A pofonosztó bajnok: Carlo Pedersoli titkos élete
Tíz évvel ezelőtt hunyt el a filmtörténet legnépszerűbb pofonhőse, akit a világ Bud Spencer néven ismert meg. Az olasz óriás forgatókönyveket írt, dalokat szerzett, és jogi diplomát szerzett, miközben generációk nőttek fel a legendás vígjátékain és felejthetetlen bunyóin.
A fegyveresekkel, banditákkal és mindenre elszánt bűnözőkkel szemben álló, mogorva, de aranyszívű óriás képe örökre beíródott a filmtörténetbe. Carlo Pedersoli, akit a világ leginkább Bud Spencer művésznéven ismert, több mint százhúsz filmben és televíziós produkcióban nyújtott alakításával vált a popkultúra megkerülhetetlen részévé. Halálának tizedik évfordulóján, 2026-ban a rajongók világszerte, így Rómában is egy nagyszabású, háromnapos fesztivállal adóznak az emléke előtt, ami hűen mutatja, hogy kultusza a mai napig teljesen eleven. Bár a filmvásznon többnyire kemény öklű, szótlan karaktereket formált meg, a kulisszák mögött kollégái és szerettei gyengéd óriásként emlékeztek rá. Évtizedes filmes partnere, Terence Hill a gyászszertartáson kiemelte, hogy a kamerák mögött Carlo Pedersoli rendkívül békés természetű ember volt, és életük egyik legnagyobb büszkeségének tartották, hogy a hosszú közös munka során egyetlen alkalommal sem vesztek össze egymással.
A színészi karrier mögött meghúzódó élettörténet rendkívül színes és fordulatokban gazdag utat mutat be, amely messze a filmstúdiók világa előtt kezdődött. Carlo Pedersoli 1929. október 31-én látta meg a napvilágot Nápolyban, egy jómódú családban. A második világháború zűrzavaros évei alatt a család a fővárosba, Rómába költözött, majd a háború után, 1946-ban Dél-Amerikába települtek át. Ez az időszak alapozta meg a fiatalember rendkívüli alkalmazkodóképességét és sokoldalúságát. Rio de Janeiróban futószalag mellett dolgozott egy gyárban, később Buenos Airesben könyvtárosként tevékenykedett, Montevideóban az olasz nagykövetség titkárságán kapott munkát. Miután visszatért Olaszországba, beiratkozott a római egyetem jogi karára, amelyet mindössze hat szemeszter alatt sikeresen elvégzett, megszerezve a doktori címet.
A szellemi teljesítmény mellett a sportvilágban is tartós nyomot hagyott. Az 1950-es évek elején a világ élvonalába tartozó úszóként tartották számon. Történelmet írt azzal, hogy az első olasz úszóként teljesítette a százméteres gyorsúszást egy percen belüli idővel. Tehetségét és kitartását bizonyítja, hogy két alkalommal, az 1952-es helsinki és az 1956-os melbourne-i nyári játékokon képviselte hazáját az olimpiai úszóválogatott tagjaként. Ezzel párhuzamosan az olasz vízilabda-válogatottban is játszott, és éveken át uralta az országos bajnokságokat a különböző úszásnemekben. A sportolói múltja során szerzett fegyelem és fizikai adottságok később a filmes karrierjében is komoly előnyt jelentettek.
A mozgókép világával való kapcsolata kezdetben alkalmi jellegű volt. Első ízben 1951-ben tűnt fel a mozivásznon, amikor a Rómában forgatott Quo Vadis című monumentális történelmi filmben alakított egy római katonát. Bár ezt követően is kapott kisebb felkéréseket, a hangsúlyt továbbra is a sportkarrierre helyezte. A fordulat az 1950-es évek végén következett be, amikor az aktív sportolástól visszavonult. Érdekesség, hogy jövendőbeli állandó partnerével, a Mario Girotti néven született Terence Hill színésszel legelőször az 1959-es Hannibál című filmben szerepeltek együtt, ám ekkor még mindketten jelentéktelen mellékszerepeket játszottak, és a forgatáson nem alakult ki közöttük személyes ismeretség. A nagy áttörésre még éveket kellett várni, ezalatt a sokoldalú nápolyi férfi könnyűzenei zeneszerzőként és énekesként próbált szerencsét, és a zene iránti szenvedélyét élete végéig megőrizte.
A sorsfordító pillanat 1967-ben érkezett el egy filmbéli főszerep-ajánlattal. A rendezők úgy vélték, hogy az akkoriban rendkívül népszerű olasz westernek nemzetközi forgalmazásához amerikai hangzású nevekre van szükség. Carlo Pedersoli nem akarta, hogy az úszóként elért sportsikereit és elismert családnevét egy esetlegesen sikertelen mozifilmmel kompromittálja, így úgy döntött, művésznevet választ. Választása a kedvenc sörgyára, a Budweiser, valamint az általa nagyra tartott amerikai színész, Spencer Tracy nevének ötvözéséből született meg, létrehozva a Bud Spencer nevet. Az első közös főszereplés Terence Hill partnerével az Isten megbocsát, én nem című alkotásban valósult meg. Ez a film még egyáltalán nem hasonlított a későbbi korszakot meghatározó, humoros hangvételű verekedős produkciókhoz, egy klasszikus, kíméletlen spagettiwestern volt, amelyből hiányoztak a parodisztikus elemek.
Az 1970-es évek elején a rendezők és a közönség felismerték a két színész közötti rendkívüli komikusi kémiát. Kezdetét vette a slapstick és az akció sajátos keverékére épülő vígjátékok diadalmenete. Olyan kasszasikerek követték egymást, mint Az ördög jobb és bal keze, a Mindent bele, fiúk, a Különben dühbe jövünk, a Bűnvadászok, vagy az Én a vízilovakkal vagyok. Összesen tizennyolc közös filmet forgattak, amelyek a hatvanas és hetvenes években, majd azután is óriási anyagi hasznot hoztak a producereknek, és Közép-Európában, különösen Németországban és Magyarországon rendkívüli népszerűségre tettek szert. A filmek sikeréhez a zseniális nyelvi leleménnyel megalkotott szinkronizált változatok is hozzájárultak, amelyek a német nyelvterületen a Rainer Brandt által kidolgozott, laza, szellemes, szófordulatokban gazdag stílus révén váltak a televíziós csatornák állandó sikerdarabjaivá. Sok, a rajongók által ma is idézett mondat az eredeti olasz szövegben nem is szerepelt, a szinkronstúdiók szabadelvű humora tette őket felejthetetlenné.
Bud Spencer egyedül is képes volt elvinni a hátán a produkciókat, amit az 1978-as Piedone-filmek és az O抜き, a buldózer című mozi sikere is igazolt. Fia a halála után úgy emlékezett rá, mint egy végtelenül szerény, közvetlen emberre, aki a hatalmas nemzetközi sikerek ellenére soha nem tartotta magát többre másoknál, a magánéletben pedig mintaapa volt, aki a családi környezetben soha nem emelte fel a hangját. Felesége, Maria Amato egy befolyásos olasz filmproducer leánya volt, akivel évtizedeken át tartó, stabil házasságban élt. Életfilozófiáját a nápolyi dialektusból származó „Futtetenne” kifejezés foglalta össze, ami magyarul annyit tesz: ne törődj vele, fütyülj rá. Ezt a gondolatot egy általa énekelt dalban is megörökítette. Végső nyughelye a római Campo Verano temetőben található, a felesége családjának visszafogott, környezetébe simuló sírkápolnájában. Az csendes emlékezés helyszíne, ám a popkultúrában betöltött szerepe miatt a pofonosztó óriás emléke ma is zajos sikert arat.