Pázmány-campus: romok között áll a nagy ígéret

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem új józsefvárosi campusának története lassan tankönyvi példája annak, hogyan lehet egy oktatási fejlesztésből várospolitikai, közpénzügyi, örökségvédelmi, egyházi és tudományos szabadságjogi válságot csinálni. A kiindulópont önmagában érthető volt: a Pázmány piliscsabai, Makovecz-világot idéző campusa szépnek, különlegesnek és szimbolikusnak látszott, de hosszú távon rosszul működött. Messze volt Budapesttől, nehezen volt fenntartható, a hallgatók és oktatók jelentős részének kényelmetlen volt, a bölcsészkar visszaköltözése a fővárosba évek óta napirenden volt. Ebből még születhetett volna jó döntés is. Ehelyett az Orbán-kormány olyan beruházási modellt épített köré, amelyben minden központosítva, gyorsítva, lakossági és önkormányzati ellenállással szemben, hatalmi rendeletekkel és óriási közpénzzel történt.

A projekt lelke az ingatlancsere volt. Az állam a Magyar Rádió egykori palotanegyedbeli épületegyüttesét a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciához, illetve a Pázmány használatába adta, cserébe pedig állami kézbe került a piliscsabai campus. Csakhogy a képlet ennél jóval kényelmetlenebb. Piliscsabán egy olyan egyetemi város maradt hátra, amelynek fenntartása és hasznosítása máig rendezetlen, miközben az állam már a következő drága campust finanszírozza. A magyar adófizető így előbb fizetett egy nagy, különleges, de rosszul működő piliscsabai egyetemi központért, majd fizetne egy új, belvárosi óriásberuházásért is. A régi campus pedig közben üresen áll, pusztul, és újabb közpénzt igényel az állami kezelésben létrehozott alapítványi szerkezeten keresztül.

A józsefvárosi helyszín kiválasztása különösen érzékeny volt. A Magyar Rádió volt tömbje nem üres rozsdaövezet, nem városszéli telek, nem ipari maradványterület, ahol egy nagy intézmény viszonylag kevés konfliktussal építhető fel. A Palotanegyed sűrű városi szövet, műemlékekkel, lakóházakkal, szűk utcákkal, történeti emlékezettel, a Nemzeti Múzeum közelségével és erős helyi identitással. Ide hozták be a Pázmány fejlesztését, mégpedig úgy, hogy a helyiek sokáig inkább elszenvedői, mint alakítói voltak a folyamatnak. A lakók porra, zajra, rezgésre, forgalmi terhelésre, parkolási gondokra, túlzott beépítésre és a zöldfelület hiányára panaszkodtak. Józsefváros vezetése és a palotanegyedi civilek újra és újra azt jelezték: nem az egyetem léte ellen tiltakoznak, hanem a méret, a módszer és a városi következmények ellen.

Az Orbán-kormány válasza nem párbeszéd volt, hanem jogszabályi gyorsítás. A beruházást nemzetgazdasági szempontból kiemelt üggyé nyilvánították, majd újabb és újabb rendeletekkel szűkítették a kerület mozgásterét. A hatósági ügyeket nem budapesti, hanem hajdú-bihari kormányhivatali pályára terelték, a közterületi, közútkezelői és településképi beleszólás lehetőségeit lefaragták, a helyi változtatási tilalom és építési szabályok erejét gyengítették. Ez volt a Fidesz beruházáspolitikájának ismert logikája: ha a helyi közösség, az önkormányzat, a szakma vagy a jogi környezet akadályt jelent, akkor nem a projektet kell átgondolni, hanem az akadályt kell rendeletileg eltakarítani.

A bontások már elindultak, miközben maga a végső beruházás ma is bizonytalan. Ez az ügy egyik legnagyobb abszurditása. A Magyar Rádió épületeinek jelentős részét lebontották, a Pagoda és más rádiótörténeti elemek eltűntek, a terület városi sebként maradt ott a Palotanegyedben, de jelenleg senki sem tudja biztosan megmondani, mikor folytatódik az építkezés, milyen formában folytatódik, és lesz-e belőle egyáltalán az a campus, amelyet korábban megígértek. A bíróság az építési engedéllyel szemben azonnali jogvédelmet rendelt el, mert az érintett műemlékeknél a bontás és az átalakítás visszafordíthatatlan következményekkel járhat. Ez a döntés nem végleges ítélet a teljes projektről, de a jogi helyzetet világosan mutatja: engedélyköteles munkák nem kezdhetők meg és nem folytathatók addig, amíg a védelem él.

A közbeszerzés története sem erősíti a bizalmat. A kivitelezésre kiírt eljárásban 109,9 milliárd forintos ajánlattal a West Hungária Bau, a Bayer Construct és a Laterex alkotta konzorcium került nyertes pozícióba. Ezek nem ismeretlen szereplők a magyar közbeszerzési világban, és a kormányközeli nagyberuházási körökhöz kötődő cégek megjelenése önmagában is politikai kérdéseket vetett fel. A KÉSZ Építő Zrt. ugyanakkor olcsóbb ajánlatot tett, mégis kizárták a versenyből, majd megtámadta az eljárást. A Közbeszerzési Döntőbizottság jogsértést is megállapított, a minisztérium bírságot kapott, végül pedig az egész közbeszerzést eredménytelennek nyilvánították. Így jutottunk oda, hogy lebontott épületek, elköltött milliárdok, megsebzett városszövet és bírósági vita után nincs kivitelezési szerződés, nincs tiszta menetrend, nincs biztos folytatás.

A számok közben ide-oda mozogtak. A projektet korábban 200–250 milliárdos nagyságrendben emlegették, majd a kormány 2025-ben azzal állt elő, hogy a módosított tervek 137 milliárd forintos költséggel is megvalósíthatók. A zöldfelület arányát papíron növelték, bizonyos funkciókat kivettek, a mélygarázs és egyes föld alatti elemek kikerültek, a terület nyitottabbnak ígérték. Ez jól hangzik, de egy beruházás nem attól válik átláthatóvá, hogy utólag zöldebb látványterveket mutatnak róla. A kérdés az, miért kellett idáig eljutni, miért bontottak ekkora lendülettel, miért kellett rendeletekkel tolni a folyamatot, és miért derült ki csak a végén, hogy a jogi, közbeszerzési és társadalmi alapok ennyire ingatagok.

A kormányváltás ezért valódi fordulatot hozott. Vitézy Dávid közlekedési és beruházási miniszter már miniszterjelölti meghallgatásán arról beszélt, hogy a Pázmány-campus a Fidesz-kormány hatalmi gőgjének és arroganciájának iskolapéldája, és a Tisza-kormány felülvizsgálja a beruházást. Ez nem pusztán politikai odamondás volt. Az új kormány olyan projektet örökölt, amelynél a bontás részben megtörtént, a kivitelezés mégsem indulhat, a tender bedőlt, a helyiek bizalma romokban, az egyházzal és az egyetemmel pedig új megállapodás nélkül nehéz bármilyen jövőképet adni. A Tiszának most nem az a feladata, hogy automatikusan folytassa, amit a Fidesz elkezdett, de az sem, hogy egyszerűen otthagyjon egy városi roncsmezőt a Nemzeti Múzeum mögött. A romokat valahogy be kell gyógyítani.

A legésszerűbb út a teljes újratervezés volna. Nem feltétlenül kell elvetni, hogy a Pázmány erősebb budapesti jelenlétet kapjon. Egy belvárosi egyetem lehet jó a városnak, ha élő köztereket hoz, hallgatói forgalmat, könyvtárat, kulturális funkciókat, kávézókat, zöld udvarokat, átjárhatóságot és szellemi pezsgést ad. De a Palotanegyed nem bír el bármekkora intézményi tömeget. Nem lehet úgy egyetemi negyedet építeni, hogy a környék lakói csak a port, a zajt és az elvett parkolóhelyeket kapják, a döntésekből pedig kimaradnak. A kormányváltás akkor jelent valódi változást, ha az új kabinet előbb meghallgatja Józsefvárost, a civileket, a műemlékvédőket, a közlekedési szakembereket, az egyetemi polgárokat és a katolikus egyházat, majd ebből készít új, kisebb, zöldebb, átjárhatóbb tervet.

Az ügy erkölcsi dimenzióját az adja, hogy közben a Pázmányon dolgozó oktatók alacsony bérekre és kiszolgáltatottságra panaszkodnak. A campusra százmilliárdos közpénzígéret jutott, a Bródy-projektben is 8,2 milliárd forintos állami támogatás szerepelt, az intézmény korábban is kapott többmilliárdos állami forrásokat, miközben a mindennapi oktatási munka bérfeszültségei nem oldódtak meg. Egy egyetem értéke végső soron nem a látványterv, nem a homlokzat, nem a kormányzati szalagátvágás, hanem az oktató, a kutató, a hallgató és az a tudományos közeg, amelyben kérdezni, vitatkozni, publikálni és tanítani lehet. Ha az állam százmilliárdokat talál falakra, de az oktatói életpálya, a kutatói szabadság és a tisztességes bér nem kap hasonló figyelmet, akkor a campus csak drága díszlet lesz.

Ezt a belső feszültséget tette láthatóvá Bognár Bulcsu ügye. A szociológus közel húsz évig dolgozott a Pázmányon, majd azután bocsátották el, hogy a melegek társadalmi megítéléséről szóló tanulmányát az egyetem vezetése „katolikus szellemiséget sértőnek” minősítette. Bognár pert indított, első fokon, majd másodfokon is nyert. A jogerős ítélet szerint az egyetemnek vissza kell vennie, és meg kell térítenie elmaradt bérét, valamint a perköltséget. A bíróság ezzel világos határt húzott: egy egyházi egyetemnek is be kell tartania a magyar munkajog és az egyenlő bánásmód szabályait. A katolikus identitás nem jelenthet felhatalmazást arra, hogy tudományos kutatást ideológiai alapon büntessenek.

A bölcsészkar dékánja, Birher Nándor körül már korábban is súlyos viták alakultak ki. Ő kezdeményezte vagy a sajtóbeszámolók szerint hozzá kötődött több olyan eljárás, amely LMBTQ-témában megszólaló vagy publikáló oktatókat érintett. A dékán tagadta, hogy az ügyek lényege maga az LMBTQ-tartalom lett volna, és formai, eljárási, illetve katolikus intézményi szempontokra hivatkozott. A közvélemény jelentős része mégis úgy látta: a Pázmányon a tudomány szabadsága ütközött egy egyre erősebb ideológiai megfelelési kényszerrel. Birher neve korábban politikaközeli megbízások és a Fidesz-közeli roma politikai világ egyes ügyei kapcsán is előkerült a sajtóban; ez önmagában nem bizonyít pártutasítást, de azt jelzi, hogy a Pázmány belső konfliktusai nem választhatók el teljesen a NER kulturális és intézményi örökségétől.

A Pázmány története így egyszerre szól tégláról és szellemről. Az egyik oldalon ott áll a józsefvárosi építkezés: bontások, rendeletek, tenderek, milliárdok, peres eljárások, lakossági tiltakozás, bizonytalan jövő. A másik oldalon ott van az egyetem belső világa: alacsony oktatói bérek, hierarchikus vezetési kultúra, tudományos szabadság körüli viták, politikai és világnézeti megfelelési kényszerek, jogerős munkaügyi vereség. A kettő összetartozik. Egy egyetem új épülete akkor ér valamit, ha belül szabad, erős és tisztességes közösség működik. Ha a falakra jut pénz, de a tudományra gyanakvás, az oktatókra alulfizetettség, a vitákra fegyelmi logika jut, akkor a campus nem jövőt épít, csak hatalmat demonstrál.

A Tisza-kormány számára ez komoly próba. Könnyű volna a Pázmány-campusból puszta Fidesz-botrányt csinálni, és minden felelősséget az előző kormányra tolni. A felelősség jelentős része valóban ott van: a projektet a Fidesz indította el, a rendeleti gyorsítást a Fidesz alkalmazta, a helyi tiltakozást a Fidesz hagyta figyelmen kívül, a közpénzügyi és közbeszerzési szerkezet az Orbán-korszak logikáját követte. De most már az új kormány kezében van a döntés. Ha folytatja, vállalja az átalakított projekt felelősségét. Ha leállítja, meg kell mondania, mi lesz az elbontott terület sorsa. Ha újratervezi, valódi társadalmi egyeztetést kell nyitnia. A romokat nem lehet kommunikációs panellel eltüntetni.

A legrosszabb megoldás az volna, ha a beruházás évekre félbemaradna. A Palotanegyed közepén nem állhat tartósan egy bizonytalan jogi és politikai státuszú építési seb. A lakóknak, az egyetemnek, a városnak és a katolikus egyháznak is világos választ kell kapnia. Lesz campus? Ha igen, mekkora, milyen funkciókkal, milyen forgalmi következményekkel, milyen zöldfelülettel, milyen közösségi használattal, milyen közpénzügyi kerettel? Ha nem lesz, milyen közpark, múzeumi, oktatási, kulturális vagy vegyes városi funkció kerül a helyére? Ki fizeti a helyreállítást? Mi lesz a megmaradt palotákkal? Mi lesz Piliscsabával? Ezekre nem lehet azt mondani, hogy majd eldől.

A Pázmány-campus ügye azért különösen fájó, mert eredetileg szép történet is lehetett volna. Egy régi rádiós tömb, egy katolikus egyetem, történeti paloták, belvárosi tudományos élet, múzeumi környezet, új zöldfelületek, átjárható közterek: ebből valóban lehetett volna értelmes városi fejlesztés. De az Orbán-rendszer túltolta, túlzárta, túlközpontosította, túlköltötte és túl kevéssé hallgatta meg azokat, akik ott élnek. Most a Tisza-kormányon múlik, hogy ebből csak egy újabb torzó marad-e, vagy sikerül valamiféle józan, kisebb, átláthatóbb és emberibb megoldást találni.

A tanulság világos. Egy egyetem nem attól katolikus, hogy közpénzből nagyobb épületet kap. Nem attól korszerű, hogy látványterveken zöldtetők és belső udvarok szerepelnek. Nem attól erős, hogy a kormány rendeletekkel takarítja el előle a helyi jogokat. És nem attól szellemi műhely, hogy vezetői eldöntik, milyen kutatás fér bele a „szellemiségbe”. Egy egyetem akkor méltó a nevéhez, ha tiszteli a várost, amelyben működik, megbecsüli oktatóit, védi kutatói szabadságát, átláthatóan bánik a közpénzzel, és nem politikai hatalommal, hanem tudással akar tekintélyt szerezni.

A Pázmány most válaszút előtt áll. Lehet belőle egy megtisztított, újragondolt, várossal megbékített, valóban egyetemi fejlesztés. Lehet belőle évekig húzódó peres és beruházási roncs. És lehet belőle az Orbán-korszak egyik leglátványosabb emlékműve: egy hely, ahol már lebontották a múltat, de a jövőt nem sikerült felépíteni. A különbséget most már nem a látványtervek döntik el, hanem az, hogy lesz-e bátorság kimondani: ami így indult, így nem folytatható.