Plakátháború után: tisztulás vagy új cenzúra?

A magyar politika egyik leglátványosabb fegyvere hosszú időn át az óriásplakát volt. Nem programot magyarázott, nem vitára hívott, nem érveket sorolt, inkább egyszerű képet adott: van egy ellenség, vele szemben védeni kell az országot. Soros György, Brüsszel, a migránsok, Ursula von der Leyen, Volodimir Zelenszkij, a „háborúpártiak”, a „genderlobbi”, az ellenzéki szereplők vagy külföldi intézmények egymást váltották a felületeken. A módszer lényege az ismétlés volt. Aki naponta ugyanazzal a fenyegető arccal, ugyanazzal a színvilággal, ugyanazzal a mondattal találkozott az utcán, a buszmegállóban, a főúton, a település bejáratánál, az akkor is része lett a kampánynak, ha nem akart politikával foglalkozni.

Ebbe a korszakba vág bele a gyűlöletkeltésre alkalmas politikai reklámok visszaszorításáról szóló szabályozás. A javaslat szerint tilos lenne olyan politikai reklámot, plakátot vagy hirdetést közzétenni, amely sérti vagy eltagadja az egyenlő emberi méltóságot, valamely nemzet, nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösség méltóságát támadja, kollektív bűnösséget közvetít, illetve gyűlölet keltésére alkalmas társadalmi ellenségkép kialakítására irányul. A szöveg külön kitér a megtévesztő képi és audiovizuális tartalmakra is, vagyis arra a problémára, amelyet a manipulált fotók, a félrevezető montázsok és a mesterséges intelligenciával előállított kampányanyagok hoztak be a politikába.

A változás nem pusztán plakáttechnikai ügy. A magyar közéletben az utóbbi másfél évtizedben a politikai reklám egyre gyakrabban levált a hagyományos választási kampányról. A kormányzati tájékoztatás, a nemzeti konzultáció, a pártkampány, a közpénzből finanszírozott félelemkeltés és a Fidesz kommunikációja sokszor egymásba csúszott. A választó ilyenkor nem mindig tudta pontosan, pártüzenetet, állami felhívást vagy közérdekű tájékoztatást lát-e. A közterek tele lettek olyan üzenetekkel, amelyek egyszerre szolgálták a kormányzati hatalom politikai érdekeit és az ellenfelek morális lejáratását.

A törvény ezért sokak szemében késői igazságtétel. Ha az állam éveken át olyan kampányokkal dolgozott, amelyek félelmet, haragot és gyanakvást építettek, akkor indokolt a közélet levegőjének megtisztítása. Egy demokratikus versenyben természetes a kemény kritika, a túlzás, a gúny, a szatíra és a politikai ellenfél támadása. Más kategória, amikor egy egész társadalmi csoportot, vallási vagy etnikai közösséget, kisebbséget, menekülteket, külföldieket vagy politikai ellenfelekhez kötött képzeletbeli hálózatokat állítanak be veszélyként. Az ilyen kampány nem érvel, inkább félelmi reflexet indít be. A választó nem azt mérlegeli, melyik adópolitika, egészségügyi program vagy külpolitikai irány kedvezőbb, inkább arra kap felszólítást, hogy valakitől tartania kell.

A szabályozás másik fontos eleme a közterületi reklámok rendbetétele. A javaslat a közterületen vagy onnan látható magánterületen elhelyezett reklámhordozók körét szűkíti, a reklámfelület méretét főszabályként 15 négyzetméterben maximalizálja, a homlokzatokat beborító reklámhálók és gigaplakátok korszakának végét ígéri. Az ellenőrzésben az önkormányzatok nagyobb szerepet kapnának, ami különösen Budapesten lehet jelentős, ahol évek óta vita tárgya, ki tud érdemben fellépni a városképet eluraló hirdetési felületekkel szemben. Ez a rész kevésbé ideológiai természetű, mégis politikai jelentősége van: a hatalom láthatóságának egyik terepe a köztér. Aki a plakáthelyeket uralja, az folyamatosan jelen tud lenni a választók mindennapjaiban.

A kérdés az, hogy a mostani fordulat valóban a közélet tisztítását szolgálja-e, vagy később új típusú korlátozássá válhat. A félelem nem alaptalan. A „gyűlöletkeltésre alkalmas társadalmi ellenségkép” kifejezés sokatmondó, de tág. Egy hatóság kezében lehet eszköz a méltóság védelmére, és lehet politikai bunkósbot is. A határ ott húzódik, hogy a jogalkalmazás a tartalom társadalmi kárát vizsgálja-e, vagy az üzenet politikai kényelmetlenségét. Ha egy plakát rasszista, antiszemita, homofób, idegengyűlölő vagy valótlan képi manipulációval félelmet kelt, akkor indokolt a fellépés. Ha viszont egy kemény ellenzéki üzenetet azért tiltanának, mert élesen bírálja a kormányt, a miniszterelnököt, egy pártot vagy egy gazdasági érdekkört, az már a politikai beszéd korlátozásának irányába vinné a rendszert.

A demokratikus politika nem steril műfaj. A választási kampány mindig tartalmaz erős mondatokat, leegyszerűsítést, szimbolikus támadást, személyes felelősségre vonást. Egy korrupciós ügy plakátra vitele, egy politikus számonkérése, egy párt közpénzköltéseinek bírálata, egy kormányzati döntés kemény minősítése önmagában nem gyűlöletkeltés. A szabályozás akkor működik jól, ha különbséget tesz a politikai kritika és a csoportok elleni uszító ellenségkép között. A „lopnak”, „hazudtak”, „felelősök a válságért” típusú állítások kemények, de a politikai vita részét képezhetik, amennyiben tényekkel, ügyekkel, döntésekkel összefüggésben jelennek meg. Más a helyzet, ha egy kampány azt sugallja, hogy egy egész kisebbség, vallási csoport, nemzet vagy társadalmi réteg veszélyt jelent a magyarokra.

A Fidesz-korszak plakátpolitikája azért vált ennyire meghatározóvá, mert a hatalom nem elszigetelt kampányeszközként használta a közteret. A plakát a televíziós beszélgetésekkel, a közmédiával, a kormányzati hirdetésekkel, a megyei lapokkal, a Facebook-hirdetésekkel és a politikai influenszerek üzeneteivel együtt dolgozott. Egyetlen mondat több csatornán jelent meg, majd visszakerült a közbeszédbe. A kampány így nem lezárult a választás napján, hanem állandó idegállapotot tartott fenn. A társadalom egy részének azt üzente, hogy ostrom alatt áll, a másik részét pedig hozzászoktatta ahhoz, hogy a közös térben ellenségként ábrázolják.

A mostani szabályozás ezért egyszerre jogi és kulturális beavatkozás. A törvény önmagában nem fogja megjavítani a magyar közbeszédet. Nem tünteti el a közösségi médiából a hazugságot, nem akadályozza meg a névtelen oldalak terjedését, nem számolja fel a politikai karaktergyilkosság technikáit. Arra viszont alkalmas lehet, hogy a közpénzzel és nagy reklámfelületekkel támogatott tömegkampányok előtt erősebb korlátot húzzon. Ez nem kis dolog. Egy ország köztere nem lehet állandó pszichológiai hadviselés terepe. A városok, falvak, főutak és megállók nem arra valók, hogy a hatalom vagy bármely párt félelemkeltő üzenetekkel tapétázza ki őket.

A legfontosabb garancia az átlátható, kiszámítható és politikailag semleges eljárás lenne. Világos határidők, nyilvános döntések, részletes indokolás, gyors jogorvoslat, a választási kampány rövidsége miatt különösen gyors bírósági kontroll nélkül a szabályozás sérülékeny marad. Ha a Médiatanács vagy más illetékes szerv dönt arról, mi minősül tiltott politikai reklámnak, akkor nem elég a törvényi célra hivatkozni. A döntésekből ki kell derülnie, pontosan melyik elem sérti az emberi méltóságot, milyen közösség ellen irányul a támadás, hol van a kollektív bűnösség sugalmazása, miben áll a megtévesztő képi manipuláció. A rövid, sablonos, politikai ízlésre emlékeztető indoklás veszélyes lenne.

A szabályozás sikerének másik próbája az lesz, hogy minden szereplőre azonos mércét alkalmaznak-e. A Fidesznek most ellenzékből különösen érdeke lesz azt állítani, hogy a törvény célja az ő kampányának elhallgattatása. A kormányoldalnak éppen ezért nem elég erkölcsi fölényt mutatnia. Bizonyítania kell, hogy a szabály akkor is érvényes, ha kormányközeli szereplő hibázik, és akkor is, ha ellenzéki párt lépi át a határt. A hitelesség nem a jogszabály címében dől el, hanem az első vitás ügyek kezelésén. Egyetlen rosszul indokolt tiltás elég lehet ahhoz, hogy a Fidesz cenzúrát kiáltson, és a közbeszéd ismét a sértettség, a gyanú és a politikai hisztéria köré szerveződjön.

Az is fontos, hogy a gyűlöletkeltő politikai reklámok visszaszorítása ne váljon ízlésrendészetté. A rossz plakát, az ostoba szlogen, a harsány grafika, a túlzó ellenzéki vagy kormánypárti üzenet még nem feltétlenül jogsértő. A demokrácia elvisel sok butaságot, és el is kell viselnie. A tiltásnak a legsúlyosabb esetekre kell koncentrálnia: a csoportok megbélyegzésére, az emberi méltóság tagadására, a kollektív bűnösségre, a félelemkeltő manipulációra, a kiskorúakra káros képi vagy szöveges tartalmakra. Ha a rendszer ennél szélesebbre nyitja a kaput, saját célját gyengíti.

A politikai reklámok visszaszorításáról szóló vita ezért nem zárható le azzal, hogy a Fidesz plakátkampányai valóban mérgezőek voltak. Ez igaz, de kevés. A magyar közéletnek olyan szabályokra van szüksége, amelyek megakadályozzák az államilag finanszírozott gyűlöletkampányok visszatérését, közben nem fojtják meg a kemény politikai beszédet. A közterek megtisztítása csak akkor lesz valódi demokratikus eredmény, ha nem egy új hatalmi szűrő épül belőle. A választók nem védtelen tömegek, akiket minden éles mondattól óvni kell, de nem is céltáblák, akikre korlátlanul lehet félelmet, hazugságot és megbélyegzést zúdítani.

A plakátpolitika korszaka aligha ér véget teljesen. A kampányok átköltöznek az online térbe, a rövid videókba, a célzott hirdetésekbe, a mémekbe, a hírlevélnek álcázott propagandába és az influenszer-tartalmakba. A közterületi szabályozás ezért csak az egyik front. Mégis jelzésértékű, mert a politika ott kezdte el látványosan elfoglalni a mindennapokat. Ha az utcákról eltűnnek a társadalmi csoportokat démonizáló, manipulált és félelemkeltő kampányok, az önmagában nem hoz tisztességesebb választást, de visszaadhat valamit a közös tér normális használatából. A döntő próba az lesz, hogy a hatalom képes-e saját magára is ugyanazokat a korlátokat alkalmazni, amelyeket ellenfeleivel szemben helyesnek tart.