Trópusi hőségben ég el a klímatagadók utolsó érve
Az ember néha már nem tudja, mit kellene még látni ahhoz, hogy végre komolyan vegyük a nyilvánvalót. Európa napok óta fuldoklik a hőségben, rekordok dőlnek, városok izzanak, iskolák, munkahelyek, közlekedési rendszerek próbálnak alkalmazkodni.
A forróság mindennapjaink kellemetlen részévé vált. A klímaváltozás tagadói persze ilyenkor is előveszik a régi mondatokat: régen is volt meleg, nyáron ne csodálkozzunk a kánikulán, a klímavédelem liberális szemfényvesztés, a zöldpolitika csak ürügy új adókra és életmódbeli korlátozásokra. Ezek a mondatok azonban ma már nem vitapozíciók, inkább menekülési útvonalak a valóság elől.
A mostani hőhullám nem önmagában bizonyít mindent, mert egyetlen időjárási eseményből soha nem szabad teljes éghajlati következtetést levonni. Csakhogy már régen nem egyetlen eseményről beszélünk. Évek óta ismétlődnek a hőrekordok, hosszabbodnak az aszályos időszakok, felborulnak a megszokott évszakritmusok, egyre gyakoribbak a szélsőséges csapadékok, miközben a szárazság hetekig, hónapokig képes ráülni egy-egy térségre. A klímaváltozás nem távoli tudományos grafikon, nem jövő idejű fenyegetés, nem valamelyik tengerparti ország baja. Itt van a városainkban, a kertjeinkben, a tavainkban, a levegőben, amelyet délutánonként már nehéz belélegezni.
Budapesten elég felmenni a hegyekbe, és a saját szemünk előtt látjuk a drámai változást. A növények porosak, bágyadtak, sok helyen vízért kiáltanak. A föld repedezik, a fák levelei korábban sárgulnak, a bokrok nem a nyár gazdagságát, inkább a túlélés küzdelmét mutatják. Aki gyalog járja a budai utakat, látja, hogy ez nem hangulati kérdés. A természet nem vitatkozik velünk, nem kommentel, nem gyárt ideológiai magyarázatot. Csak kiszárad, ha nem kap vizet.
A tavaink állapota még nyugtalanítóbb. A Balaton alacsony vízállása már júniusban is figyelmeztetés, miközben a nyár java hátravan. A tó sokak szemében örök magyar biztonság, gyerekkori emlék, nyaralás, halsütő, móló, vitorlás, nádas, esti fény. De a Balaton sem kivétel a fizika törvényei alól. Ha kevés a csapadék, ha nő a párolgás, ha forróbbak a nyarak, ha a vízutánpótlás bizonytalan, akkor a tó teste is fogy. A Velencei-tó pedig még drámaibb figyelmeztetés. Ott már nem augusztus végén kell aggódni, mert a baj jóval korábban megérkezett. Amikor egy tó rekordalacsony szintekkel küzd, az nem tájképi kellemetlenség, hanem ökológiai vészjelzés.
A klímatagadás azért különösen káros, mert időt rabol. Éveket, évtizedeket vett el attól a munkától, amelyet már rég el kellett volna kezdeni. Lehetett volna komolyabb vízvisszatartás, árnyékosabb várostervezés, kevesebb beton, több zöldfelület, gyorsabb energetikai átállás, takarékosabb mezőgazdasági vízhasználat, erősebb tóvédelmi stratégia, hőhullámokra felkészített egészségügy és idősellátás. Ehelyett túl sokáig hallgattuk, hogy a klímavédelem hiszti, a zöldpolitika ideológia, a tudósok túlzásba esnek, a gazdaságot pedig majd megvédi a megszokás. A megszokás nem véd meg semmitől. A forró levegő nem szavaz, nem alkuszik, nem várja meg, amíg kényelmes lesz cselekedni.
A legijesztőbb az, hogy már nem a 24. órában vagyunk. Ezen a ponton túljutottunk a rettegett vörös vonalon, és még mindig nem látjuk pontosan, mi vár a bolygóra. A klímaváltozás nem egy kapcsoló, amelyet egyszer átbillentünk, aztán tudjuk, mi következik. Inkább láncreakciók sora: szárazabb talaj, melegebb város, gyengülő növényzet, apadó tavak, sérülékenyebb mezőgazdaság, feszültebb vízgazdálkodás, több egészségügyi kockázat, több társadalmi egyenlőtlenség. A hőség mindig a leggyengébbeket találja meg először: az időseket, a betegeket, a rossz lakásban élőket, a szabadban dolgozókat, azokat, akiknek nincs légkondijuk, árnyékuk, kertjük, menekülési lehetőségük.
Most már nem elég reménykedni abban, hogy majd ősszel megjön az eső. Persze reménykedünk. Nézzük az előrejelzéseket, várjuk a felhőket, hallgatjuk, mikor koppan végre az első esőcsepp a párkányon. De a remény önmagában nem klímapolitika. Ha minden ugyanígy megy tovább, abba valóban jobb bele sem gondolni, csakhogy éppen ez a baj: túl sokáig nem gondoltunk bele. Most már bele kell. A forróság nem véleménykérdés. A kiszáradó növény, az apadó tó, a hőgutával küzdő ember és a rekkenő város nem politikai oldalhoz tartozik. Ez a közös valóságunk. Aki ezt ma is szemfényvesztésnek nevezi, nem vitatkozik a klímavédelemmel. A saját jövőjét tagadja.