a képletet rákényszeríteni Teheránra.