Ankarára készül Európa: Trump árnyéka a NATO felett

A berlini kancellári hivatalban múlt héten megtartott E5-ös formátumú találkozó hivatalosan előkészítő egyeztetés volt a július 7–8-i ankarai csúcstalálkozó előtt, a valóságban viszont jóval többről szólt: arról, képes-e Európa közös stratégiai nyelvet beszélni akkor, amikor az Egyesült Államok kiszámíthatósága ismét a kontinens egyik legnagyobb biztonságpolitikai tényezőjévé vált. Friedrich Merz német kancellár Emmanuel Macront, Giorgia Melonit, Donald Tuskot és Keir Starmert hívta Berlinbe, Mark Rutte NATO-főtitkár pedig Washingtonból kapcsolódott be a tanácskozásba, közvetlenül azelőtt, hogy Donald Trumppal találkozott volna. A formátum már önmagában jelezte, milyen irányba mozdulna az európai gondolkodás: a kontinens legerősebb katonai, gazdasági és diplomáciai szereplői egy szűkebb körben próbálnak közös álláspontot kialakítani, még mielőtt az amerikai elnök az ankarai asztalnál újra nyíltan számon kérné őket.

A háttérben két nagy feszültség húzódik. Az egyik régi: Washington évek óta azt követeli, hogy az európai szövetségesek vállaljanak nagyobb részt saját védelmük finanszírozásából. Donald Trump ezt a követelést jóval nyersebben képviseli, mint elődei, és többször nyilvánosan is kétségbe vonta, hogy az amerikaiaknak megéri-e a jelenlegi formában fenntartaniuk a szövetségi rendszert. A másik feszültség újabb és élesebb: az Egyesült Államok Irán elleni, előzetes egyeztetés nélküli katonai akciója után több európai kormány óvatosan, tartózkodva vagy kritikusan reagált, Trump pedig ezt máig sérelemként kezeli. A G7-ek éviani csúcstalálkozóján ugyan kedvezőbb hangulat alakult ki, a berlini tárgyalások résztvevői pontosan tudják, hogy egy barátságos fotó vagy néhány diplomatikus mondat nem oldja fel az alapvető bizalmi válságot.

Merz öt üzenet köré rendezte a berlini egyeztetés politikai mondanivalóját. Elsőként azt hangsúlyozta, hogy a szövetségnek erősnek és egységesnek kell maradnia. Másodikként a katonai szervezet európai pillérének megerősítését emelte ki. Harmadikként a nemzeti különutak veszélyére figyelmeztetett. Negyedikként Ukrajna támogatásának folytatását nevezte kulcsfontosságúnak. Ötödikként Irán ügyét hozta fel, különösen a Washington és Teherán között körvonalazódó megállapodást, valamint a Hormuzi-szoros biztonságát. Ezek az üzenetek együtt azt jelentik, hogy Berlin a következő hetekben egyszerre akarja megnyugtatni az Egyesült Államokat, megfékezni Oroszországot, fenntartani Ukrajna finanszírozását, és közben elkerülni, hogy a Közel-Kelet újabb katonai teherként szakadjon az európai kormányokra.

A védelmi kiadások ügye ennek a vitának a leginkább számszerűsíthető része. A tavalyi hágai csúcson a tagállamok vállalták, hogy 2035-ig a GDP 5 százalékának megfelelő összeget fordítanak védelmi és biztonsági célokra. Ebből legalább 3,5 százalék klasszikus katonai kiadás, a fennmaradó rész pedig olyan területekre mehet, mint az infrastruktúra, a hálózatok védelme, a civil felkészültség, a reziliencia vagy a hadiipari kapacitások fejlesztése. Merz Berlinben azt üzente, hogy az E5 országai már ezen az úton járnak. Németország 2029-re akarja elérni a 3,5 százalékos szintet, Lengyelország pedig a keleti fenyegetettségre hivatkozva még ennél is nagyobb arányú védelmi erőfeszítést emleget. Ez egyszerre szól Trumpnak és Moszkvának: az európaiak pénzt, ipart és politikai energiát tesznek a védelembe, de azt saját ellenőrzésük alatt, egymással összehangolva akarják megtenni.

A berlini üzenetek legfontosabb része éppen az volt, hogy a nagyobb német katonai szerepvállalás ne keltsen félelmet a szomszédokban. Merz ezért külön hangsúlyozta, hogy Németország erejének növekedését európai keretbe kell ágyazni. A kancellár megfogalmazása szerint a szomszédoknak nagyobb biztonságban kell érezniük magukat, ha Németország erősebbé válik. Ez történelmi okokból érzékeny mondat, és sokat elárul arról, mennyire óvatosan kell Berlinnek kezelnie a német újrafegyverkezés politikai nyelvét. A cél az, hogy a Bundeswehr fejlesztése, a német hadiipar bővítése és a közös európai fegyverbeszerzések ne különálló nemzeti erőprojekteknek tűnjenek, és egy szélesebb közös védelem elemeiként jelenjenek meg.

Franciaország számára a berlini találkozó egy másik régi célhoz kapcsolódott: a stratégiai európai önállóság gondolatához. Macron évek óta sürgeti, hogy Európa ne kizárólag amerikai garanciákra építse a biztonságát. Most a francia elnök óvatosabb nyelvet használt, és inkább az amerikaiakkal való közeledést emelte ki. Ez nem jelent irányváltást, inkább alkalmazkodást a politikai helyzethez. Párizs számára az a kedvező forgatókönyv, ha az európai védelmi ipar erősödik, a közös beszerzések bővülnek, a kontinens nagyobb katonai mozgástérhez jut, miközben a transzatlanti kapcsolat formálisan stabil marad. A francia álláspontban az ukrajnai háború, az orosz fenyegetés és a közel-keleti hajózási útvonalak biztonsága ugyanabba a logikába illeszkedik: Európának akkor is kell cselekvőképesség, ha Washington figyelme egyik válságról a másikra ugrik.

Giorgia Meloni Berlinben azt hangsúlyozta, hogy Európa kész nagyobb felelősséget vállalni a biztonság és a védelem területén. Az olasz miniszterelnök helyzete különösen érdekes, mert az elmúlt években egyszerre próbált szoros kapcsolatot ápolni Washingtonnal, őrizni jobboldali politikai profilját, és közben az európai döntéshozatal egyik állandó szereplőjévé válni. Az iráni háború utóélete számára is kényes téma. A Hormuzi-szoroson áthaladó hajózás biztonsága közvetlenül érinti az európai energia- és áruforgalmat, ugyanakkor egy katonai misszió politikai kockázatot is hordoz. Meloni ezért a részvételi készség mellett feltételekről beszélt, ami jól mutatja, hogy a berlini egység mögött minden kormány saját belpolitikai számításokat is végez.

Lengyelország számára az E5-találkozó az elismerésről és a részvételről szólt. Donald Tusk az elmúlt hetekben élesen jelezte, hogy Varsó nem fogadja el, ha Ukrajna jövőjéről Németország, Franciaország és Nagy-Britannia szűk körben egyeztet, miközben a keleti szárny országai kimaradnak a döntésekből. A lengyel miniszterelnök Berlinben egyértelművé tette: Lengyelország, a balti államok, a skandináv országok és Románia nélkül nehéz hiteles keleti stratégiát alkotni. Ez nem udvariassági kérés: a földrajzból fakadó politikai követelés. A háború közvetlen közelsége, a menekültválság, az energiaellátás és a katonai logisztika mind olyan terület, ahol Varsó nélkül a nyugat-európai tervek könnyen papíron maradnak.

Keir Starmer jelenléte érzelmi réteget is adott a találkozónak. A brit miniszterelnök néhány nappal korábban jelentette be távozását, így berlini szereplése búcsúhangulatot kapott. A résztvevők sorra méltatták a munkáját, Tusk pedig azzal a mondattal köszönt el tőle, hogy Starmer tevékenysége idején egy időre el lehetett felejteni a Brexitet. Ez a megjegyzés pontosan jelzi, mi volt London legfontosabb szerepe az elmúlt két évben: a brit kormány visszatért az európai biztonságpolitika központi asztalaihoz. A Brexit intézményi következményei megmaradtak, ám Ukrajna támogatása, a védelmi együttműködés és a hírszerzési kapcsolatok újra szorosabbra fűzték a viszonyt. Starmer távozása ezért bizonytalanságot is hoz, mert egyelőre nem tudni, utódja milyen hangsúllyal folytatja ezt az irányt.

Ukrajna ügyében a berlini álláspont egyértelmű volt: az európai támogatás nem apadhat el. A vezetők azt akarják elérni, hogy az ankarai csúcson újabb erős jelzés menjen Moszkvának. A támogatás katonai, pénzügyi és energetikai elemekből állna, a cél pedig az, hogy Kijev úgy menjen bele bármilyen jövőbeni tárgyalásba, hogy ne kényszerhelyzetből, területvesztésbe beletörődve üljön le az asztalhoz. Az európaiak számára ez azért is létkérdés, mert egy rosszul előkészített békefolyamat könnyen olyan megállapodáshoz vezethetne, amely befagyasztja az orosz területszerzést, és évekre állandósítja a fenyegetést a keleti határokon. Tusk civilizációk konfrontációjáról beszélt, ami erős kifejezés, de jól tükrözi a lengyel és balti félelmeket.

Irán ügye ugyanakkor újabb réteget visz a szövetségi vitába. Az Egyesült Államok és Irán közötti keretmegállapodás lehetőséget adhat a feszültség csökkentésére, de az európaiaknak nehéz terepen kell mozogniuk. Egyfelől érdekük, hogy Irán ne jusson atomfegyverhez, és a Hormuzi-szoroson zavartalan legyen a hajózás. Másfelől nem akarnak automatikusan részeseivé válni egy amerikai katonai menetrendnek. Macron és Meloni is feltételekről beszélt egy esetleges tengeri biztosítási misszió kapcsán. Ez diplomatikus óvatosság: Európa kész segíteni, ha a jogi, katonai és politikai feltételek világosak, de nem akar nyílt csekket adni Washingtonnak.

Az ankarai csúcstalálkozó ezért az év egyik legfontosabb külpolitikai eseménye lehet. A tét az, sikerül-e egyensúlyt találni az amerikai elvárások, az európai önállósodás, Ukrajna támogatása és a közel-keleti válságkezelés között. Trump számára Ankara alkalom lesz arra, hogy újra számon kérje a védelmi kiadásokat és az iráni akcióhoz való európai viszonyt. Az európai vezetők számára ugyanaz a találkozó lehetőség arra, hogy kimutassák: nem potyautasok, a közös védelem teherbíró szereplői. A berlini E5 ennek a főpróbája volt. A közös fotó egységet sugall, a háttérben viszont kemény viták zajlanak arról, ki fizet, ki dönt, ki vállal kockázatot, és ki ülhet ott annál az asztalnál, ahol Európa biztonságának következő éveiről határoznak.