Egyre nagyobb válságban a világ első számú hatalma

Július 4-én az Egyesült Államok a függetlenségi nyilatkozat elfogadásának 250. évfordulóját ünnepli. A hivatalos America250 program a megemlékezést országos önvizsgálatként, a múlt felidézéseként és a következő nemzedékeknek szóló ígéretként írja le, Washingtonban pedig a National Mallon egész napos rendezvények, esti tűzijáték, a Nemzeti Levéltárnál hagyományos felolvasás és családi programok kapcsolódnak az évfordulóhoz. A külsőség ismerős: zászlók, katonazenekarok, történelmi jelmezek, alapító atyák, szónoklatok a szabadságról. A háttér viszont egészen más, mint 1976-ban, a bicentenárium idején volt. Akkor az ország Vietnam, Watergate és gazdasági zavarok után próbált ismét hinni önmagában. Most az ünnep egy olyan pillanatban érkezik, amikor az amerikai hatalom egyszerre tűnik óriásinak és idegesnek.

A Függetlenségi Nyilatkozat 1776-ban egy politikai szakítást tett erkölcsi nyelvvé. A tizenhárom gyarmat elszakadása Nagy-Britanniától akkor katonailag kockázatos vállalkozás volt, történelmi távlatból mégis egy államalapító mítosz lett belőle. A dokumentum legismertebb mondata az egyenlőnek teremtett emberekről az amerikai önkép alapköve lett, miközben a valóság kezdettől ellentmondásokkal volt tele. A rabszolgaság, az őslakos népek kiszorítása, a nők politikai jogfosztottsága, majd a polgárháborúig vezető belső szakadás mind azt mutatta, hogy az amerikai eszme és az amerikai gyakorlat között nagy volt a távolság. A 250. évforduló ezért azért erős politikai pillanat, mert nem puszta múzeumi dátum: ugyanazokat a szavakat kell újraértelmezni, amelyeket az ország a saját igazolásaként használ.

A történészek régóta figyelmeztetnek arra, hogy az alapítás diadalmas képe mögött ott van az eredendő bűn is. A Le Monde friss évfordulós háttéranyaga szerint a Függetlenségi Nyilatkozat 56 aláírója közül 41 élete során rabszolgatartó volt, és 29-en 1776. július 4-én is tartottak rabszolgákat. Ez nem kisebbíti a dokumentum történelmi jelentőségét, inkább megmutatja, miért lett az amerikai történelem egyik visszatérő ritmusa az ígéret és a valóság ütközése. Az ország legnagyobb politikai pillanatai gyakran abból születtek, hogy valakik számon kérték az alapító szöveget az államon: az abolicionisták, a polgárjogi mozgalom, a választójogi küzdelmek, a bevándorlók, a munkások, a kisebbségek, majd később azok is, akik a kormányzati túlkapásokkal szemben hivatkoztak az alkotmányos fékekre.

A 19. században az Egyesült Államok sokáig elsősorban kontinentális hatalom volt. Terjeszkedett nyugat felé, háborúzott Mexikóval, kiszorította és rezervátumokba kényszerítette az őslakos népeket, majd a polgárháború után elképesztő ipari növekedésbe kezdett. A Monroe-doktrína 1823-tól azt üzente Európának, hogy az amerikai kontinens az Egyesült Államok érdekszférája. Ez eredetileg védelmi nyelven megfogalmazott elv volt, ám később gyakran a latin-amerikai beavatkozások igazolására szolgált. A washingtoni hatalom sokáig óvatos volt a féltekén túli kalandokkal, aztán 1898-ban a spanyol–amerikai háború megnyitotta a kaput a karibi és csendes-óceáni jelenlét előtt. Kuba, Puerto Rico, Guam, a Fülöp-szigetek, majd a Panama-csatorna ügye jelezte, hogy a köztársaság már messze kilépett az alapítás kori keretekből.

Theodore Roosevelt híres mondása, a „beszélj halkan, de hordj nagy botot”, pontosan leírta az új korszak önbizalmát. Az Egyesült Államok a 20. század elejére gazdasági erőmű lett, de a világhatalmi szerepét még ingadozva vállalta. Az első világháborúba későn lépett be, Woodrow Wilson az önrendelkezés és a békerendszer nyelvét használta, otthon viszont hamar visszatért az elszigetelődési reflex. A két világháború közötti Amerika nem akart európai rendőrszerepet, a társadalom a nagy gazdasági világválsággal, munkanélküliséggel, belső feszültségekkel volt elfoglalva. Pearl Harbor 1941-ben mégis végleg megváltoztatta a pályát. A második világháború végére Washington katonai, ipari, pénzügyi és technológiai fölényben állt, atomfegyverrel, hatalmas haditengerészettel és olyan gazdasági kapacitással, amelyre a romokban fekvő Európa és Japán újjáépítése is támaszkodott.

Az 1945 utáni amerikai század alapja a katonai erő, a dollár, a szövetségi rendszer és a kulturális vonzerő keveréke volt. A Marshall-terv, a NATO, az ENSZ-ben vállalt szerep, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap rendje mind azt sugallta, hogy Washington nem egyszeri háborús győztes, hanem rendszeralkotó szereplő. Hollywood, a jazz, a farmer, a gyorséttermek, a Szilícium-völgy és az egyetemek később ugyanennek a puha hatalomnak lettek részei. A hidegháborúban az Egyesült Államok a szabadság védelmezőjeként lépett fel, de a kép sosem volt makulátlan. Korea, Vietnam, Latin-Amerika katonai diktatúrái, Irán 1953-ban, Chile 1973-ban, Nicaragua a Reagan-korszakban: a demokrácia exportjának retorikája gyakran találkozott nyers geopolitikai érdekkel.

A hidegháború vége után rövid ideig úgy látszott, az amerikai modellnek nincs komoly riválisa. A Szovjetunió összeomlott, Kelet-Európa nyugati intézményekhez csatlakozott, Kína még nem látszott egyenrangú versenytársnak, az Európai Unió pedig amerikai biztonsági ernyő alatt építkezett. Az 1991-es öbölháború, majd a balkáni beavatkozások azt mutatták, hogy az Egyesült Államok képes koalíciókat szervezni és katonai fölényét gyorsan érvényesíteni. Szeptember 11. után ez a magabiztosság új irányt vett. Afganisztán és Irak húsz évre meghatározta az amerikai külpolitikát, közben a háborúk költsége, az áldozatok száma, a kínzási botrányok, a drónháború és az államépítési kudarcok kikezdték a morális tekintélyt. Az afganisztáni kivonulás 2021-ben a szuperhatalmi fáradtság látványos képe lett.

Az utóbbi években az amerikai külpolitika újra két régi ösztön között ingadozik: visszahúzódás és beavatkozás között. Donald Trump első elnöksége az „America First” jelszavával a szövetségi rendszerek árát, a kereskedelmi mérlegeket és a határvédelem kérdését tette a középpontba. Második ciklusában ehhez sokkal keményebb, időnként kiszámíthatatlan erőpolitika társult. A Venezuelával szembeni januári amerikai művelet, amelyben Nicolás Maduro elfogása és az ország politikai átmenetének kérdése került a középpontba, széles nemzetközi jogi vitát váltott ki; a Brookings és a brit alsóház könyvtári háttéranyagai is a szuverenitás, a kormányváltás és az olajpolitika összefüggéseit emelték ki. Az Iránnal folytatott háború és az azt követő, ingatag megállapodási folyamat szintén azt jelzi, hogy Washington egyszerre akar gyors katonai eredményt és tárgyalásos lezárást, miközben a térség államai egyre kevésbé bíznak a tartós amerikai kiszámíthatóságban.

A 250. születésnap emiatt külpolitikai mérleg is. Az Egyesült Államok még mindig olyan képességekkel rendelkezik, amelyekkel egyetlen riválisa sem teljes körűen. A hadserege globális, hírszerzése kiterjedt, pénzügyi rendszere központi, technológiai vállalatai a mindennapi élet infrastruktúráját alakítják. A dollár tartalékvaluta-szerepe, az amerikai egyetemek vonzereje és a kutatási kapacitás továbbra is hatalmas előnyt jelent. Kína felemelkedése viszont teljesen más versenyt hozott, mint a Szovjetunióval vívott hidegháború. Peking gazdasági, ipari és technológiai ellenfél, amely nem katonai blokkok másolásával, hanem kereskedelmi függésekkel, beruházásokkal, nyersanyagpolitikával és digitális infrastruktúrával épít befolyást. Washington számára Tajvan, a Dél-kínai-tenger, a félvezetők, a mesterséges intelligencia és a ritkaföldfémek ugyanannak a hatalmi játszmának a részei.

A belső állapot legalább ennyire fontos. A Pew Research Center júniusi összegzése szerint az amerikai közvélemény hangulata kifejezetten borús a 250. évforduló előtt: sokan elégedetlenek az ország irányával, miközben az optimizmus bizonyos elemei tovább élnek. A demokráciával való elégedetlenség, a pártos média, a választási rendszerbe vetett bizalom csökkenése, a Legfelsőbb Bíróság körüli viták, a fegyveres erőszak, a bevándorlás, a kulturális háborúk és a szövetségi állam szerepéről folytatott állandó konfliktus mind azt mutatják, hogy az Egyesült Államok ma önmagával is versenyben áll. A politikai táborok sokszor külön valóságban élnek: más híreket fogyasztanak, más veszélyektől félnek, más múltat ünnepelnek, és más jövőt akarnak.

A gazdasági kép kettős. Az Egyesült Államok továbbra is innovációs központ, a mesterséges intelligencia, a gyógyszeripar, az űripar, a pénzügyi szolgáltatások és a katonai technológia terén is meghatározó. A hétköznapi amerikai tapasztalat viszont sokkal feszültebb: lakhatási gondok, drága egészségügy, diákhitelek, régiós leszakadás, ipari városok hanyatlása és óriási vagyoni különbségek alakítják a társadalmi hangulatot. A szövetségi adósság 2026 júniusának elején 39,2 ezermilliárd dollár körül járt a kongresszusi összesítés szerint, amely a kincstári adatokra épül. Ez önmagában még nem jelenti egy nagyhatalom végét, hiszen az amerikai gazdaság mérete, a dollár szerepe és a tőkepiacok mélysége páratlan. A teher mégis szűkíti a mozgásteret, és minden nagy stratégiai döntésnél ott van a háttérben: mennyi pénz jut hadseregre, iparpolitikára, egészségügyre, infrastruktúrára, szociális programokra és az adósságszolgálatra.

A 250. évforduló körüli hivatalos ünnepségek maguk is a megosztottság tükrei lettek. A Freedom 250 program nagy, látványos, patrióta eseményeket szervez, a National Mallon állami vásárral, tűzijátékkal és katonai-hazafias elemekkel. Az Associated Press beszámolója szerint a Great American State Fair célja az államok sokszínűségének bemutatása, de több demokrata vezetésű állam távol maradt, részben költségekre, részben politizáltságra hivatkozva. Közben civil és progresszív csoportok saját megemlékezéseket, tiltakozásokat, történelmi tanításokat és alternatív nyilatkozatokat szerveznek, azt állítva, hogy a következő 250 évnek a jogokról, a környezetről, az egészségügyről és a társadalmi részvételről kell szólnia. A régi amerikai rituálé tehát megmaradt, de a zászló jelentéséről újra vita folyik.

Ez a vita nem idegen az amerikai történelemtől. A július 4-i beszédek mindig is egyszerre voltak önünneplések és politikai állítások. Frederick Douglass 1852-ben híres beszédében azt kérte számon, mit jelent a függetlenség napja a rabszolgák számára. Abraham Lincoln a polgárháború alatt az alapító ígéret megmentéseként értelmezte az Unió ügyét. Martin Luther King a polgárjogi mozgalomban egy be nem váltott csekkhez hasonlította az amerikai ígéretet. Ronald Reagan a város a hegyen képét használta, Barack Obama a sokszínűség és az alkotmányos önjavítás nyelvét, Trump pedig a nemzeti erő, a határ és a szuverenitás szókincsét. Mindegyik elnöki nyelv ugyanabból a készletből válogatott, de más Amerikát rajzolt fel.

A mostani évforduló egyik nagy sajátossága, hogy az Egyesült Államok egyszerre ünnepli a köztársasági hagyományt és él meg elnöki hatalomkoncentrációról szóló vitákat. A végrehajtó hatalom ereje a 20. században folyamatosan nőtt: háborúk, válságok, hírszerzés, gazdasági programok, rendeleti kormányzás és nemzetbiztonsági állam építették fel. A kongresszus gyakran utólag igazodott a Fehér Ház döntéseihez. Ez különösen feltűnő akkor, amikor katonai műveletekről, szankciókról, kereskedelmi háborúkról vagy bevándorlási intézkedésekről van szó. A 250. születésnap egyik csendes dilemmája éppen az, hogy az alapítók által fékekre és ellensúlyokra épített rendszer mennyire képes kezelni a modern elnöki állam lendületét.

Kívülről nézve Amerika megítélése szintén átalakult. Európa számára az Egyesült Államok továbbra is nélkülözhetetlen biztonsági partner, különösen az orosz fenyegetés és a NATO jövője miatt. Ám az európai fővárosokban ma már állandó stratégiai kockázatként kezelik a washingtoni fordulatokat. A Közel-Keleten a szövetségesek az amerikai védőernyőre támaszkodnak, közben Kínával, Indiával és Oroszországgal is kapcsolatokat építenek. Latin-Amerika a régi beavatkozási emlékek és a mai gazdasági kényszerek között mozog. Afrikában és Ázsiában a demokráciáról beszélő Washington gyakran versenyez a gyors hitelt, kikötőt vagy bányaszerződést kínáló Pekinggel. A régi hegemónia helyén ma alkufolyamatok sorozata áll.

Mégis korai volna amerikai hanyatlást temetni. Az Egyesült Államok története tele van olyan időszakokkal, amikor a belső konfliktus a külső szemlélőnek végzetesnek látszott. Az 1860-as években a polgárháború valóban szét is szakíthatta volna az országot. Az 1930-as években a gazdasági válság és a szélsőségek erősödése rendítette meg. Az 1960-as és 1970-es években gyilkosságok, faji zavargások, Vietnam és Watergate rombolta a tekintélyt. A 2008-as pénzügyi válság után sokan a kínai évszázad gyors kezdetéről beszéltek. Amerika viszont többször bizonyította, hogy intézményi, gazdasági és társadalmi energiái válságok után is képesek új pályát nyitni. A bevándorlás, a vállalkozói kultúra, a tudományos ökoszisztéma és az államok közötti verseny olyan tartalék, amelyet a riválisok gyakran alábecsülnek.

A mostani születésnap igazi tétje ezért nem a tűzijáték látványossága, és nem is az, hány állam küld standot Washingtonba. Inkább az, hogy az Egyesült Államok meg tudja-e őrizni azt a képességét, amely eddig újra és újra megmentette: a vitát, az önkorrekciót, a hatalom leválthatóságát és az alapító ígéretek folyamatos újraolvasását. A 250 éves köztársaság egyszerre birodalmi méretű szereplő, kereskedelmi hálózat, katonai rendszer, kulturális gépezet és sérülékeny alkotmányos közösség. Ha a következő években a belső harag erősebb lesz az intézményeknél, a riválisoknak kevés dolguk marad. Ha viszont a vitából ismét reform születik, a július 4-i ünnep több lehet nosztalgiánál: emlékeztető arra, hogy az amerikai hatalom legerősebb forrása sokáig nem a nagy bot volt, hanem az a ritka képesség, hogy a nemzet időről időre képes volt vitába szállni önmagával.