Titkosszolgálati őrségváltás: kié lesz az állam?

A titkosszolgálatok vezetőinek menesztése a kormányváltás utáni államátalakítás egyik legérzékenyebb lépése. Minisztériumi államtitkárokat, kormánybiztosokat, háttérintézményi vezetőket le lehet váltani látványos politikai viták közepette is, a nemzetbiztonsági szolgálatok világa más természetű. Egy ilyen döntés arról szól, hogy az új hatalom kit enged közel a legzártabb állami információkhoz, kiben bízik meg a külső fenyegetések értékelésében, a belső alkotmányos rend védelmében, a technikai hírszerzési háttér működtetésében és a katonai biztonsági információk kezelésében. Magyar Péter döntése, amellyel távoznia kellett az Információs Hivatal, az Alkotmányvédelmi Hivatal, a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat és a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat vezetőjének, egyértelmű üzenet: a Tisza-kormány nem hagyja érintetlenül a régi állam legbelső gépházát.

A lépés politikailag érthető. Az Orbán-rendszer utolsó éveiben a titkosszolgálatok körül olyan ügyek gyűltek fel, amelyek súlyosan rombolták a bizalmat. A közvélemény előtt megjelent a Tisza Párthoz kötődő informatikusokkal kapcsolatos gyanús történet, az Alkotmányvédelmi Hivatal szerepének vitája, a Magyar Péter környezetéhez kapcsolódó lehallgatási ügy, a végrehajtói világgal összefüggő hangfelvétel, és általában az a benyomás, hogy a nemzetbiztonsági apparátus egy része nem minden esetben maradt távol a belpolitikai küzdelmektől. A szolgálatoknak elvileg a magyar államot kell védeniük, nem az aktuális kormány politikai érdekeit. Ha ez a határ elmosódik, a titkosszolgálatból nem alkotmányos védőintézmény, hanem rejtett politikai eszköz lesz.

Ez a legfontosabb örökség, amellyel a Tisza most szembenéz. A Fidesz hosszú időn át olyan államot épített, amelyben a politikai lojalitás gyakran fontosabbnak tűnt a szakmai autonómiánál. A rendvédelem, az ügyészségi világ, a médiapiac, az állami cégek, az alapítványi vagyonkezelés és a hatósági rendszer mellett a nemzetbiztonsági szféra is része volt annak a szerkezetnek, amelyben a hatalom igyekezett minden lényeges információs csatornát ellenőrizni. A titkosszolgálatok esetében ez különösen veszélyes, mert ott a nyilvánosság eleve korlátozott. A választó nem lát bele aktákba, műveletekbe, kapcsolattartásokba, megfigyelésekbe, nemzetközi információcserébe. A demokratikus kontroll ezért itt gyengébb, a visszaélés lehetősége erősebb, a bizalom jelentősége pedig nagyobb.

Magyar Péter számára a gyors menesztés egyszerre lehet szükséges és kockázatos. Szükséges, mert egy új kormány nem kezdheti meg az állam megtisztítását úgy, hogy közben a legérzékenyebb szolgálatok élén azok maradnak, akik a régi politikai rendszer alatt kaptak vezetői pozíciót. Kockázatos, mert a teljes vezetői sor egyszerre történő leváltása könnyen keltheti azt a benyomást, hogy a szakmai folytonosságot politikai gyorsaság írja felül. A nemzetbiztonság nem kampányterep. Egy ország biztonsági szolgálatai akkor működnek jól, ha a jogállami keretek világosak, a politikai irányítás demokratikus, a szakmai munka folyamatos, a külföldi partnerek pedig azt látják: Magyarország kiszámítható szövetséges maradt.

Ezért kulcsszereplő Buda Péter. A volt nemzetbiztonsági főtisztből lett elemző régóta az orosz hibrid hadviselés, a befolyásolási műveletek és a magyar állami sebezhetőség egyik legélesebb kritikusa. Stratégiai felügyeleti szerepe azt jelzi, hogy a kormány nem pusztán személyi cseréket akar, hanem új szakmai irányt is. Buda Péter három fő célt emelt ki: a szolgálatok depolitizálását, szakmai megújítását és alkalmazkodását a megváltozott biztonsági környezethez. Ez jó kiindulópont, mert Magyarország ma nem a kilencvenes évek fenyegetéseivel néz szembe. A hírszerzés és elhárítás világát ma kibertámadások, dezinformációs műveletek, gazdasági befolyásszerzés, energetikai zsarolás, orosz és kínai jelenlét, balkáni instabilitás, migrációs hálózatok, szervezett bűnözés és háborús információs hadviselés formálja.

A legnagyobb probléma belső természetű van. Egy titkosszolgálat akkor is veszélyes lehet a demokráciára, ha külső ellenségekkel szemben hatékony. Ha belpolitikai célpontokra használják, ha ellenzéki szereplők környezetét figyelik, ha újságírók, vállalkozók, aktivisták vagy civil szereplők kerülnek indokolatlanul a látókörébe, ha titkos információk politikai kommunikációban jelennek meg, akkor a szolgálat saját alkotmányos rendeltetését kezdi ki. A titkosszolgálat nem azért kap különleges jogosítványokat, hogy a kormányt védje az ellenzéktől. Azért kapja, hogy az országot védje valódi fenyegetésektől. A kettő összekeverése a Fidesz-korszak egyik legsúlyosabb állami rombolása volt.

A Tisza-kormány ezért nem elégedhet meg azzal, hogy lecseréli a főigazgatókat. A leváltás csak a bejárat kinyitása. Utána jön a sokkal nehezebb munka: át kell világítani a jogszerűségi gyakorlatot, a belső engedélyezési láncokat, a politikai vezetés és a szolgálatok közötti informális kapcsolatokat, a titkos információk kezelését, a parlamenti bizottsági tájékoztatások valódiságát, az ügyészségi és bírói kontroll érdemiségét. Meg kell vizsgálni, milyen ügyekben használtak nemzetbiztonsági hivatkozást olyan helyzetekben, ahol valójában politikai érdek is megjelenhetett. A cél nem a szolgálatok megalázása, hanem megtisztítása attól a gyanútól, hogy pártpolitikai műveletek eszközei voltak.

A bizalmi válságot súlyosbítja, hogy a magyar társadalomnak eleve rossz történelmi tapasztalatai vannak a titkos állammal. Az államszocializmus ügynökhálózatai, a megfigyelések, a dossziék, a zsarolások és az átmentett kapcsolatok emléke soha nem zárult le teljesen. Magyarország nem dolgozta fel tisztességesen a pártállami titkosszolgálati múltat, az ügynökakták nyilvánossága évtizedek óta visszatérő, elodázott ügy. Ez a történelmi teher minden mai titkosszolgálati vitára rávetül. Ha egy demokratikus rendszerben újra felmerül, hogy a szolgálat politikai célra figyelhetett meg embereket, a régi reflexek azonnal életre kelnek. Éppen ezért az új kormánynak nem lehet ugyanazt mondania, amit elődei: higgyék el, minden törvényes volt. Ennél több kell.

A valódi reform első feltétele a civil és parlamenti kontroll megerősítése. A nemzetbiztonsági bizottság nem lehet puszta színház, ahol a kormánypárti többség eldönti, mit szabad kérdezni, és mit kell elkenni. Szükség van érdemi ellenzéki hozzáférésre, szigorú titoktartás mellett is tényleges tájékozódási jogra, független szakértői kapacitásra és olyan rendszerre, amelyben a szolgálatok vezetői nem politikai lojalitási vizsgát tesznek, hanem szakmai és jogi felelősséggel tartoznak. A titkosszolgálat titkosan dolgozik, de nem állhat a demokratikus ellenőrzés fölött. A titok nem kiváltság, hanem eszköz; ha kiváltsággá válik, akkor a szolgálat saját hatalmi logikát épít.

A második feltétel a bírói és jogi garanciák erősítése. Megfigyelés, lehallgatás, titkos információgyűjtés csak szigorú feltételek mellett, valódi indokkal, arányosan és ellenőrizhetően történhet. A papíron meglévő engedély nem elég, ha a rendszerben nincs valódi fék. A magyar jogállam egyik régi gondja, hogy a nemzetbiztonsági indok gyakran mindent elfed. Ha valamire rákerül a titkos minősítés, a nyilvánosság kiszorul, a politikai felelősség elhomályosul, az érintett pedig sokszor azt sem tudja, mikor és miért figyelték meg. Ezen csak részben lehet változtatni, mert a nemzetbiztonsági munka természeténél fogva nem lehet teljesen nyilvános. De az utólagos ellenőrzés, az ombudsmani jogkörök, a bírói jóváhagyás súlya és az érintettek jogorvoslati lehetősége erősíthető.

A harmadik feltétel a szakmai állomány védelme. A szolgálatokban sokan olyanok is dolgoznak, akik nem politikai megrendeléseket teljesít, hanem valódi biztonsági kockázatokkal foglalkozik. Ők is a Fidesz-rendszer örökösei, de nem feltétlenül haszonélvezői. Egy nagy tisztogatás könnyen elbizonytalaníthatja az apparátust, menekülésre késztethet tapasztalt szakembereket, és megnyithatja az utat új politikai kinevezettek előtt. A Tisza akkor cselekszik jól, ha világos különbséget tesz vezetői felelősség, politikai befolyás és szakmai munka között. Aki jogszerűen, szakmailag tisztességesen dolgozott, annak maradnia kell. Aki pártpolitikai műveletekben vett részt vagy visszaélésekhez asszisztált, annak felelnie kell.

A negyedik feltétel a külpolitikai irányváltás. Az Orbán-korszakban Magyarország szövetségesi hitelessége súlyos károkat szenvedett. A Moszkvához és Pekinghez fűződő viszony, az orosz háborús politika relativizálása, az uniós és NATO-partnerekkel folytatott állandó konfliktus, valamint az orosz befolyásgyakorlásról szóló viták mind rontották azt a képet, hogy Budapest megbízható információs partner. A hírszerzési együttműködés bizalmi műfaj. Ha egy ország partnerei attól tartanak, hogy az érzékeny adatok nem megfelelő helyre kerülhetnek, kevesebbet osztanak meg. A Tisza-kormánynak ezért a titkosszolgálati őrségváltással azt is üzennie kell: Magyarország visszatér a nyugati biztonsági közösséghez, és a szolgálatok első számú iránya nem a belpolitikai hadviselés, hanem az ország védelme.

Ebben a keretben a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat vezetőjének felmentése is fontos. A háború Európa keleti peremén zajlik, a NATO-tagállamoknak pedig naponta kell értékelniük katonai mozgásokat, hibrid akciókat, kibertámadásokat, fegyverszállításokat, dezinformációs kampányokat és kritikus infrastruktúrákat érő kockázatokat. A katonai szolgálatnál a szakmai folytonosság még érzékenyebb, mert a partnerek, a honvédségi vezetés és a szövetségi rendszerek közötti kapcsolatnak megszakítás nélkül kell működnie. A politikai irányváltás itt sem járhat információs zavarokkal. A gyors csere akkor lesz védhető, ha az új vezetési szerkezet azonnal bizonyítja: a magyar katonai hírszerzés és elhárítás szakmailag működőképes maradt.

A Fidesz ez esetben is politikai tisztogatásról beszél majd. Pedig a volt kormánypárt sokáig olyan rendszert működtetett, amelyben a szolgálatok fölötti politikai kontrollt nem választották el a pártérdektől. Most mégis azt fogja állítani, hogy a Tisza megszállja a titkosszolgálatokat. A válasz nem lehet puszta visszamutogatás. A válasz az átlátható jogi rend, a nyilvános keret, a szakmai kinevezési szempontok, a parlamenti ellenőrzés és a világosan rögzített feladatmegosztás. Ha Magyar Péter valóban más államot akar, akkor nem elég a régi embereket leváltani. Más szabályokat is kell teremteni.

A Buda Péter köré épülő stratégiai szerepnek is lehet kockázata. Egy erős szakmai koordinátor sokat segíthet abban, hogy a szolgálatok ne külön birodalmakként működjenek, hanem közös nemzetbiztonsági képet adjanak a kormányzati döntéshozóknak. Ugyanakkor egy ilyen pozíció túl nagy befolyást is koncentrálhat, ha nincs világos törvényi keret, felelősségi rend és ellenőrzés. Az amerikai nemzeti hírszerzési igazgatóhoz hasonló logika csak akkor működik demokratikusan, ha pontosan látható, ki mit irányít, ki miért felel, hol ér véget a stratégiai koordináció, és hol kezdődik az egyes szolgálatok operatív autonómiája. A magyar állam egyik régi baja éppen az volt, hogy informális hatalmi központok döntöttek formális felelősség nélkül. Ezt nem szabad új név alatt újraépíteni.

Az új vezetők kinevezései ezért legalább olyan fontosak, mint a menesztések. Az Alkotmányvédelmi Hivatal és a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat élére már érkeztek új megbízott vezetők, a többi szolgálatnál is az lesz a döntő, milyen szakmai múltú, milyen kapcsolati hálóval rendelkező, milyen politikai távolságtartásra képes emberek veszik át az irányítást. A Tisza most könnyen elkövetheti azt a hibát, amit ellenfelén számon kér: lojalitást keres szakmai tekintély helyett. Egy titkosszolgálati vezetőnek természetesen együtt kell működnie a kormánnyal. De nem lehet pártkatona. A jó vezető a törvényt, az ország biztonságát és az alkotmányos rendet szolgálja, még akkor is, ha ez kényelmetlen a mindenkori politikai irányítónak.

A nyilvánosság számára ezek a viták gyakran távolinak tűnnek. Pedig a titkosszolgálatok működése nagyon is mindennapi ügy. Az döntheti el, hogy egy újságíró biztonságban dolgozhat-e. Hogy egy ellenzéki párt informatikai rendszere ellen nem használnak-e állami eszközöket. Hogy egy civil szervezet nem kerül-e politikai címkével titkos figyelem alá. Hogy egy külföldi befolyásolási műveletet időben felismernek-e. Hogy egy kibertámadásnál működik-e az állami riasztás. Hogy egy háborús dezinformációs kampányra szakmai válasz születik-e propaganda helyett. A láthatatlan állam minősége látható következményekkel jár.

A Tisza-kormány most abban a ritka helyzetben van, hogy egyszerre rombolhat le egy rossz örökséget és építhet új bizalmi modellt. Ehhez türelem kell, és önkorlátozás. A titkosszolgálati rendszerben a legnagyobb kísértés mindig az, hogy az új hatalom ugyanazokat az eszközöket akarja használni, amelyeket korábban saját maga ellen látott működni. Ha az előző rendszer megfigyelt, akkor az új majd megfigyeli a régieket. Ha az előző rendszer aktákat használt politikai fegyverként, akkor az új majd saját aktákkal válaszol. Ez zsákutca. A jogállami fordulat lényege nem az, hogy a titkos eszközök gazdát cserélnek, hanem az, hogy a használatuk szigorúbb, ellenőrzöttebb és ritkább lesz.

A valódi mérce az lesz, hogy egy év múlva kevesebb-e a politikai gyanú, erősebb-e a szakmai hitelesség, javult-e a szövetségesi bizalom, nyíltabb-e a parlamenti kontroll, tisztábbak-e az engedélyezési szabályok, bátrabban jelezhetnek-e a belső szakemberek visszaélést, és világosabb-e a közvélemény számára, mire valók a titkosszolgálatok egy demokratikus államban. Ha ezekre nincs válasz, a mostani őrségváltás csak hatalmi átírás marad. Ha van, akkor a Tisza valóban sikeresen nyúlt hozzá az Orbán-rendszer egyik legmélyebb rétegéhez.