Washington merész engedménnyel fordul Teherán felé

Donald Trump kormánya a béketárgyalások egyik legnagyobb tétjét már a végleges megállapodás előtt letette az asztalra: az Egyesült Államok hatvan napra széles körben lazította az Irán elleni olajszankciókat. A döntés geopolitikai fordulat. Washington ezzel lehetővé teszi, hogy iráni nyersolajat, olajtermékeket és származékos termékeket adjanak-vegyenek, szállítsanak, biztosítsanak, finanszírozzanak, sőt bizonyos feltételek mellett Amerikába is exportáljanak. Az engedély a tárgyalási időszak végéig, augusztus 21-ig él, vagyis pontosan addig, amíg a feleknek a mostani menetrend szerint el kellene jutniuk egy átfogóbb békerendezésig.

Az iráni gazdaság évtizedek óta az olajbevételek és a szankciós korlátok szorításában él. A sah bukása és az 1979-es iszlám forradalom után az Egyesült Államok fokozatosan egyre kiterjedtebb büntetőintézkedéseket épített ki Teheránnal szemben. Ezek az elmúlt években, Donald Trump első elnöksége idején, a nukleáris megállapodásból való amerikai kilépés után különösen kemény formát öltöttek. A cél az volt, hogy Irán ne tudjon szabadon hozzáférni fő bevételi forrásához, a kőolajhoz, és ne jusson olyan devizához, amelyből a rezsim a hadsereget, a Forradalmi Gárdát, a regionális szövetségeseit vagy a rakéta- és nukleáris programját finanszírozhatja.

Ehhez képest a mostani lazítás szinte mentőövet dob az iráni államkasszának. Teherán az elmúlt években is exportált olajat, főként kisebb kínai finomítók számára, de csak jelentős árengedménnyel, bonyolult fedőcéges hálózatokon, átcímkézett rakományokon, kikapcsolt jeladókkal közlekedő tartályhajókon és árnyékflottán keresztül. Az ilyen kereskedelem drága, lassú és kockázatos. A vevők magas politikai és jogi kockázatot vállaltak, a bankok és biztosítók tartottak az amerikai büntetésektől, a szállítók pedig a lebukás veszélye miatt kedvezményeket kértek. Ha ezek a félelmek akár ideiglenesen is enyhülnek, Irán ugyanazért a hordó olajért magasabb árat kérhet, gyorsabban juthat pénzhez, és nagyobb vevők előtt is megnyílhat az út.

A piac azonnal értette az üzenetet. A Brent ára a háborús csúcsok után ismét a 76 dolláros sáv közelébe süllyedt, vagyis nagyjából oda, ahol a fegyveres eszkaláció előtt állt. A különbség óriási: a harcok idején az olaj ára száz dollár fölé ugrott, mert a kereskedők attól tartottak, hogy a Perzsa-öbölből érkező szállítások tartósan elakadnak. Most az áresés azt mutatja, hogy a piac a kínálati sokk enyhülésére, az iráni hordók visszatérésére és a Hormuzi-szoros lassú újranyitására számít. Ez jó hír az importőröknek, köztük Európának, Indiának és Kínának, rövid távon pedig a világ inflációs félelmeit is mérsékelheti. A benzin, a dízel, a légi üzemanyag és a vegyipari alapanyagok ára mind érzékenyen reagál az olajpiaci várakozásokra.

A washingtoni döntés belpolitikai szempontból kockázatos. Trump éveken át azzal érvelt, hogy Iránnal szemben csak a maximális nyomás működik. Most a Fehér Ház azt próbálja bizonyítani, hogy az erő felmutatása után jöhet az alku, és a gazdasági könnyítés nem gyengeség, inkább tárgyalási eszköz. J. D. Vance alelnök azzal indokolta a lépést, hogy Irán hajlandóságot mutatott a nukleáris létesítmények ellenőrzésére. Ez Washington számára döntő érv: a szankciók lazítása csak akkor védhető, ha közben a Fehér Ház azt tudja mondani, hogy cserébe ellenőrzést, átláthatóságot és deeszkalációt kap. A gond az, hogy Teherán kommunikációja óvatosabb, több iráni megszólaló tagadta vagy szűkebben értelmezte az amerikai állításokat a nukleáris ellenőrzések köréről.

Az Egyesült Államok szeretné a mostani engedményt egy nagyobb rendezés első fontos lépéseként bemutatni, Irán viszont úgy értelmezheti, hogy végre kézzelfogható gazdasági engedményt csikart ki. A perzsa állam számára ez presztízskérdés is. A rezsim évek óta azt hangoztatja, hogy túléli a szankciókat, és képes alternatív kereskedelmi útvonalakat kialakítani. A mostani könnyítés mégis azt bizonyítja, hogy a szankciók fájtak: ha nem fájtak volna, Teheránnak nem lenne ekkora jelentősége annak, hogy legálisabb, olcsóbb és gyorsabb csatornákon adhassa el energiahordozóit.

A legnagyobb kérdés az, hová kerül a pénz. A szankciós politika támogatói attól tartanak, hogy a bevételek a Forradalmi Gárda, a síita milíciák, a libanoni Hezbollah, a jemeni húszik vagy az iráni rakétaprogram finanszírozását erősíthetik. A kormányzat ezért igyekszik hangsúlyozni, hogy a felszabaduló összegek egy részét ellenőrzött pénzügyi csatornákba terelné, humanitárius célokra, élelmiszerre és gyógyszerre. Csakhogy az olajkereskedelem természetéből adódóan nehéz minden dollár útját követni. Ha a költségvetés egyik pontján több bevétel jelenik meg, az más kiadásoknál is felszabadíthat forrásokat. Ez a szankciók lazításának klasszikus dilemmája: gazdasági oxigént adhat egy tárgyalópartnernek, de ugyanebből politikai és katonai mozgástér is keletkezhet.

Kína számára a döntés különösen kedvező. Peking eddig is az iráni olaj legfontosabb vevője volt, gyakran kedvezményes áron. A hivatalos könnyítés megkönnyítheti a nagyobb, óvatosabb kínai szereplők belépését is, mert csökken a másodlagos amerikai szankciók veszélye. India szintén figyeli a lehetőséget. Újdelhi korábban jelentős mennyiségű iráni olajat vásárolt, majd az amerikai nyomás miatt más beszállítók felé fordult. Az indiai gazdaság gyorsan nő, energiaéhsége tartós, ezért minden olcsóbb vagy rugalmasabb forrás fontos. Európában is megjelent az érdeklődés, bár a kontinens politikai és biztosítási kockázatérzékenysége magasabb, a vállalatok pedig kivárják, hogy a hatvan napos ablakból lesz-e tartós megállapodás.

A Hormuzi-szoros ügye ugyanilyen fontos. Ez a keskeny tengeri átjáró köti össze a Perzsa-öblöt az Ománi-öböllel, rajta keresztül halad a világ tengeri olajkereskedelmének jelentős része. Amikor a térségben háborús feszültség alakul ki, az olajpiac az iráni export mellett Szaúd-Arábia, Irak, Kuvait, Katar és az Egyesült Arab Emírségek szállításai miatt is ideges. Aki Hormuzt fenyegeti, az egyszerre érinti Ázsia energiabiztonságát, Európa árstabilitását és az amerikai szövetségi rendszer hitelességét a Közel-Keleten.

A tárgyalások részeként az Egyesült Államok feloldotta az iráni hajók elleni tengeri blokádot, Irán pedig felfüggesztette azt a tervét, hogy díjat szedjen a szoroson áthaladó hajóktól. A vita ettől még nem zárult le. Teherán és Omán a jövőbeli áthaladási szabályokról, navigációs szolgáltatásokról és esetleges költségekről tárgyal, miközben Washington ragaszkodik ahhoz, hogy a stratégiai vízi út nem válhat iráni vámkapuvá. A hajózási cégek óvatosak: a térségben aknaveszélyről, iránymutatást igénylő ideiglenes útvonalakról, biztosítási felárakról és navigációs zavarokról beszélnek. A kereskedelmi forgalom ugyan újra nő, de még messze van a háború előtti sűrűségtől.

A tankerforgalom visszatérése önmagában sem gyors folyamat. A hajók útvonalát újra kell tervezni, a biztosítókat meg kell győzni, a kikötői menetrendeket össze kell hangolni, a legénységek biztonságáról gondoskodni kell. A tartályhajók napokig vagy hetekig vesztegelhetnek a térségben, ha a hajótulajdonosok nem kapnak egyértelmű garanciákat. Ezzel párhuzamosan Iránnak saját exportinfrastruktúráját is helyre kell állítania. A háborús károk, a régi berendezések, a technológiai import korlátozása és a hosszú szankciós időszak miatt az iráni olajipar nem tud egyik napról a másikra sokkal többet termelni. A bevételi hatás mégis gyors lehet, mert már berakodott vagy lekötött rakományok is elindulhatnak, és a vevők kevesebb árengedményt követelhetnek.

A régió többi szereplője vegyes érzésekkel figyeli a fejleményeket. A Golf-államoknak érdekük a Hormuzi-szoros stabil működése és az olajár kiszámíthatósága, de tartanak attól, hogy Irán pénzügyi megerősödése hosszabb távon növeli Teherán regionális befolyását. Izrael számára a szankciók lazítása különösen érzékeny, mert a kormány attól tart, hogy a gazdasági levegőhöz jutó Irán magabiztosabban folytatja katonai és proxystratégiáját. Az európai kormányok alapvetően támogatják a deeszkalációt, de a nukleáris ellenőrzések hitelességét tekintik a döntő pontnak. Ha az ellenőrzések körül újabb vita támad, a mostani olajengedmény gyorsan politikai támadási felületté válhat.

Trump számára a tét egyszerre külpolitikai és gazdasági. Egy sikeres alku azt mutathatná, hogy a katonai fenyegetés, a szankciós nyomás és az utolsó pillanatban adott gazdasági engedmény kombinációja működik. Egy kudarc viszont azt a képet erősítené, hogy Washington túl korán adott túl sokat, miközben Irán időt, pénzt és tárgyalási előnyt nyert. Az amerikai belpolitikában a republikánus keményvonalasok és Izrael támogatói várhatóan minden iráni bevételnövekedést számon kérnek a Fehér Házon. A demokraták egy része üdvözölheti a háborús kockázat csökkenését, de ők is ragaszkodni fognak az ellenőrizhető nukleáris vállalásokhoz.

A következő hetek ezért döntőek lesznek. A szankciók lazítása önmagában még nem béke, csupán drága előleg egy bizonytalan megállapodásra. Az olajpiac egyelőre megkönnyebbült, a tankerforgalom lassan élénkül, Irán pénzügyi levegőhöz juthat, a világ pedig alacsonyabb energiaárakban reménykedik. A háttérben viszont ott marad a legfontosabb kérdés: képes-e Washington és Teherán olyan rendszert létrehozni, amelyben az iráni olaj visszatérése nem vezet újabb katonai erősödéshez, a Hormuzi-szoros nyitva marad, a nukleáris program pedig valóban ellenőrizhető lesz. Ha igen, a mostani döntés a közel-keleti háború utáni rendezés első komoly lépése lehet. Ha nem, a hatvan napos könnyítésre utólag úgy tekintenek majd, mint arra a pillanatra, amikor Amerika milliárdos lehetőséget adott Iránnak anélkül, hogy biztos garanciát kapott volna érte.