Repedezik az alapítványi birodalom elitpajzsa

A közérdekű vagyonkezelő alapítványok ügye eddig sokak számára jogi és költségvetési vita volt: alaptörvény-módosítás, vagyonjuttatás, alapítói jog, uniós mérföldkő, kuratóriumi összeférhetetlenség, egyetemi modellváltás. Most azonban hirtelen arcot kapott a történet. Csányi Sándor, Világi Oszkár és Váradi József távozása azt jelzi, hogy a kekvák körüli politikai mozgás már nem papíron zajlik. A NER egyik legfontosabb túlélő szerkezete megmozdult, és vele együtt megmozdult az a gazdasági elit is, amely az Orbán-rendszer utolsó éveiben tekintélyt, kapcsolatot és védőburkot adott az alapítványi világnak.

A távozások önmagukban nem bizonyítanak visszaélést. Csányi Sándor esetében az érintett alapítványok azzal indokolták a lemondást, hogy a kuratóriumok hatásköre és mozgástere várhatóan jelentősen szűkül, miközben az elnöki feladatok továbbra is sok időt igényelnének. Ez formálisan érthető magyarázat. Ha egy testületnek kevesebb döntési szabadsága marad, miközben a felelősség és az időráfordítás megmarad, egy nagyvállalati vezető könnyen dönthet úgy, hogy nem kíván tovább szerepet vállalni. De a politika ritkán ennyire ártatlanul technikai. A lemondások időzítése és köre világosan mutatja: a szereplők érzik, hogy megváltozott a levegő a kekvák körül.

A Fidesz által felépített alapítványi modell lényege éppen az volt, hogy a közvagyont, az egyetemeket és a stratégiai intézményeket részben kivonja a mindenkori kormány közvetlen ellenőrzése alól, majd olyan kuratóriumokra bízza, amelyekben kormányközeli politikusok, üzletemberek és lojális intézményi szereplők ülnek. A hivatalos szöveg versenyképesebb felsőoktatásról, rugalmasabb működésről és hosszú távú intézményi stabilitásról szólt. A tényleges politikai szerkezet azonban sokkal inkább arra hasonlított, mintha a Fidesz a választói akarat jövőbeni változásai ellen próbálta volna bebiztosítani saját befolyását.

Az alapítványi kuratóriumokba ültetett nagy nevek fontos szerepet játszottak ebben a konstrukcióban. Nem mindenki pártember volt, aki kuratóriumi pozíciót kapott. Sőt, éppen ez adta a rendszer egyik erejét. Ha csak másodvonalbeli fideszes politikusok ültek volna ezekben a testületekben, az alapítványi modell sokkal nyersebben mutatta volna meg politikai természetét. A gazdasági élet csúcsszereplői, bankvezérek, nagyvállalati vezetők, nemzetközi piacon mozgó üzletemberek viszont tekintélyt kölcsönöztek neki. A jelenlétük azt sugallta: itt nem pártpolitikai vagyonmentés zajlik, hanem komoly, professzionális, hosszú távú intézményépítés.

Most ez a tekintélyréteg kezd leválni. Csányi Sándor távozása a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemért Alapítvány és a Soproni Egyetemért Alapítvány éléről, Világi Oszkár visszalépése a Miskolci Egyetemhez kötődő alapítványból, Váradi József távozása a Corvinus fenntartói köréből, valamint Hernádi Zsolt korábbi lemondása a Corvinus kuratóriumi elnöki posztjáról együtt már nem elszigetelt személyes döntések sorának látszik. Inkább olyan dominóhatásnak, amelyben a szereplők megpróbálják rendezni saját kitettségüket, mielőtt a kormányzati átalakítás végleg új helyzetet teremt.

A kockázat ugyanis valódi. A kekvák sokáig kényelmes pozíciót jelentettek: befolyásos testületek, nagy vagyonok, jelentős intézmények, hosszú távú döntések, erős politikai háttér. A kormányváltás után ugyanez a pozíció hirtelen teherré vált. Aki egy ilyen kuratóriumban marad, annak számolnia kell azzal, hogy döntéseit, szerződéseit, vagyonkezelési gyakorlatát, kinevezéseit és kapcsolati hálóját utólag vizsgálni fogják. A korábban presztízst adó tisztség ma már reputációs veszélyt jelenthet. Egy nemzetközi bankárnak, légitársasági vezetőnek vagy energiacég-vezetőnek nem mindegy, hogy a neve egy közpénz-kiszervezési vitában, uniós jogállamisági konfliktusban vagy elszámoltatási folyamatban jelenik meg.

Ezért sokatmondó, hogy a lemondások nem a kekva-rendszer születésekor történtek, hanem akkor, amikor a rendszer politikai védőernyője eltűnt. Amíg Orbán Viktor kormányzott, az alapítványi modellnek volt erős állami hátországa, volt politikai garanciája, és volt olyan hatalmi környezete, amelyben a kritika legfeljebb kellemetlen zajnak tűnt. A választási vereség után azonban a mérleg megfordult. Ami addig kiváltságos hozzáférésnek látszott, most magyarázatra szoruló kötődés lett. Ami addig befolyást adott, most felelősséget kér számon. Ami addig elitpozíció volt, most elszámolási kockázat.

A Tisza-kormány szempontjából ez kedvező pillanat, de veszélyes is. Kedvező, mert a nagy nevek távozása gyengíti azt az érvet, hogy az alapítványi modell stabil, szakmailag védhető, minden résztvevője nyugodtan vállalja a felelősséget. Ha az elitpajzs repedezik, könnyebb politikailag megindokolni a visszarendezést. Veszélyes, mert a kormány könnyen belesodródhat abba a leegyszerűsítő logikába, hogy minden kurátor a NER bűnrészese, minden alapítványi döntés gyanús, minden távozó menekül. Ez túl durva kép lenne. A valóságban különbséget kell tenni politikai kinevezettek, szakmai szereplők, nagyvállalati tekintélyemberek, valódi egyetemi érdeket szolgáló döntések és kifogásolható vagyonkezelési mechanizmusok között.

A Fidesz viszont aligha fogja árnyaltan kezelni a kérdést. A volt kormánypárt várhatóan azt mondja majd, hogy a Tisza-kormány lerombolja az egyetemek autonómiáját, elüldözi a sikeres magyar gazdasági szereplőket a felsőoktatás mellől, és politikai bosszút áll a modellváltó intézményeken. Ez a retorika könnyen hat, mert az egyetemek világa valóban sérülékeny. Egy rosszul végrehajtott átalakítás oktatókat, hallgatókat, kutatási programokat, nemzetközi együttműködéseket, ösztöndíjakat és intézményi stabilitást veszélyeztethet. A Tisza akkor jár el felelősen, ha nem a diákok és oktatók hátán vívja meg a kekva-háborút, hanem világosan elkülöníti az oktatás finanszírozását a kuratóriumi-politikai hatalmi szerkezettől.

Az Európai Unióval folytatott vita is ezt kényszeríti ki. A modellváltó egyetemek ügyében Brüsszel hosszú ideje azt kifogásolta, hogy a kuratóriumokban politikai szereplők, kormányközeli döntéshozók és összeférhetetlenségi kockázatot hordozó személyek ülnek. Az uniós pénzekhez való hozzáférés szempontjából nem az a döntő, hogy az alapítványi forma önmagában létezhet-e, hanem az, hogy a közpénzeket kezelő testületek fölött van-e valódi kontroll, világos felelősség, átlátható kinevezési rendszer és érdemi összeférhetetlenségi szabályozás. A Tisza ezzel most kettős célt követ: politikailag lebontaná a Fidesz által bebetonozott modellt, közben teljesítené azokat a feltételeket, amelyek az uniós források felszabadításához szükségesek.

A nagy kérdés az, hogy a kuratóriumi dominó meddig tart. Ha további üzletemberek, korábbi miniszterek, állami vezetők, Fidesz-közeli szereplők lépnek vissza, az már nem személyi hullámzás, hanem rendszerszintű visszavonulás lesz. Egy ilyen folyamat átmenetileg megkönnyítheti az átalakítást, mert kevesebb nyílt konfliktust kell vállalni. Ugyanakkor új bizonytalanságot is teremthet. Ki irányítja addig az egyetemfenntartó alapítványokat? Milyen mandátummal? Milyen felelősséggel? Ki hozhat szerződéses, pénzügyi, ingatlanos, fejlesztési döntéseket az átmeneti időszakban? Milyen garancia van arra, hogy a távozások után nem maradnak ellenőrizetlenül folyamatban lévő ügyek?

Az átmenet tisztasága ezért kulcskérdés. Az államnak nem elég visszavenni az alapítói jogokat vagy szűkíteni a kuratóriumok mozgásterét. Részletes leltár kell. Pontosan látni kell, milyen vagyonelemeket kaptak ezek az alapítványok, mi történt a hozamokkal, milyen szerződések születtek, milyen megbízások mentek ki tanácsadóknak, kommunikációs cégeknek, ingatlanfejlesztőknek, rendezvényszervezőknek, kutatóintézeteknek, médiaközeli vállalkozásoknak. A társadalomnak joga van tudni, hogy a közvagyonból mi szolgálta valóban az egyetemek fejlődését, és mi szolgált politikai hátországépítést.

A nagyvállalati vezetők szerepe különösen kényes. Egy bankár, olajipari vezető vagy légitársasági vezér nem pusztán dísz a kuratóriumban. Kapcsolatokat, üzleti kultúrát, stratégiai gondolkodást, nemzetközi tapasztalatot hozhat egy egyetemnek. Ezt nem érdemes tagadni. A magyar felsőoktatásnak szüksége van gazdasági kapcsolatokra, gyakorlati tudásra, vállalati együttműködésekre. De más a partnerség, és más a közvagyon fölötti kvázi tulajdonosi befolyás. Egy egyetemmel együttműködhet a gazdasági elit úgy is, hogy közben az intézmény döntéshozatala átlátható, az állami vagyon sorsa ellenőrizhető, a kuratórium összetétele nem politikai alku eredménye, és az egyetemi közösségnek is van valódi beleszólása.

A Fidesz modellje ezt a határt mosta el. A közvagyont magánjogi alapítványi burkokba tette, majd a döntéshozatalt olyan testületekre bízta, amelyek fölött a választók és az új kormány mozgástere korlátozott lett volna. Ezért volt a kekva-rendszer annyira fontos az Orbán-rendszer túlélési terveiben. Egy választási vereség után is maradhatott volna pénz, részvény, ingatlan, egyetemi hálózat, szellemi műhely, ösztöndíjrendszer és elitképzés a régi hatalmi körök befolyása alatt. A kuratóriumi lemondások most azt mutatják: a rendszer kulcsszereplői közül többen már nem biztosak abban, hogy ez a menedék tartósan védhető.

A Tisza-kormány előtt azonban ott a saját csapdája. Ha a kekvák lebontása után egyszerűen új emberekkel tölti fel ugyanazt a rendszert, akkor csak átírja a névsort. Ha az állam visszaveszi a vagyont, de a döntések továbbra is zárt minisztériumi szobákban születnek, akkor a közbizalom nem tér vissza. Ha a Fidesz embereit Tisza-közeli kinevezettek váltják, az egész folyamat elveszítheti erkölcsi alapját. A helyreállításnak ezért olyan szerkezetet kell teremtenie, amelyben az egyetemi autonómia, az állami felelősség és a társadalmi ellenőrzés egyszerre érvényesül. Ez sokkal nehezebb, mint lemondásokat ünnepelni.

A hallgatók és oktatók szempontjából mindez csak akkor lesz jó hír, ha az átalakítás pénzt, szabadságot és kiszámíthatóságot hoz. Az egyetemek nem politikai hadizsákmányok. Nem lehet őket ide-oda mozgatni a kormányok közötti bosszúháborúban. A Corvinus, a Miskolci Egyetem, a MATE, a Soproni Egyetem vagy bármely más érintett intézmény jövőjét nem az alapján kell rendezni, hogy melyik kuratóriumi szereplő melyik politikai korszakhoz kötődött, hanem az alapján, hogyan biztosítható a színvonalas oktatás, kutatás, nemzetközi versenyképesség és intézményi szabadság. A Fidesz hibája az volt, hogy az autonómiát politikai hűbérrendszerbe csomagolta. A Tisza hibája az lenne, ha a visszavételt állami parancsuralommá alakítaná.

A mostani lemondási hullám ezért egyszerre felszabadító és figyelmeztető. Felszabadító, mert láthatóan nem érinthetetlen az a rendszer, amelyet a Fidesz tartós hatalmi biztosítéknak szánt. Figyelmeztető, mert a személyi mozgás önmagában még nem jelent tiszta újrakezdést. A közvagyon akkor tér vissza a köz szolgálatába, ha a folyamat végén nem maradnak homályos szerződések, nem maradnak befolyási zónák, nem maradnak politikai alkuk, és nem születik új, más színű klientúra.