Titkos svájci aktákat nyitnak meg az auschwitzi hóhérról

A történelem legsötétebb fejezetei közé tartoznak azok a bűncselekmények, amelyeket a huszadik századi nemzetiszocialista diktatúra nevében követtek el, a haláltáborok borzalmai és az elkövetők felelősségre vonásának elmaradása pedig a mai napig intenzív kutatások tárgyát képezik. Az egykori náci rezsim egyik leginkább hírhedt és dehumanizált alakja, Josef Mengele sikeresen menekült el a szövetséges igazságszolgáltatás elől a második világháború lezárását követően. Az auschwitzi koncentrációs tábor egykori orvosa, akit a foglyok csak a halál angyalaként emlegettek, 1949-ben Argentínában telepedett le, majd hosszú bujkálás után, 1969-ben halt meg Brazíliában anélkül, hogy valaha bíróság elé állították volna a tetteiért. Bár az életútjáról és a dél-amerikai rejtőzködéséről hatalmas mennyiségű szakirodalom áll rendelkezésre, a jelenben is kerülnek elő olyan új adatok, amelyek átírják a háború utáni menekülési útvonalak történetét. Az egyik leginkább sokatmondó szál Svájcba vezet, ahol a Szövetségi Archívum egy olyan titkos dossziét őriz, amely a náci orvos hatvanas évekbeli esetleges zürichi jelenlétét vizsgálta, és amelynek nyilvánosságra hozatalát eredetileg csak 1971-re tervezték. A Svájci Szövetségi Titkosszolgálat a közelmúltban egy állampolgári és történészi fellebbezés hatására megváltoztatta a korábbi merev álláspontját, és korlátozott hozzáférést biztosít az anyag tartalmához. Az SS egykori tisztjeként és az elfoglalt lengyel területeken működő Auschwitz-Birkenau megsemmisítő tábor orvosaként Josef Mengele feladatai közé tartozott a vasúti rámpákon érkező foglyok szelektálása, vagyis annak eldöntése, hogy kiket küldjenek azonnal a gázkamrákba, és kiket vessenek alá kényszermunkának. Az antiszemita és fajgyűlölő ideológia megszállottjaként számtalan foglyot vetett alá szadista és áltudományos orvosi kísérleteknek, amputációknak és válogatott kínzásoknak. A borzalmakat csak kevesen élték túl, az áldozatok többsége zsidó és roma származású gyermek, különösen ikerpár, valamint növekedési rendellenességgel élő ember volt. A náci Németország összeomlása után a háborús bűnös évekig bujkált belföldön, majd 1949-ben Helmut Gregor névre kiállított hamis okmányokkal, egy Genovából induló hajón Buenos Airesbe szökött. Az argentin fővárosban annyira biztonságban érezte magát, hogy az ötvenes évek közepén még Európába is merészelt visszatérni. 1956-ban rövid síszabadságot töltött a svájci Engelberg üdülőhelyen a fiával, Rolf Mengele társaságában, amit a férfi halála után a német Bunte magazinban közzétett családi fényképek is egyértelműen bizonyítottak. A svájci hatóságok a fényképes bizonyítékok ellenére sem ismerték el hivatalosan ezt az európai látogatást, amikor a kilencvenes évek végén parlamenti képviselők kérdőre vonták a kormányt olyan sajtóhírek miatt, amelyek szerint a náci orvos 1961 tavaszán ismét Svájcban tartózkodhatott. Az akkori nyomozati anyagok szerint a bűnös második felesége, Martha Mengele, aki egyben az elhunyt fivérének az özvegye volt, lakást bérelt a zürichi repülőtér közvetlen közelében fekvő Kloten településen, ahol a helyi rendőrség néhány napig megfigyelés alatt tartotta. A nő egy reggelen egy ismeretlen férfi társaságában gépkocsival távozott a helyszínről, akinek a személyazonosságát a hatóságoknak nem sikerült megállapítaniuk. Bár Josef Mengele fizikai jelenlétét abban a lakásban a történészek többsége valószínűtlennek tartja, az eset kapcsán keletkezett rendőrségi akták rávilágítanak a svájci szervek rendkívül lassú, bürokratikus és szakszerűtlen reakciójára. Regula Bochsler svájci történész, aki átfogó kötetet készít elő a náci bűnösök kimenekítését szolgáló úgynevezett patkányvonalak működéséről, úgy véli, hogy a most megnyíló állami levéltári anyagoktól nem kell világrengető szenzációkat várni a menekülő orvos személyével kapcsolatban, a svájci hatóságok akkori működéséről és politikai felelősségéről viszont annál több fontos információt szolgáltathatnak. A történész kutatásai során szinte véletlenül bukkant rá a Mengele-szálra, miközben egy másik náci háborús bűnös, a robbanóanyag-szakértő Vaclav Hajek után nyomozott egy olyan kutatás keretében, amely a háború után német szakembereket alkalmazó svájci vegyipari óriásvállalatok történetét vizsgálta. Hajek aktáinak elemzése közben talált rá az osztrák titkosszolgálat korabeli értesítésére, amely felhívta a figyelmet arra, hogy az auschwitzi orvos 1961-ben Ausztria, Németország vagy Svájc területén tartózkodhatott. Amikor Bochsler hivatalos kérelmet nyújtott be a náci orvos dossziéjának megtekintésére a Szövetségi Archívumban, a hatóságok megtagadták a hozzáférést, a források védelmére és harmadik felek személyiségi jogainak esetleges sérülésére hivatkozva. A történész ezt követően a Zürichi Állami Levéltárban követte nyomon a rendőrségi iratokat, amelyek bemutatják a német ügyészséggel való információbserét, a svájci szerveknek átadott Mengele-fotót, miközben kiderült, hogy a helyi nyomozók korábban azt sem tudták, hogyan néz ki a keresett bűnöző. A korabeli dokumentumok szerint a német ügyészség egy újságírót küldött Klotenbe, hogy figyelje a lakást, miután egy ingatlanközvetítő cég feltehetően zsidó származású alkalmazottja jelezte a zürichi konzulátuson, hogy a háborús bűnös felesége náluk bérelt ingatlant. Az alkalmazott tudott arról, hogy a férfi ellen elfogatóparancs van érvényben, és komoly vérdíjat tűztek ki a nyomravezetőnek. Az újságíró jelentette a rendőrségnek, hogy egy férfit látott Martha Mengele erkélyén, akiről azt gyanította, hogy a bujkáló férj lehet az. A hivatalos rendőrségi megfigyelés azonban csak napokkal a bejelentés után, március hatodikán kezdődött meg, mivel a jelzés és a nyomozati intézkedés közé esett egy teljes hétvége, ami alatt a hatóságok nem intézkedtek. A nyomozók csak a következő napon kérdeztek rá a berni központban, hogy végrehajthatnak-e egy esetleges letartóztatást, ahonnan először igenlő válasz érkezett, majd a helyzet bonyolultságára hivatkozva az ügyet a szolgálat vezetője elé utalták, az írásos engedély kiadását pedig a következő napra halasztották. Ezen a reggelen Martha Mengele az autóval és a máig azonosítatlan férfival együtt végleg elhagyta a svájci települést. A történeti adatok azt mutatják, hogy a nő később visszatért Klotenbe, hogy tartózkodási engedélyt szerezzen, ezt azonban a hatóságok elutasították. Ekkor döbbent rá, hogy a hatóságok látókörébe került, ami azonnal semmissé tett minden olyan feltételezett tervet, amely szerint a férje Svájcba utazott volna, így a nő az olaszországi Meranóba költözött. A kutatók szerint a család Svájcba költözése egy olyan terv része lehetett, amely biztonságosabb találkozási pontot keresett az orvos számára, mint a szövetségesek által szigorúan ellenőrzött Németország. Gerhard Wettstein svájci történész, aki közösségi finanszírozásból gyűjtötte össze a titkosítás feloldásához szükséges bírósági eljárás költségeit, hangsúlyozta, hogy a történelmi igazság megismerése elengedhetetlen a spekulációk elkerülése érdekében, ezért a dokumentumoknak teljes mértékben nyilvánossá kell válniuk a független kutatók számára. Svájc második világháború utáni szerepének tisztázása még korántsem fejeződött be. A kutatások feltárják azt a kiterjedt támogatói hálózatot, amely segítette a náci bűnösök elmenekülését. Svájc területén egy olyan informális kivándorlási iroda működött Bernben, amely szorosan együttműködött a vízumokat és anyagi támogatást biztosító argentin nagykövetséggel, hogy kijuttassák az országból a német hadiipari és fegyverszakértőket, akik között szép számmal akadtak háborús bűnösök. Ez a tevékenység nem lett volna sikeres a svájci tisztviselők aktív közreműködése nélkül. Voltak olyanok, akik komoly pénzösszegekért nyújtottak segítséget, és sok olyan köztisztviselő akadt, aki a döntő pillanatban szándékosan félrenézett, jelentéktelennek itélte az ügyet, vagy egyszerűen nem tanúsított érdeklődést a menekülők személye iránt. A helvét állam ebben az időszakban egyfajta kettős szerepet játszott a nemzetközi porondon. Miközben a hivatalos kommunikációban a politikai menekültek tranzitországaként határozta meg önmagát, a háttérben otthont adott a nácik kimenekítését szervező hálózatoknak. A Juan Domingo Perón vezette Argentína nagy erőkkel keresett német szakembereket a saját hazai hadiiparának kiépítéséhez, a berni iroda pedig hatékonyan toborozta és csempészte ki az embereket a kontinensről. A becslések szerint német állampolgárok százai, köztük nők és gyermekek vándoroltak ki Dél-Amerikába Svájcon keresztül, az emigránsok között pedig legalább háromtucatnyi egykori SS-tag, az SA tisztviselője és az NSDAP magas rangú funkcionáriusa bújt meg. Josef Mengele esetében nem bizonyított a berni iroda közvetlen közreműködése, az viszont egyértelmű, hogy a svájci állam tudatosan fordított hátat a problémának, mivel minél gyorsabban meg akart szabadulni a menekültektől, akiket anyagi tehernek tekintettek az államkassza számára. A hálózat koordinálta azokat az embercsempészeket és ügyvédeket is, akik Németországból Ausztrián át Olaszországba juttatták a szökevényeket, hamis papírokat és szállást biztosítva nekik, a legfontosabb svájci láncszem pedig egy alezredes volt, aki egy titkos megállapodás keretében kihallgathatta az átutazó fegyverszakértőket, hogy technikai ismereteket szerezzen a svájci hadsereg számára. A náci párt tagjainak és családjaiknak végleges távozása Genf és Róma érintésével repülőgéppel, vagy Genovából hajóval történt, ahonnan egykor maga a halál angyala is elhagyta az európai kontinenst.