Pártok oxigénhiányban, avagy a Tisza-korszak nyitánya

A júniusi közvélemény-kutatások alapján olyan politikai szerkezet rajzolódik ki Magyarországon, amelyre a rendszerváltás óta kevés példa akadt. A 21 Kutatóközpont, a Medián és az IDEA Intézet mérései ugyan más módszertannal készültek, de ugyanabba az irányba mutatnak: a Tisza Párt támogatottsága rendkívül magas, a Fidesz–KDNP visszaszorult nagyjából a húsz százalék körüli sávba, a Mi Hazánk tartja a bejutási küszöb környékét, a régi ellenzéki pártok pedig gyakorlatilag kiszorultak a politikai látómezőből. Ez már nem választási másnaposság, és nem is pillanatnyi hangulati hullám. A választás után két és fél hónappal a győzteshez húzás természetes jelenség, de a mostani számok ennél erősebb átrendeződést jeleznek. A 21 Kutatóközpont adatai szerint a választani tudók körében a Tisza 67 százalékon áll, a Fidesz 24 százalékon, a Mi Hazánk 6 százalékon. A biztos szavazóknál hasonló az arány: a Tisza 67, a Fidesz 23, a Mi Hazánk 7 százalékot kapna. A Medián még nagyobb különbséget mért: a teljes népességben 60–18 a Tisza–Fidesz arány, a választani tudó biztos szavazók között pedig 73–21. Az IDEA júniusi felmérése ugyanezt a képet erősíti: a teljes népességben 60–21, a biztos pártválasztók körében 68–24 az állás, a Mi Hazánk 5 százalékon van. A számok eltérő részletei helyett a trend a fontos: három különböző mérés szerint a kormányoldal legalább háromszoros, egyes kategóriákban ennél is nagyobb előnyben van. A történeti összevetés miatt óhatatlanul előkerül 2010. Akkor a Fidesz a kétharmados győzelem után olyan társadalmi felhatalmazást kapott, amely hosszú időre átrajzolta a magyar politikát. A Medián 2010 májusában azt mérte, hogy minden második válaszadó és a biztos szavazók 68 százaléka a Fideszre voksolna. Akkor is érezhető volt a győzteshez húzás, a régi kormányzó baloldal szétesése és a jövőbe vetett remény hirtelen megerősödése. Most a hasonlóság sokatmondó, a különbség még erősebb. A Tisza támogatottsága a biztos szavazók körében több mérés szerint már meghaladja a 2010 utáni Fidesz-csúcsot, és a közhangulat is látványosan kedvezőbb: a Medián értelmezése szerint soha ennyien nem mondták, hogy jó irányba mennek a dolgok. A 2010-es helyzethez képest az egyik legfontosabb eltérés az, hogy akkor a Fidesz mellett maradt több életképes ellenzéki pólus. Az MSZP meggyengült, de még létezett. A Jobbik már országos erő volt, az LMP új zöld-liberális kísérletként bejutott a parlamentbe, később a DK is felépített egy saját táborral rendelkező formációt. Vagyis a Fidesz túlereje mellett is voltak olyan politikai csatornák, amelyekbe a csalódott, tiltakozó vagy másfajta ellenzéki identitást kereső választók be tudtak lépni. Most ilyen menekülőút alig látszik. A korábbi ellenzéki paletta nem átalakult, lényegében összezsugorodott. Ezért a mostani helyzet egyik legfontosabb következménye az, hogy a Tiszán kívüli demokratikus ellenzéki pártoknak szinte nincs önálló piacuk. A választók nagy része nem új ellenzéket keres, mert a kormányváltás után a Tiszától várja az Orbán-korszak lezárását, az intézményi helyreállítást, a korrupciós ügyek feltárását és a gazdasági normalizálást. A régi ellenzék számára végzetes, hogy korábbi szerepeit a Tisza egyszerre foglalta el. Rendszerváltó erőként beszél, kormányzati felelősséget visel, korrupcióellenes programot hirdet, európai fordulatot ígér, közben képes megszólítani olyan jobboldali vagy bizonytalan választókat is, akik a DK-val, a Momentummal vagy az MKKP-val sosem azonosultak volna. Ebben a térben egy kisebb ellenzéki formáció két csapda közé szorul. Ha támogatja a Tiszát, elveszíti önálló arcát, és felesleges mellékszereplőnek látszik. Ha támadja, könnyen úgy tűnik, mintha a régi világ visszarendeződését segítené. A választói logika most kegyetlenül leegyszerűsödött: aki az Orbán-rendszer lebontását akarja, az a Tisza köré sorakozik; aki a leváltott korszak politikai emlékét őrizné, az a Fidesznél marad; aki radikálisabb, rendszerellenes, jobbszéli választ keres, az a Mi Hazánk felé fordulhat. A többieknek maradnak helyi ügyek, személyes ismertségek, civil hálózatok, de országos áttöréshez ez kevés. A Fidesz helyzete külön fejezetet érdemelne, mert a párt a vereség után nem omlott össze teljesen. A húsz százalék körüli támogatottság még mindig több százezer, politikailag fegyelmezett választót jelent, erős szervezeti örökséggel, helyi hálózatokkal és médiatapasztalattal. A Fidesz azonban elvesztette azt az aurát, amely másfél évtizeden át a hatalmának egyik alapja volt: a legyőzhetetlenség képét. A párt hitelességi válsága mélyebb, mint egy rossz választási eredmény. A kormányzati évek alatt felhalmozódott korrupciós ügyek, az állam működésének romlása, a külpolitikai elszigetelődés, az orosz kapcsolatok terhe és a gazdasági fáradás együtt olyan csomagot alkotnak, amelyből nehéz gyorsan kilépni. Demográfiai okok is szűkítik a Fidesz mozgásterét. A párt korábbi ereje erősen támaszkodott az idősebb, kisebb településeken élő, állami kommunikációval könnyebben elérhető választói rétegekre. Ezek a csoportok továbbra is fontosak, de önmagukban kevésnek bizonyulnak egy új többség felépítéséhez. A fiatalabb, városiasabb, magasabb végzettségű választói csoportokban a Fidesz már a választás előtt is komoly hátrányba került. Ha ez tartós marad, a párt nem pusztán ellenzékbe szorul, idővel utánpótlási gondokkal is szembesülhet. Orbán Viktor személye továbbra is összetartja a törzstábort, ugyanakkor ugyanaz a név sok választó szemében a leváltott korszakot testesíti meg. Ez a kettősség korlátozza a megújulást. A Mi Hazánk ezzel szemben stabilabbnak látszik, de a stabilitása plafont is jelent. Évek óta képes megtartani az 5–7 százalék körüli tábort, ami a parlamenti jelenléthez elég lehet, országos váltópárti szerephez kevés. A radikális nacionalista, oroszbarát, összeesküvéses és rendszerellenes elemekkel dolgozó politika alkalmas egy fegyelmezett mag fenntartására, de nehezen fordítható széles társadalmi koalícióvá. A magyar választók jelentős része elutasítja az ilyen irányt, különösen egy olyan korszakban, amikor a Tisza európai normalizációt, jogállami helyreállítást és nyugati kapcsolatrendszert ígér. A Mi Hazánk így inkább állandó jobbszéli kontrollszereplőként maradhat a rendszerben. A nagy kérdés a többiek jövője. A DK számára a Gyurcsány-korszak terhe és a régi ellenzéki alkuvilág emléke szinte áthághatatlan akadály. A Momentum elvesztette azt a generációs frissességet, amely egykor megkülönböztette. Az MKKP protestpárti karaktere a kormányváltás után funkciót vesztett: a vicc, a rendszerkritika és az abszurd közéleti nyelv akkor működik igazán, amikor a hatalommal szembeni tehetetlenség közös élmény. Amikor a választók azt érzik, hogy tényleges változás zajlik, az irónia már kevésbé ad politikai otthont. A zöld, liberális és baloldali ügyek ugyan nem tűntek el a társadalomból, de jelenleg nincs olyan szervezet, amely ezekből országos, mérhető erőt tudna építeni. Új párt természetesen bármikor feltűnhet, a magyar politika elmúlt másfél évtizede tele volt gyors felemelkedésekkel. A Tisza is azt bizonyította, hogy egy váratlan politikai pillanat, egy hitelesnek érzett vezető és a társadalmi elégedetlenség találkozása hónapok alatt átrendezheti a terepet. A mai helyzetben azonban egy új szereplőnek sokkal nehezebb dolga lenne. A választók többsége jelenleg nem üres helyet lát a politikai középen, mert azt a Tisza tölti ki. A jobboldalon a Fidesz és a Mi Hazánk foglalja a két markáns pozíciót. Baloldalon, liberális oldalon és zöld térben van tematikus hiány, de a szavazók jelentős része egyelőre alárendeli ezeket az ügyeket a nagyobb célnak: az Orbán-rendszer örökségének lebontásához és az új kormány stabilizálásához. Egy új formáció akkor tudna komolyabban megjelenni, ha a Tisza valamelyik fontos társadalmi csoportot tartósan magára hagyná. Ilyen lehet a lakhatási válság, a munkavállalói kiszolgáltatottság, a szegénység, a roma integráció, az oktatás vagy az egészségügy ügye. Ha a kormányzati politika technokrata, óvatos, középosztály-központú irányba megy, megnyílhat egy baloldali-szociális tér. Ha a Tisza kulturális ügyekben túl sok kompromisszumot köt a konzervatívabb szavazók megtartása érdekében, kialakulhat egy liberális jogvédő pólus. Ha a környezetvédelem háttérbe szorul, erősödhet egy zöld kezdeményezés. Ezek ma lehetőségek, nem kész pártalapok. Szervezet, pénz, hiteles vezetők és országos hálózat nélkül egyikből sem lesz rövid idő alatt komoly politikai erő. A legreálisabb változási irány ezért valóban a Tisza belső szerkezetében keresendő. Egy ekkora, gyorsan felduzzadt politikai tábor szükségszerűen sokféle választót, politikust és társadalmi várakozást fog össze. Vannak benne volt fideszesek, régi ellenzékiek, bizonytalanok, fiatal városi szavazók, csalódott konzervatívok, korrupcióellenes radikálisok, intézményi szakemberek és kormányzati stabilitást váró mérsékeltek. Ez óriási erő, amíg egy irányba mozog. Kockázat, ha a nagy táboron belül tartós törésvonalak nyílnak. A Tisza egysége ma a magyar pártrendszer központi stabilizáló tényezője. Ha ez megbomlik, abból kinőhet az első igazán életképes új politikai szereplő. A pártrendszer következő éveit ezért nem elsősorban az dönti el, hogy a régi ellenzék képes-e feltámadni. Sokkal inkább az, hogy a Tisza tud-e egyszerre kormányozni, elszámoltatni, társadalmi békét teremteni és kezelni saját belső sokszínűségét. A jelenlegi fölény akkor maradhat tartós, ha a párt nem válik zárt hatalmi gépezetté, ha képes intézményesíteni a nyitottságot, és ha a választók azt érzik, hogy a nagy ígéretek nem szűkülnek hatalmi technikává. A Fidesz akkor kaphat új esélyt, ha a Tisza súlyos hibákat követ el, a gazdasági helyzet romlik, vagy a kormányzati erkölcsi fölény gyorsan kopni kezd. Saját erejéből a Fidesznek ma kevés kapaszkodója van a nagy visszatéréshez. A mostani mérések tehát nem pusztán népszerűségi adatokat mutatnak. Egy új politikai korszak első kontúrjait rajzolják meg. A Tisza olyan támogatottsággal rendelkezik, amilyet a rendszerváltás utáni Magyarországon csak kivételes pillanatokban láttunk, és amely most tartósabbnak, szélesebbnek, optimistábbnak tűnik, mint a 2010 utáni fideszes csúcs. A régi ellenzék számára ebből az következik, hogy önmagában az Orbán-ellenesség már nem politikai termék. Aki új erőt akar építeni, annak olyan társadalmi igényt kell találnia, amelyet a Tisza nem képvisel hitelesen. Egyelőre ilyen országos méretű üres tér nem látszik. A politikai paletta akkor változhat nagyot, ha a győztes tábor egysége megreped, vagy ha a kormányzás csalódást okoz azoknak, akik most történelmi bizalmat adtak neki.