Súlyos válságot hozott a tiltott püspökszentelés

A svájci Écône neve ismét bekerült a katolikus egyház történetének kényes fejezetei közé. X. Szent Piusz Papi Testvérülete, az ultrakonzervatív tradicionalista közösség július 1-jén négy férfit szentelt püspökké a pápa engedélye nélkül. A szertartásra XIV. Leó kifejezett figyelmeztetése után került sor, így az ügy már nem fegyelmi vita, hanem nyílt szakadás Róma és a testvérület között. Az egyházjog szerint püspököt pápai megbízás nélkül felszentelni automatikus kiközösítéssel jár mind a szentelést végző, mind a felszentelt személyek számára.

A négy új püspök Pascal Schreiber Svájcból, Michael Goldade az Egyesült Államokból, valamint Michel Poinsinet de Sivry és Marc Hanappier Franciaországból. A szentelést Alfonso de Galarreta vezette, aki maga is az 1988-as, engedély nélküli püspökszentelések egyik szereplője volt; akkor Marcel Lefebvre érsek négy püspököt avatott Róma jóváhagyása nélkül. A mostani szertartásnál Bernard Fellay is közreműködött. A testvérület előre jelezte, hogy nem kíván meghátrálni, és a saját közlése szerint a világ minden részéről követhetővé tette az eseményt.

XIV. Leó az utolsó pillanatban, június 29-én levélben fordult Davide Pagliarani főelöljáróhoz. A pápa elismerte, hogy a közösség sok tagját valódi liturgikus buzgóság, papi elkötelezettség és a hagyományhoz való ragaszkodás vezeti, de arra kérte őket, térjenek vissza az egység útjára. A levél legfontosabb üzenete világos volt: a tervezett cselekmény szakadár tett, amely a híveket a szentségek törvényes, egyes esetekben érvényes vételétől is megfoszthatja. XIV. Leó a „Krisztus varratlan köntösének” elszakításáról írt, és ezt rendkívül súlyos bűnnek nevezte.

A Piusz-testvérek azonban másképp látják a helyzetet. Davide Pagliarani prédikációjában azt mondta, készek minden árat megfizetni az egyház megmentéséért. Értelmezésük szerint a II. vatikáni zsinat óta Rómában olyan irányzat került előtérbe, amely eltávolodott az igazi katolikus hagyománytól. A közösség ezért saját magát nem lázadónak, hanem a hagyomány őrzőjének tekinti. A büntetéseket érvénytelennek tartják, mert szerintük a Vatikán jelenlegi döntéshozó szervei a zsinati reformok szellemében járnak el, amelyet ők alapvetően hibásnak ítélnek.

A konfliktus középpontjában a II. vatikáni zsinat áll. Az 1962 és 1965 között tartott tanácskozássorozat átalakította a katolikus egyház viszonyát a modern világhoz, más keresztény felekezetekhez, a zsidósághoz és más vallásokhoz. A liturgiában is mély változást hozott: lehetővé vált, hogy a misét a hívek anyanyelvén mutassák be, miközben a korábbi latin rítus fokozatosan háttérbe szorult. A Piusz-testvérek szemében ezek a reformok a hit felhígítását jelentik. Róma szerint viszont a zsinat az egyház törvényes, kötelező erejű tanítása, amelyet nem lehet tetszés szerint félretenni.

Écône ezért több egy svájci településnél. A Wallis kantonban működő szeminárium a tradicionalista ellenállás jelképe lett. Marcel Lefebvre francia érsek 1970-ben alapította a testvérületet, majd 1988-ban itt került sor arra a püspökszentelésre, amely hosszú időre meghatározta Róma és az SSPX viszonyát. II. János Pál pápa akkor kimondta, hogy az engedély nélküli püspökszentelések szakadár cselekménynek minősülnek. XVI. Benedek 2009-ben feloldotta az akkori kiközösítéseket, mert remélte, hogy a közösség visszatalál a teljes egyházi közösségbe, ám teológiai megegyezés soha nem született.

A mostani lépés azért súlyos, mert XIV. Leó pápaságának egyik első nagy próbatétele lett. Ferenc pápa idején a tradicionalista körökkel szembeni feszültség eleve erős volt, különösen a régi latin mise korlátozása miatt. XIV. Leó viszont kezdettől az egység helyreállítását hangsúlyozta, ezért az ügy személyes és intézményi kihívás is számára. Ha túl keményen lép fel, tovább mélyülhet a törés a tradicionalista tábor és Róma között. Ha túl engedékenynek mutatkozik, azzal azt az üzenetet küldheti, hogy a pápai tekintély nyílt megsértésének sincs valódi következménye.

Az automatikus kiközösítés a katolikus egyházjog legsúlyosabb szankciója. A kiközösített személy nem járulhat szentségekhez, és nem gyakorolhat egyházi tisztséget törvényesen. Fontos különbség, hogy a szentelés érvényessége és jogszerűsége két külön kérdés. A katolikus egyház hagyományos értelmezése szerint egy érvényesen felszentelt püspök képes érvényes püspökszentelést végezni, ám ha ezt pápai megbízás nélkül teszi, a cselekmény jogellenes és súlyosan büntetendő. Ez magyarázza, miért tekinti Róma a most felszentelt személyeket püspöknek, miközben teljesen elutasítja a szertartás jogszerűségét.

Az osztrák püspöki konferencia gyorsan és egyértelműen XIV. Leó mellé állt. Franz Lackner salzburgi érsek, a testület elnöke szerint mind a szentelést végzők, mind a felszenteltek kiközösítették magukat, és szakadár cselekményt hajtottak végre. Külön hangsúlyozta a II. vatikáni zsinat reformjainak jelentőségét, az ökumenikus nyitást, a zsidósághoz való új viszonyt, a vallás- és lelkiismereti szabadság elismerését. Lackner szerint az egység a pápával nem mellékes formaság, hanem a teljes katolikus közösség feltétele.

A szertartás látványossága is része volt az üzenetnek. A hívek számára az Écône-ben tartott mise nem vereségként, hanem ünnepként jelent meg: aranyszegélyes miseruhák, tömjén, latin énekek, hosszú menet, családok és gyerekek ezrei a szakadó esőben. A testvérület ezzel megmutatta, hogy a digitális korban is képes nemzetközi mozgalomként fellépni. Saját statisztikái szerint több száz pap, több szeminárium, iskola, kápolna és szerzetesi közösség tartozik hozzá. Ez már nem elszigetelt kápolnák hálózata, hanem párhuzamos vallási világ, saját intézményekkel, médiával, képzéssel és identitással.

Róma számára ez a legnagyobb gond. A Piusz-testvérek nem hagyományos értelemben vett kis fegyelmi csoport, amelynek tagjai néhány liturgikus szabályon vitatkoznak. A közösség önképe szerint ők őrzik azt, amit a modern egyház elhagyott. Ebből következik, hogy minden római figyelmeztetést a saját igazuk bizonyítékaként értelmeznek. Minél erősebben mondja a Vatikán, hogy a pápai engedély nélküli szentelés szakadár tett, annál inkább azt hirdethetik híveiknek, hogy üldözik őket a hagyományhoz való hűségük miatt.

A következő lépés várhatóan a Vatikán hivatalos dekrétuma lehet, amely megerősíti az automatikusan beállt kiközösítést. Elvileg továbbra is nyitva maradhat a párbeszéd útja, ám a mostani lépés után nagyon nehéz elképzelni, hogy gyorsan helyreálljon a bizalom. A Piusz-testvérek vezetése Róma tekintélyét éppen abban a pontban kérdőjelezte meg, amely a katolikus egyház szerkezetének lényege: ki adhat felhatalmazást püspökök szentelésére.

Écône után tehát nem pusztán arról van szó, hogy négy új püspököt avattak. A katolikus egyházban újra felszínre tört a modernitáshoz, a vallásszabadsághoz, a zsidósághoz, más felekezetekhez, a liturgia nyelvéhez és a pápai tekintélyhez való viszony vitája. XIV. Leó első nagy belső válsága így azt is megmutatja, hogy a katolikus egység sokkal sérülékenyebb, mint amilyennek kívülről látszik. A pápa a párbeszéd nyelvén szólt, Écône viszont a nyílt engedetlenség nyelvén válaszolt. Innen kezdve Rómának már nem a figyelmeztetés, hanem a következmények rendje maradt.