Budapest szivárványban, de törvények árnyékában

A szombati Budapest Pride más hangulatú esemény volt, mint az egy évvel ezelőtti. Tavaly a felvonulásból egyszerre lett jogvédő demonstráció, kormányellenes tömegmegmozdulás és európai politikai üzenet, miután az Orbán-kormány megpróbálta ellehetetleníteni a rendezvényt. Idén már nem rendőrségi tiltás, kamerák, fenyegető jogszabályi környezet és állami megfélemlítés adta az alaphangot, hanem az a furcsa, átmeneti szabadságérzet, amely akkor születik, amikor a régi rendszer összeomlott, de a törvényei még ott hevernek a közéletben. A tömeg szivárványos zászlókkal, EU-lobogókkal, transzzászlókkal, táblákkal, zenével és sok humorral vonult végig a városon, de a háttérben végig ott volt a kérdés: elég-e, ha idén végre lehetett vonulni, vagy a valódi fordulathoz a jogi sebeket is be kell gyógyítani? A 31. Budapest Pride az Operától indult, az Andrássy úton, a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Károly körúton és az Erzsébet hídon át haladt a Vérmező felé. A híd idén is sokatmondó helyszínné vált. Tavaly az Erzsébet hídon hömpölygő tömeg képei bejárták a világsajtót, mert a magyar főváros ott mutatta meg, hogy a hatalom által tiltott szabadság sokszor erősebb, mint a hatalom maga. Idén a híd már kevésbé a tiltás áthágásának jelképe volt, inkább annak, hogy Budapest újra európai városként akar viselkedni: olyan helyként, ahol a közterület nem a félelemé, hanem azoké, akik békésen élni, szeretni, láthatóvá válni és ünnepelni akarnak. A szombati Pride jelentőségét nem a résztvevők pontos száma adja. A nemzetközi beszámolók tízezres tömegről írtak, a szervezői becslések ennél nagyobb részvételt jeleztek, de a lényeg politikailag máshol van. Az esemény azt mutatta meg, hogy a magyar társadalomban az LMBTQ-közösség ügyét már nem lehet visszazárni abba a sarokba, ahová az Orbán-rendszer évekig próbálta terelni. A Fidesz hosszú ideig úgy kezelte a meleg, leszbikus, biszexuális, transz és queer embereket, mintha a létük politikai provokáció lenne. A gyermekvédelem hamis nyelvébe csomagolt jogszűkítés, a „propagandatörvény”, az örökbefogadási korlátozások, a nem jogi elismerésének tiltása, a Pride ellehetetlenítésére tett kísérlet mind ugyanabba az irányba mutattak: a hatalom láthatatlanná akarta tenni azokat, akik nem illettek bele az általa gyártott családképbe. A szombati felvonulás ezért akkor is politikai esemény volt, ha sok résztvevő éppen azt szerette volna, hogy végre ne csak politikai esemény legyen. Sokan buliként, közösségi ünnepként, felszabadult városi napként élték meg. Mások számára ez továbbra is túlélési gyakorlat: annak bizonyítása, hogy itt vannak, nem tűntek el, és nem fogadják el, hogy az állam másodrendű polgárként kezelje őket. A kettő nem zárja ki egymást. A Pride Kelet-Közép-Európában soha nem pusztán karnevál. Mindig jogi, társadalmi és lelki állapotfelmérés is. Azt mutatja, mennyi félelem maradt az emberekben, mennyi bátorság született közben, és mennyi előítéletet kell még lebontani. Az idei menet egyik legfontosabb különbsége az volt, hogy a rendőrség tudomásul vette a rendezvényt, és biztosította az útvonalat. Ez normális esetben magától értetődő lenne, Magyarországon azonban az elmúlt évek után már önmagában politikai fordulatnak látszik. Egy európai demokráciában nem külön kegy, ha egy békés felvonulást megtarthatnak. Nem a hatalom jóindulatán múlik, ki léphet közterületre, ha mások jogait nem sérti. Tavaly viszont éppen ezt az alapvetést kérdőjelezte meg az Orbán-rendszer. A Pride betiltására épített politika azt üzente: a gyülekezési jog addig számít, amíg nem zavarja a kormány identitáspolitikai kampányát. Idén a rendőrségi tudomásulvétel annak jele volt, hogy az állam legalább a felszínen visszalépett a jogállami minimumhoz. A felszín alatt azonban sok minden változatlan. A Pride ellehetetlenítését szolgáló jogszabályi környezet, a 2021-es homofób és transzfób törvény öröksége, a korábbi kirekesztő szabályok és a társadalomba beégetett gyűlöletnyelv nem tűnik el egyetlen engedélyezett felvonulással. A Tisza-kormány most abban a kényes helyzetben van, hogy a szabadság nyelvét használja, de a konkrét jogi helyreállítás még előtte áll. Magyar Péter többször beszélt arról, hogy a magánélet szabadságát és az emberi méltóságot tiszteletben kell tartani, ám az LMBTQ-szervezetek joggal várnak ennél többet. A valódi változás nem attól következik be, hogy idén nem tiltották be a menetet. Akkor kezdődik, amikor a jogrendből kikerülnek azok a rendelkezések, amelyek éveken át az állami megbélyegzés eszközei voltak. Karácsony Gergely szombati megszólalása ezért kapott különös súlyt. A főpolgármester arról beszélt, hogy ő szeretne lenni az, aki majd összeadja az első azonos nemű párt Budapesten. Ez egyszerre volt politikai ígéret, gesztus és üzenet a Tisza-kormány felé. A főváros jelezte: Budapest nem elégszik meg azzal, hogy a Pride-ot meg lehet tartani. A városvezetés a házassági egyenlőség ügyét is napirenden akarja tartani. Ez már nehezebb kérdés, mert Magyarországon az azonos nemű párok házassága továbbra sem lehetséges, és a bejegyzett élettársi kapcsolat sem ad teljes egyenlőséget. Ha a szombati felvonulásnak van hosszabb távú politikai következménye, az éppen ez lehet: a közterületi szabadságtól el kell jutni a családjogi, örökbefogadási, egészségügyi, iskolai és munkahelyi egyenlőségig. A Fidesz számára a szombati Pride kellemetlen tükör. A párt éveken át arra építette politikáját, hogy kulturális háborúval elfedje az ország valódi gondjait. Amikor egészségügyi válságról, tanárhiányról, inflációról, korrupcióról, közvagyon-kiszervezésről vagy orosz függésről kellett volna beszélni, a kormány újra és újra elővette a „gyermekvédelmi” retorikát, amelyben a szexuális kisebbségek léte vált veszélyforrássá. Ez a stratégia egy ideig működött, mert félelmekre, előítéletekre és tájékozatlanságra épített. A szombati Budapest azonban azt mutatta, hogy az ilyen politika nem képes véglegesen birtokba venni a köztereket. A zászlókat le lehet tépni, a törvényeket meg lehet írni, a propagandát lehet ismételni, de a társadalom egy része közben megtanulta: a szabadságot nem kérni kell, hanem gyakorolni. A Mi Hazánk és más szélsőjobboldali szereplők jelenléte, a zászlók rongálása, a kisebb incidensek és a rendőri biztosítás szükségessége arra emlékeztetett, hogy a gyűlölet nem tűnt el. Sokan ma is úgy érzik, joguk van mások méltóságát megkérdőjelezni. A Pride résztvevői közül sokan még mindig félnek attól, hogy munkahelyükön, családjukban, iskolájukban vagy lakókörnyezetükben hátrány éri őket. A legnagyobb különbség talán az, hogy idén a félelem fölé erősebb biztonságérzet került. Nem teljes biztonság, nem végleges felszabadulás, inkább egy új korszak óvatos kezdete. A tömegben ott volt a megkönnyebbülés, de ott volt a türelmetlenség is: ha már lehet vonulni, akkor lehessen teljes jogú polgárként élni is. Az eseményt a rendkívüli hőség is sajátos keretbe tette. A város forró aszfaltján vonuló tömeg, a frissítőpontok, a vízosztás, a napernyők és az árnyékot kereső emberek egyszerre tették láthatóvá, hogy a közterek jövője több szempontból is politikai ügy. A Pride a szabadság tereiről szólt, a hőség pedig arról, hogy ezek a terek a klímaváltozás miatt egyre nehezebben használhatók. A szabadságjogok és a város élhetősége itt összeért: olyan Budapest kell, ahol nem kell félni sem a hatalomtól, sem attól, hogy a nyári hőség lassan elviselhetetlenné teszi a közösségi életet. A szombati nap végén a legfontosabb tanulság az, hogy a Pride nem zárult le a Vérmezőn. A felvonulás véget ért, a zászlókat összecsomagolják, a zene elhallgat, a kordonokat elviszik, de a politikai munka csak most kezdődik igazán. A Tisza-kormánynak döntenie kell, mennyire akarja vállalni az emberi jogi helyreállítást. Karácsony Gergelynek és Budapestnek azt kell megmutatnia, hogy a fővárosi szabadságpolitika nem csak ünnepi beszédekben létezik. A civil szervezeteknek továbbra is nyomást kell gyakorolniuk, mert a hatalom akkor is hajlamos halogatni, ha barátságosabb arcot mutat. A társadalomnak pedig el kell döntenie, hogy a Pride-ot egzotikus kisebbségi eseményként nézi, vagy felismeri benne a saját szabadságának mércéjét.