A kétszázötven éves Amerika és a globális káosz

Madeleine Albright, az Egyesült Államok első női külügyminisztere egykor a nélkülözhetetlen hatalomként határozta meg országát. A globális riválisok, élükön a Khomeini imám által vezetett Iránnal, ezzel szemben a nagy Sátán jelzővel illették Washingtont az elmúlt évtizedekben. Akár az emberi jogok bajnokaként, akár súlyos visszaélések felelőseként, puccsok szisztematikus kitervelőjeként vagy a demokrácia védelmezőjeként tekintünk rá, az Egyesült Államok kétségkívül az a szuperhatalom, amely formát adott a modern világrendnek. Éppen kétszázötven évvel azután, hogy az alapító atyák Philadelphiában kézjeggyükkel ellátták a Függetlenségi Nyilatkozatot, az amerikai állam külpolitikai pozícióinak drámai átrendeződését éli meg, miközben fokozódó globális versennyel, gazdasági bizonytalansággal és a saját jövőbeli szerepét érintő belső kételyekkel kénytelen szembesülni.

Ez a domináns globális szerepvállalás alaposan meglepné az ország alapítóit. Az Egyesült Államok első elnöke, George Washington még határozottan amellett érvelt, hogy az országnak távol kell maradnia a külvilág bármely részével kötendő tartós szövetségektől, mivel attól tartott, hogy a fiatal köztársaság belekeveredik a nagy európai birodalmak állandó háborúiba. Washington külpolitikája azóta egyfajta ingamozgást ír le, amely az izolacionizmus, azaz az önkéntes elszigetelődés és az intervencionizmus, vagyis a fegyveres beavatkozás között ingadozik. A beavatkozáspárti trend a második világháború óta vált egyeduralkodóvá, amit a hidegháború idején a Szovjetunióval vívott rendszerszintű rivalizálás, valamint egy olyan új világrend kiépítése gyorsított fel, amelynek Washington vált a fő motorjává, haszonélvezőjévé és katonai garantálójává.

A Tufts Egyetem Fletcher Stratégiai Tanulmányok Központjának részletes kigyűjtése szerint az Egyesült Államok a függetlenségének kivívása óta több mint ötszáz katonai és hírszerzési beavatkozást hajtott végre külföldön. Ennek a hatalmas mennyiségű operációnak a hatvan százaléka az 1950 utáni időszakra datálható, és a műveletek száma a hidegháború lezárulásával lőtt ki igazán. A háború utáni korszakban ezen akciók többsége közvetlenül a Szovjetunió elleni ideológiai és katonai szembenálláshoz, a világ két blokkra osztásához kapcsolódott. A rivális szuperhatalom összeomlását követően a washingtoni beavatkozási doktrína humanitárius mázat kapott, és a globális válságok elleni harcként lett tálalva, legalábbis a hivatalos dokumentumok szintjén. Ez volt a szomáliai, a balkáni katonai akciók, valamint a Latin-Amerikában indított kábítószer-ellenes háborúk időszaka. Ebben az érában a Gallup akkori felmérései szerint az amerikai állampolgárok hetvenegy százaléka nyilatkozott elégedetten az Egyesült Államok külföldi megítélésével kapcsolatban, napjainkra ez az arány harmincnyolc százalékra zuhant vissza.

A nemzetközi környezet radikálisan átalakult az elmúlt évtizedekben. 1960-ban az Egyesült Államok még a globális gazdaság negyven százalékát tudhatat magáénak, mára ez a részesedés huszonöt százalékra zsugorodott. Ezzel párhuzamosan a hét évtizeddel ezelőtt még rendkívül szegény Kína jelenleg a világ gazdasági teljesítményének tizenhét százalékát biztosítja. A hagyományos ipari gazdaságot rohamosan felváltja a digitális technológia, a geopolitikai és gazdasági súlypont pedig az észak-atlanti térségből az ázsiai-csendes-óceáni régióba és a globális dél országaiba helyeződik át.

A nemzetközi közvélemény észlelése hűen tükrözi ezeket a strukturális eltolódásokat. A Pew Research Center harminchat országban elvégzett reprezentatív közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek ötven százaléka véli úgy, hogy az Egyesült Államok nem megbízható partner, miközben negyvenhét százalék gondolja az ellenkezőjét. A bizalomvesztés folyamatában a 2003-as esztendő jelentette a fordulópontot, amikor a szeptember 11-i terrortámadások után Afganisztánt már megszállás alatt tartó Egyesült Államok hamis és manipulatív indokokra hivatkozva háborút indított Irak ellen, azt állítva, hogy Szaddám Huszein rendszere tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik. Ez a stratégiai döntés több mint félmillió emberi életet követelt, ezermilliárd dolláros nagyságrendű pénzügyi terhet rótt az adófizetőkre, és olyan súlyos geopolitikai következményekkel járt, mint az Iszlám Állam terrorszervezet felemelkedése, súlyosbítva az amerikai lakosság elégedetlenségét.

Ezek az elhúzódó, örök háborúknak nevezett konfliktusok és a társadalmon belül rohamosan növekvő vagyoni egyenlőtlenségek teremtették meg az alapot Donald Trump 2016-os és 2024-es választási győzelmeihez, aki az ország ismételt naggyá tételének és a külföldi konfliktusokból való kimaradásnak az ígéretével szerezte meg az elnöki tisztséget. Ezen elkötelezettség ellenére az amerikai külpolitika Donald Trump irányítása alatt sem mondott le a beavatkozásokról, sőt, Washington intenzívebbé tette a külföldi rendszerváltások kikényszerítésére irányuló törekvéseit. Az idei esztendőben az amerikai erők közvetlen akciókat hajtottak végre Venezuelában Nicolás Maduro elnök elfogása érdekében, nyílt katonai és gazdasági háborút indítottak Irán ellen az ajatollahok rendszerének megdöntése céljából, a napokban elhangzott elnöki beszédek pedig a castrista Kuba küszöbön álló összeomlását vetítik előre.

Ez az új külpolitikai szakasz nem az elszigetelődéshez való visszatéréssel jellemezhető, hanem azzal, hogy Washington teljesen figyelmen kívül hagyja a demokrácia és az emberi jogok terjesztésének idealista elveit, amelyek korábban a hivatalos retorika alapját képezték. Ami most dominál, az a tiszta és kíméletlen washingtoni érdekérvényesítés. Eliot Abrams, a Külkapcsolatok Tanácsának (CFR) munkatársa a brit Chatham House agytröszt rendezvényén rámutatott, hogy Donald Trump elnök nem hajlandó az amerikai hatalmat elvi alapú eszmék terjesztésére használni, a külpolitika működése tranzakcióssá, üzletközpontúvá vált.

Emiatt Washington szisztematikusan leépíti azokat a nemzetközi intézményeket és szövetségi hálózatokat, amelyeket a második világháború után hetvenöt éven át gondosan épített fel. Az elnöki adminisztráció nyomást gyakorolt Grönland szuverenitásának megszerzése érdekében a NATO-szövetséges Dániára, miközben a védelmi szövetség és tagállamai elleni elnöki bírálatok szinte napi rendszerességgel jelennek meg a médiában. A korábban hangoztatott multilateralizmus, azaz a többoldalú egyeztetések rendszere helyett Washington a kétoldalú megállapodásokat részesíti előnyben, mivel ezekben a formátumokban lényegesen könnyebb nyomást gyakorolni a partnerekre a kedvezőbb feltételek kikényszerítése érdekében.

A világpolitika szereplői gyorsan reagálnak erre a paradigmaváltásra. Oroszország, amelynek elnöke, Vlagyimir Putyin látványosan kesztyűs kézzel történő bánásmódban részesül Donald Trump részéről, változatlan intenzitással folytatja katonai offenzíváját Ukrajnában. Kína vezetője, Hszi Csin-ping alaposan elemzi a közel-keleti fejleményeket, és fokozott figyelemmel tekint Tajvan felé. Európa eközben kénytelen megerősíteni saját védelmi képességeit, és alternatív nemzetközi szövetségeket keres a biztonsága garantálására.

A jelenlegi elnöki ciklus lezárulása után elképzelhető, hogy az inga ismét irányt vált az amerikai politikában, de a szakértők Heraklitosz híres mondására emlékeztetnek, miszerint nem lehet kétszer lépni ugyanabba a folyóba. Mira Rapp-Hooper, a Demokrata Párti Joe Biden nemzeti biztonsági tanácsának ázsiai-csendes-óceáni térségért felelős korábbi igazgatója egy chicagói szimpóziumon elismerte, hogy a korábbi típusú globális amerikai vezetéshez való visszatérés már nem lehetséges. Az elemző szerint még ha Washington szövetségeseiben meg is van a szándék a korábbi megállapodások felélesztésére, a Trump-adminisztrációk működése bizalmi válságot teremtett. A nemzetközi egyezmények és az együttműködések időhorizontja gyakorlatilag négy évre szűkült, mivel fennáll a közvetlen kockázat, hogy amit az egyik adminisztráció aláír, azt a következő azonnal semmissé teszi. Az Egyesült Államok globális szinten továbbra is rendkívül befolyásos katonai és gazdasági erő marad, a túlélés egyik kulcsa pedig az, hogy a szövetségesek mennyire maradnak kitartóak Washington mellett ebben a kaotikus átmeneti időszakban, és a riválisok milyen hatékonysággal képesek betölteni a keletkező hatalmi űrt. Hszi Csin-ping Kínája eddig mérsékelt érdeklődést mutatott a klasszikus értelemben vett globális kormányzás iránt, ami jelzi, hogy a távol-keleti szuperhatalom egyelőre nem áll teljesen készen a globális vezető szerep átvételére ebben a formálódó világrendben.