A tömegmédia tette globális őrületté a boszorkányüldözést

A kora újkor legsötétebb fejezetei közé tartozó európai boszorkányüldözések megértése évszázadok óta foglalkoztatja a történettudományt, a legújabb kutatások tükrében a jelenség mozgatórugói sokkal összetettebbek a korábban feltételezett vallási fanatizmusnál. Kai Lehmann német történész legújabb, átfogó kötetében arra vállalkozik, hogy a puszta mítoszok és a huszadik században rögzült sztereotípiák rétegeit lehántva bemutassa a korabeli mindennapok rideg valóságát. A szakember megállapítása szerint nem létezik egyetlen, mindenre kiterjedő magyarázat a tömeges méreteket öltő hajtóvadászatokra. A boszorkányügyek egy olyan átfogó ideológiaként értelmezhetők, amelyben a legkülönbözőbb társadalmi félelmek, egyéni indulatok és politikai törekvések kapcsolódtak össze egyetlen közös, torz cél érdekében: a megfoghatatlan, gonosznak kikiáltott társadalmi elemek radikális kiirtásáért. A kutató célja a korabeli motivációs hálók feltárásával az, hogy közelebb vigye az olvasót a tizenhatodik és tizenhetedik századi emberek gondolkodásmódjához, különös tekintettel arra, mit tudtak a világról, és milyen alapvető orvosi vagy természettudományos ismeretek hiányoztak még teljesen a mindennapjaikból.

A fennmaradt periratokból merített konkrét esetek sokasága révén pontos képet kapunk a korszak sajátos jogértelmezéséről, a mindennapi megélhetést fenyegető egzisztenciális veszélyekről. Az ismeretlen eredetű emberi betegségek, a hirtelen fellépő, egész állatállományokat elpusztító járványok szinte azonnal védekezési és bűnbakképzési mechanizmusokat indítottak el a zárt közösségekben. A kora újkori házassági rendszer működése, a bírósági eljárásjog fokozatos átalakulása, valamint a mélyen gyökerező babonák együttesen kiváló eszközt biztosítottak a nemkívánatos, összeférhetetlen vagy egyszerűen túl sikeres szomszédok, polgártársak végleges eltávolítására. A levéltári források több olyan esetet is megőriztek, amikor a férjek saját feleségüket jelentették fel boszorkányság vádjával a helyi hatóságoknál. Az indokok között rendszeresen szerepelt a férfiasság titokzatos elvesztése, vagy a gyanúsított nők részvétele a képzelet szülte, rejtélyes éjszakai gyűléseken. Bár a különböző régiók periratai szerkezetileg és a vádak jellegét tekintve gyakran mutatnak kísérteties hasonlóságot, a dokumentumok tömege éppen azért értékes, mert hűen tükrözi az akkori társadalom családon belüli erőszakkal, a hatalmi visszaélésekkel, a politikai és vallási ellentétekkel kapcsolatos kezelési módszereit.

A szexualitáshoz való viszony és a testi vágyak megélése központi szerepet játszott a boszorkányelméletek kidolgozóinak gondolatvilágában, amely alapjaiban határozta meg a korabeli közvélemény reakcióit. A keresztény egyházak évszázados dogmái komoly hatást gyakoroltak arra a folyamatra, amelynek során a testi vágyakat és a fizikai szerelmet fokozatosan száműzték a legitim társadalmi élet keretei közül. Amikor 1500 körül a szifilisz járványszerűen, megállíthatatlanul söpört végig Európán, a kortársak ezt a szörnyű csapást a nemi aktus ördögi, veszélyes természetének egyértelmű isteni bizonyítékaként értelmezték. Az olyan korabeli eladási listákat vezető, pusztító hatású kiadványok, mint a hírhedt Boszorkánypöröly, tovább erősítették és intézményesítették a társadalomban meglévő nőgyűlöletet. A történelem ezen szakasza egyértelművé teszi, hogy a szexuális viselkedés drasztikus szabályozása mögött valójában a hatalom megtartásának és gyakorlásának szándéka állt. A boszorkányperek kiváló alkalmat biztosítottak a szexuális hatalom megszerzésére, az azzal való gátlástalan visszaélésre a kiszolgáltatott vádlottakkal szemben.

A periratok hűen dokumentálják a hivatásos boszorkányvadászok mentalitását és személyes motivációit is. Kiváló példa erre Franz Burimann jogtudós pályafutása, aki az 1590-es években látta meg a napvilágot. A szegény sorsú, egyszerű családból származó férfi szisztematikus munkával a korszak egyik legfanatikusabb, legkegyetlenebb boszorkányüldözőjévé nőtte ki magát, akinek közvetlen tevékenysége több mint háromszáz ember szörnyű halálához vezetett. A bírósági számadások és jegyzőkönyvek világosan bizonyítják, hogy a fanatizmus mögött nagyon is racionális anyagi érdekek húzódtak meg: a férfi nemcsak a nyomozati és bírósági szolgáltatásait fizettette meg csillagászati áron a helyi közösségekkel, hanem szisztematikusan rátette a kezét a kivégzett áldozatok hátrahagyott ingóságaira, vagyonára. Ez a meggazdagodási minta szinte kivétel nélkül fellelhető a korszak legtöbb hivatásos inkvizítorának és világi bírájának tevékenységében.

Kai Lehmann kötete leszámol azzal a huszadik századi, különösen az 1970-es évek feminista mozgalmai által felkapott mítosszal is, amely szerint a máglyákra elsősorban a gyógyító tudással rendelkező, úgynevezett bölcs asszonyok kerültek, akiket a kereszténység előtti, pogány germán orvosi ismeretek megsemmisítése érdekében üldöztek volna a hatóságok. A levéltári forrásokból kinyert, statisztikailag igazolható adatok ezt a feltételezést egyértelműen cáfolják. A bábaasszonyok és a füvesasszonyok nem voltak felülreprezentálva az áldozatok között a teljes lakossághoz viszonyítva. A különbség mindössze annyi, hogy a jeltelen tömegből a bábák a foglalkozásuk pontos megnevezése miatt jobban kitűnnek a periratok lapjain, míg a többi nő nevét leggyakrabban csupán a férjük mesterségén keresztül rögzítették a tisztségviselők. A boszorkányüldözés igazi borzalma éppen abban rejlett, hogy a vádak kiszámíthatatlansága miatt a társadalomban bárki, bármikor, nemtől és társadalmi státusztól függetlenül áldozattá válhatott. A kínzások során a gyanúsítottakból fizikai kényszerrel verték ki a további neveket, így a feljelentések láncreakciója mechanikusan működött tovább.

A megmagyarázhatatlan tragédiák, a magas gyermekhalandóság, a féltékenység és a személyes bosszúvágy mindig is jelen voltak a közösségekben, a folyamatok eszkalációjához azonban egy külső technológiai tényező is kellett. A tizenhatodik század utolsó évtizedeiben a Gutenberg-féle nyomdagép elterjedése, a tömegesen előállított, olcsó és illusztrált röplapok megjelenése elindította a boszorkányüldözések első igazi globális hullámát Közép-Európában. A nyilvános kivégzések a korabeli lakosság körében sajátos turizmust generáltak, a helyszíneken árusított, szenzációhajhász beszámolók pedig egyre mélyebbre ültették a rettegést a lelkekben. Az olyan korabeli sajtótermékek, mint a tizenhatodik század végén kiadott Bővített Boszorkány Újság, a mai bulvárlapok legalacsonyabb szintjén szolgálták ki a kegyetlen szenzációéhséget, tudatosan táplálva a világméretű ördögi összeesküvéstől való félelmet. Ebben a struktúrában a sajtó ellenőrző, józanító szerepe teljesen hiányzott, a józanabb gondolkodású, üldözést ellenző értelmiségiek írásai latin nyelven, kis példányszámban jelentek meg, így az új tömegmédia ideológiai konkurencia nélkül, akadálytalanul terjeszthette a pusztító eszméket a legszélesebb néprétegek körében. Az áldozatok átlagosan nyolcvan százaléka nő volt, a felekezeti különbségek okai – miért volt magasabb a nők aránya a protestáns területeken a katolikus régiókhoz képest – a mai napig a történettudomány fehér foltjai közé tartoznak. A múlt ezen szörnyűségei arra figyelmeztetnek, hogy a manipulált tömeghisztéria és a megalapozatlan, elhamarkodott ítélkezés veszélye a modern, technikailag fejlett világunkban is bármikor újra valósággá válhat.