Összefogott a társadalom a romba dőlt Venezuelában

A caracasi Universidad Central de Venezuela (UCV) előtti tágas tér ezekben a napokban leginkább egy hatalmas, felbolydult méhkashoz hasonlít, ahol mozdulni is alig lehet a tömegtől. Több mint ezer lelkes önkéntes, túlnyomórészt egyetemi hallgatók és fiatalok sietnek megállás nélkül, nehéz zsákokat, megrakott kartondobozokat és vizespalackokat cipelve a tűző napon. A kerítések és a sebtében felállított kordonok mögött emberek százai állnak fegyelmezett, tömött sorokban órákon át, hogy átadhassák személyes adományaikat a pusztító földrengés túlélőinek. Pontosan egy teljes hét telt el azóta, hogy a hirtelen és rendkívül heves földmozgás megrázta az országot, a tragédia valós méretei pedig az idő múlásával egyre tisztábban és hátborzongatóbban rajzolódnak ki a hatóságok előtt. A hivatalos és a nem hivatalos forrásokból származó áldozatok száma napról napra drasztikusan emelkedik, miközben családok ezrei váltak egyik pillanatról a másikra földönfutóvá, elveszítve minden vagyonukat, otthonukat és biztonságukat. A katasztrófát követő kritikus első órákban az önkéntes mentőcsapatok és a diákok voltak az elsők, akik puszta kézzel és kezdetleges szerszámokkal kezdték meg a romok alatt rekedt túlélők felkutatását és kimentését, és ők juttatták el az első élelmiszer- és vízszállítmányokat a külvilágtól teljesen elvágott, legsúlyosabban érintett tengerparti zónákba. Az ország a tragédia utáni napokban a venezuelai civil társadalom bámulatos és önfeláldozó mozgósítása nélkül elkerülhetetlenül és azonnal belesüllyedt volna egy kezelhetetlen mélységű humanitárius krízisbe.

Az adományok gyűjtése és koordinálása nem korlátozódik az egyetemi kampusz területére, a főváros számtalan pontján és a vidéki nagyvárosokban is adománygyűjtő pontok tucatjai nyíltak meg az elmúlt napokban. Az egyszerű állampolgárok sokszor abból a kevésből adnak most a rászorulóknak, amire a mindennapi megélhetési nehézségek és az évek óta tartó gazdasági válság miatt a saját családjuknak is égető szüksége lenne. Az egyetem hallgatói és oktatói professzionális módon szervezik és felügyelik a teljes logisztikai folyamatot a segélyek átvételétől és minőségi ellenőrzésétől kezdve a rendszerezett csomagoláson át egészen a katasztrófa sújtotta övezetekbe történő elszállításig. Az egyik belső kordon mögött dolgozó egyetemi hallgató, José Castillo elmondta, hogy a katasztrófa első napjától kezdve folyamatosan a helyszínen van, és koordinálja az egészségügyi felszereléseket, kötszereket és gyógyszereket tartalmazó dobozok válogatását. A fiatalember beszámolója szerint a segélyszállítmányok és a felajánlások az ország legtávolabbi szövetségi államaiból is folyamatosan érkeznek a fővárosba. Nagy tisztelettel említett meg egy dobozt, amely a messzi Monagas államból érkezett, és amelyben a ruhák mellett egy kézzel írt üzenet is lapult, amelyben a feladó háláját fejezte ki az önkénteseknek az elszántságukért, új erőt adva a megfáradt fiataloknak a munka folytatásához. A gyűjtőpontra a legszegényebb polgárok is elhozzák azt, amit még éppen nélkülözni tudnak, sokan csak egyetlen csomag pelust vagy a legközelebbi gyógyszertárból vásárolt doboz orvosi kesztyűt tesznek le az asztalra. José Castillo nyomatékosította, hogy ez az elképesztő mértékű szolidaritás mélyen gyökerezik a venezuelai kultúrában, és teljesen felülírja a meglévő politikai vagy vallási megosztottságot. Az emberek nem azért jönnek ide, hogy az adományozás közben fényképeket és öncélú felvételeket készítsenek magukról a közösségi médiába, vagy politikai propagandát folytassanak, hanem egyszerűen leteszik a csomagot a pultra, és csendben távoznak. Az állampolgárok az állami intézményrendszer hosszú évek óta tartó szétesése és a rendszerszintű hanyag gazdálkodás miatt kifejlesztettek egy rendkívüli képességet az önellátásra, az önszerveződésre és a gyors segítségnyújtásra.

Az a tény, hogy a lakosság a felajánlásait szinte kizárólag az egyetemekre viszi, és tudatosan elkerüli a hivatalos állami gyűjtőközpontokat, hűen tükrözi az államvezetéssel szembeni mély és áthidalhatatlan társadalmi bizalmatlanságot. Miguel Ángel Suárez, a caracasi diákmozgalom egyik legismertebb vezetője kifejtette, hogy a lakosságból teljesen kiveszett a hit az iránt, hogy a hivatalos kormányzati szervek képesek lennének hatékonyan és részrehajlás nélkül enyhíteni a kialakult válságot. Egy normális működésű országban a hadsereg rendelkezik az ilyen méretű katasztrófák kezeléséhez szükséges logisztikai és élelmiszer-tartalékokkal, Venezuelában viszont a fegyveres erők tagjai keresték fel az egyetemi központot, hogy a diákoktól kérjenek közvetlen segítséget. A diákvezető elmesélte a katonaság hétvégi látogatását az UCV gyűjtőpontján, amelyet rendkívül visszás helyzetként jellemezett, hiszen a fegyveres katonák azért folyamodtak élelemért és egészségügyi anyagokért a civilekhez, mert a saját parancsnokságuk és az állam nem biztosított számukra megfelelő ellátást a feladataik elvégzéséhez. A földrengést követően a kormányzatot heves bírálatok érték, amiért az ország teljesen felkészületlen volt egy ilyen természeti csapásra, miközben hiányoznak a modern műszaki eszközök, a mentőfelszerelések és a működőképes katasztrófavédelmi protokollok. A tűzoltók és a polgári védelem tagjai Venezuelában lényegében önkéntesként, megalázóan alacsony éhbérekért végzik a munkájukat, a caracasi tűzoltóság tagjainak napi élelmezését a katasztrófa napján szintén az egyetemi diákoknak kellett biztosítaniuk a saját forrásaikból. A kormány természetesen nem tehet a földrengés megtörténtéről, az viszont egyértelműen az ő felelőssége, hogy nem álltak rendelkezésre azok a nehézgépek és lánctalpas munkagépek, amelyekkel időben el lehetett volna érni a romba dőlt La Guaira tengerparti várost a betemetett túlélők időben történő megmentése érdekében. Ez a súlyos felkészületlenség a venezuelaiak számára az alapvető közszolgáltatások évtizedek óta tartó bűnös elhanyagolásának végső bizonyítéka.

A kezdeti sokkos bénultság után a politikai vezetés most minden eszközzel igyekszik visszaszerezni a teljes ellenőrzést a beérkező humanitárius segélyek elosztása és a katasztrófával kapcsolatos belföldi és nemzetközi kommunikáció felett, megakadályozva, hogy a bírálók irányítsák a narratívát. A biztonsági erők és a hatóságok az elmúlt napokban célzott akciókkal próbálták felszámolni a civil és magánkézben lévő gyűjtőpontokat, arra hivatkozva, hogy az adományok kezelése kizárólag a hivatalos kormányzati csatornákon keresztül történhet. A helyszíni beszámolók szerint az önkénteseknek még azt is megtiltották, hogy a helyszíneiket adományozási központnak nevezzék, mivel a kormány ezt a kifejezést kizárólag a saját maga által felügyelt intézmények számára tartja fenn. Rendszeressé váltak a híradások a magánúton összegyűjtött segélyszállítmányok hatósági lefoglalásáról is, amelyeket a raktárakban a kormány hivatalos logóival és politikai jelképeivel ragasztanak át a tisztségviselők, mielőtt továbbküldenék őket. A bírálók ebben a folyamatban azt a transzparens kormányzati szándékot látják, amellyel a vezetés a nemzeti tragédiát a saját politikai legitimációjának megerősítésére és a megrendült imázsának helyreállítására próbálja felhasználni. A katasztrófa epicentrumában fekvő, különösen súlyos károkat elszenvedett La Guaira part menti szövetségi állam területe eközben leginkább egy hermetikusan lezárt katonai övezetre hasonlít, ahová a magánúton szervezett segélyszállítmányok bejutását a katonai ellenőrző pontokon teljesen megakadályozzák. A romok eltakarításához és a mentéshez elengedhetetlenül szükséges, felajánlott nehézmunkagépeket és kotrógépeket a fegyveresek visszafordították a határról, a gépek tulajdonosai így most tehetetlenül vesztegelnek a fővárosban. A hírügynökségek és a független újságírók munkáját is drasztikusan korlátozzák a hatóságok, a hétvégén még állami buszokkal a helyszínre szállított tudósítók mozgását hétfő óta egészségügyi kockázatokra és az útvonalak szabadon tartásának szükségességére hivatkozva teljesen ellehetetlenítették. Sok venezuelai szentül hiszi, hogy a zárlat valódi célja a pusztítás és a halálesetek valós, ijesztő mértékének elrejtése a világ szeme elől. A külföldi speciális mentőcsapatok által az első napokban kimentett túlélők után most kezdődik a mentési munkálatok legsötétebb és legfájdalmasabb szakasza, hiszen megalapozottan kell tartani attól, hogy a romok alatt még mindig több tízezer eltűntként nyilvántartott állampolgár holtteste fekszik. A szakértők szerint a segélyek és az információáramlás ilyen drákói ellenőrzése az autoriter rendszerek klasszikus működési mintázatát követi, ahol az állam a válságkezelés kisajátításával próbálja elterelni a figyelmet a belső strukturális hiányosságokról és a saját felelősségéről.

Egy héttel a katasztrófa után egyértelműen látszik, hogy a földrengés következményeinek felszámolása a kíméletlen politikai csatározások legújabb színterévé vált az országban. A szükséghelyzetet a saját céljaira nemcsak a kormányzat, hanem az ellenzék is igyekszik kihasználni. María Corina Machado ellenzéki vezető, akinek politikai mozgalma és aktivistái szintén rendkívül aktívan vesznek részt az adományok gyűjtésében, a nemzetközi média figyelmét arra használja fel, hogy folyamatosan rámutasson a kormányzati szervek működésképtelenségére, növelve a nyomást a politikai rendszerváltás érdekében. Egy friss videóüzenetben a jelenleg Panamában tartózkodó politikus bejelentette gyors visszatérését Venezuelába, és azzal vádolta meg a caracasi vezetést, hogy adminisztratív eszközökkel megakadályozta az őt szállító magánrepülőgép leszállását a fővárosban. María Corina Machado azonnali hazatérését azonban nemcsak a caracasi kormányzat nézi rossz szemmel, hanem a New York Times washingtoni fehér házi forrásokra hivatkozó beszámolója szerint az amerikai kormányzat is komoly szkepticizmussal és aggodalommal követi a politikus lépéseit. Washingtoni értékelések szerint az ellenzéki vezető tevékenysége jelenleg egy politikai motivációjú, öncélú színjátéknak tűnik, amely elvonja a figyelmet és az erőforrásokat a húsbavágó katasztrófaelhárításról. Az Amerikai Egyesült Államok elsődleges célja az ország belső stabilitásának megőrzése a humanitárius munka idejére, ezért a színfalak mögött gyakorlatiasan együttműködik a Delcy Rodríguez elnök által vezetett jelenlegi átmeneti kormányzattal az egészségügyi ellátás biztosítása és a mentési munkálatok koordinálása érdekében. María Corina Machado váratlan visszatérése ebben a rendkívül instabil és feszült átmeneti fázisban a meglévő politikai és társadalmi helyzetet még bonyolultabbá és kiszámíthatatlanabbá teheti.

A Machado politikai köréhez tartozó ismert ellenzéki képviselő, Delsa Solórzano ugyanakkor határozottan leszögezte, hogy az ellenzéki vezetőnek elidegeníthetetlen és szent joga van ahhoz, hogy bármikor visszatérjen a saját szülőhazájába. A politikus sérelmezte, hogy Venezuelában jelenleg a hatalom dönt arról önkényes alapon, hogy ki léphet be az országba, kiből válhat teljes jogú állampolgár és kit rekesztenek ki a nemzetből, ami véleménye szerint nem más, mint a klasszikus politikai üldöztetés és az elnyomás egyértelmű megnyilvánulása. Annak ellenére, hogy Washington jelenleg nem támogatja Machado azonnali utazását, Delsa Solórzano mély háláját fejezte ki az Amerikai Egyesült Államok felé, és meggyőződését fejezte ki, hogy Nicolás Maduro államfő januári letartóztatása nemcsak az ő személyes szabadságát hozta el, hanem megnyitotta az utat a börtönökben sínylődő mintegy kilencszáz politikai fogoly szabadon bocsátása előtt is. A politikus hangsúlyozta, hogy az amerikaiak által kidolgozott demokratikus átmeneti tervet határozottan folytatni kell, és óva intette a nemzetközi donortársadalmat attól, hogy a humanitárius segélyeket szigorú, független nemzetközi ellenőrzés nélkül adják át a caracasi hatóságoknak, mert a források a felügyelet hiányában elkerülhetetlenül elenyésznek a rezsim korrupt és átláthatatlan struktúráiban. Delsa Solórzano maga is közvetlen elszenvedője a természeti csapásnak, caracasi lakása teljesen megsemmisült a földrengésben, amikor a többszintes épület teljes súlya az ő első emeleti otthonára omlott. Néhány másodperc leforgása alatt vált hajléktalanná egy olyan országban, ahol nem létezik működőképes lakossági hitelnyújtás, nincsenek kárpótlást fizető biztosítótársaságok és hiányoznak a szociális védőhálók. A képviselő szerint a földrengés kíméletlenül és megrázóan leplezte le a közszolgáltatások huszonhét éve tartó teljes elhanyagolását, megmutatva, hogy a klasszikus értelemben vett állam működése teljesen megszűnt. A nyomorból és a katasztrófából kivezető egyetlen járható út a valódi demokratizálódáson és a szilárd, átlátható intézményrendszer újjáépítésén keresztül vezet, egy olyan politikai rendszer ugyanis, amely a humanitárius segítséget a lakosság elnyomására és politikai ellenőrzésére használja fel, strukturálisan képtelen a hosszú távú megoldásra. Ezt az értékelést osztja Miguel Ángel Suárez diákvezető is, aki szerint a nemzet valós talpra állása elválaszthatatlan a politikai legitimitás kérdésétől és a jogállamisághoz való visszatéréstől. A jelenlegi vezetés nem rendelkezik a helyreállításhoz szükséges hatalmas pénzügyi és szervezeti kapacitásokkal, egy olyan kormány pedig, amely nem a nép szabad akaratából meríti a hatalmát, nem lesz képes elvégezni az újjáépítés monumentális feladatát, mert teljesen hiányzik belőle a saját állampolgárai és a nemzetközi közösség bizalma.