Brüsszeli kémbotrány: Orbán árnyéka az EU-ban

Az Európai Bizottság most először ismerte el hivatalos formában, hogy magyar hírszerzők éveken át diplomáciai fedésben próbáltak informátorokat szerezni az uniós intézményekben. A Der Standard által ismertetett, eddig nyilvánosságra nem hozott bizottsági levél szerint a magyar szolgálatok munkatársai a brüsszeli magyar Állandó Képviselet pozícióit használták arra, hogy belső információkhoz jussanak, és olyan bizottsági alkalmazottakat keressenek meg, akik betekintéssel rendelkezhettek Budapest számára fontos dossziékba. A történet azért különösen súlyos, mert a korábbi feltárások után most már nem pusztán újságírói forrásokra épülő állításokról van szó. A Bizottság belső vizsgálata lényegében megerősítette a Direkt36, a De Tijd, a Spiegel és a Paper Trail Media tavaly őszi közös munkájának legfontosabb elemeit. A magyar hírszerzés a vizsgált időszakban külső riválisok helyett annak az intézményrendszernek a belsejében próbált embereket megnyerni, amelynek Magyarország maga is teljes jogú tagja. Ez a különbség adja az ügy politikai súlyát. Brüsszelben természetesen mindenki számol azzal, hogy az orosz, kínai, iráni vagy más szolgálatok aktívak. Az uniós és NATO-intézmények közelsége miatt a belga főváros régóta a hírszerzők egyik európai gyűjtőpontja. Egy tagállam saját partnereit célzó művelete azonban egészen más kategória. A magyar állam ebben az értelmezésben a közös európai döntéshozatal résztvevőjéből olyan hatalommá torzult, amely gyanakvással, belső ellenségképpel és előzetes információszerzési vággyal fordult a szövetségi rendszer felé. A Direkt36 korábbi cikke szerint a beszervezési kísérletek magyar állampolgárságú bizottsági dolgozókat céloztak. A módszerek között volt baráti beszélgetés, hazafias érvelés, karrierígéret, pénzügyi segítség vagy támogatási lehetőség felvetése is. Egyes találkozók parkokban, kávézókban vagy más félreeső helyeken zajlottak, és a diplomáciai kapcsolatépítés látszata alatt valójában azt próbálták felmérni, ki férhet hozzá hasznos belső anyagokhoz. A feltárt történet egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy a hírszerzői munka a magyar kormány brüsszeli politikai harcainak kiszolgáló eszközévé vált. Az időzítés sem véletlen. A műveletek a 2010-es években futottak fel, abban az időszakban, amikor az Orbán-kormány és az Európai Bizottság viszonya egyre feszültebbé vált. A jogállamisági viták, a médiaszabadság ügye, az igazságszolgáltatás átalakítása, a különadók, a közbeszerzések és az uniós pénzek körüli konfliktusok mind olyan területek voltak, ahol Budapestnek érdekében állhatott előre tudni, milyen lépések készülnek vele szemben. A hírszerzés hagyományos logikáját a politikai túlélés logikája váltotta fel: a cél az lehetett, hogy a kormány időben értesüljön minden olyan brüsszeli döntésről, amely veszélyeztethette hatalmát, pénzügyi mozgásterét vagy kommunikációs előnyét. A most nyilvánosságra került bizottsági értékelés szerint a magyar próbálkozások 2015 után váltak intenzívebbé. Ez azért kellemetlen Várhelyi Olivér számára, mert ő 2015 és 2019 között Magyarország uniós nagyköveteként vezette az Állandó Képviseletet. A diplomáciai fedésben dolgozó hírszerzők hivatalosan az ő intézményében működtek, még akkor is, ha ő személyesen tagadja, hogy tudott volna a tevékenységükről. A Bizottság vizsgálata eddig nem állapította meg, hogy Várhelyi megsértette volna biztosi kötelezettségeit, de a politikai felelősség ettől még nyitva marad: miként működhetett éveken át ilyen tevékenység egy általa vezetett képviseleten anélkül, hogy a vezető érzékelte volna a helyzet súlyát? Várhelyi Olivér helyzete azért is kényes, mert ma is az Európai Bizottság tagja, egészségügyért és állatjólétért felelős biztosként. A személye már korábban is vitákat váltott ki az Európai Parlamentben, részben a munkastílusa, részben az Orbán-kormányhoz fűződő politikai kötődése miatt. Most újabb érvet kaptak azok, akik szerint a Bizottság nem söpörheti félre a felelősség kérdését. Daniel Freund német zöldpárti képviselő és Martin Schirdewan, a Baloldal társelnöke is azt követelte, hogy Várhelyi vonja le a következményeket. A bírálók szerint vagy nem volt ura annak az intézménynek, amelyet vezetett, vagy tudott a háttérben zajló műveletekről. Egyik változat sem tesz jót a biztosi tekintélynek. Az ügyben a Fidesz régi brüsszeli politikájának lényege sűrűsödik össze. Orbán Viktor éveken át azt állította, hogy Brüsszel politikai ellenfél, amely Magyarország szuverenitását támadja. A kormányzati propaganda ezt a képet sulykolta plakátokon, rádióban, televízióban, közpénzből fenntartott kampányokban. A most megerősített hírszerzési történet azt mutatja, hogy ez a felfogás a nyilvános politikai beszéden túl az állam szerveibe is leszivárgott. A jelek szerint az állam egyes szervei is úgy kezdtek viselkedni, mintha az uniós intézmények ellenséges terepnek számítanának, amelyet fel kell térképezni, meg kell figyelni, ahol belső embereket kell találni. Ebből következik a magyar szempontból legkellemetlenebb következmény: a bizalomvesztés. A tagállamok közötti együttműködés alapja, hogy a kormányok vitatkozhatnak, blokkolhatnak, alkudozhatnak, de közben betartanak bizonyos íratlan szabályokat. Az egyik ilyen szabály, hogy a közös intézmények munkatársait nem kezelik beszervezési célpontként. Amikor egy tagállam átlépi ezt a határt, a következő kormányának is nehezebb dolga lesz. Magyar Péter kabinetje hiába kíván proeurópai fordulatot mutatni, a partnerek emlékezni fognak arra, hogy a magyar állam neve alatt korábban milyen műveletek zajlottak. A Magyar-kormány számára ezért a kémbotrány az örökség része, nem lezárt múlt. Nem elég azt mondani, hogy mindez az előző korszakhoz tartozik. Brüsszelben azt fogják figyelni, lesz-e valódi átvilágítás a külügyi apparátusban, a hírszerző szolgálatoknál és azoknál a diplomáciai csatornáknál, amelyeket az Orbán-rendszer politikai célokra használhatott. A nemzetbiztonsági struktúrák átalakítása kényes terület, mert a szolgálatok működését nem lehet naponta sajtótájékoztatókon kiteregetni. Éppen ezért különösen fontos, hogy legyen parlamenti kontroll, jogi felelősségre vonás, és világos elhatárolódás azoktól a gyakorlatoktól, amelyek a kormányzati érdekeket az államérdek fölé helyezték. A történet másik oldala a Fidesz ellenzéki szerepére vonatkozik. A párt várhatóan politikai bosszúról, nemzetközi lejáratásról és Brüsszel beavatkozásáról fog beszélni. Ezt a védekezést azonban gyengíti, hogy a mostani fordulat az Európai Bizottság belső vizsgálatából következik, nem magyar kormányzati bejelentésből és nem hazai politikai kampányból. Ráadásul az alapinformációkat több ország oknyomozó újságírói hozták nyilvánosságra, pártpolitikai szereplők helyett. A Fidesz tehát nehezen állíthatja hitelesen, hogy csupán belpolitikai leszámolás zajlik ellene. A kémbotrány azért is veszélyes Orbán Viktor örökségére, mert érthetővé teszi a rendszer egyik mélyebb működési elvét. A NER nem választotta el élesen a párt, az állam, a diplomácia és a titkosszolgálat határait. Ami a kormánynak hasznos volt, könnyen állami feladattá vált. Ami a párt hatalmát fenyegette, nemzetbiztonsági problémaként jelenhetett meg. A brüsszeli hálózat ügye ebbe a mintába illeszkedik: ha az uniós intézmények kellemetlen döntéseket készítenek elő, akkor az első reakciót nem feltétlenül az átlátható érvelés, a szakpolitikai alku és a jogi megfelelés adta, sokkal inkább a belső információk megszerzésének kísérlete. Magyarország számára most az a tét, sikerül-e visszaszerezni valamennyit abból a bizalomból, amelyet a korábbi hatalom módszeresen elkoptatott. Ez nem megy gyorsan, és különösen nem megy látványos kommunikációval. A brüsszeli partnerek sajtónyilatkozatok helyett garanciákat várnak: kik kerülnek ki a rendszerből, milyen iratok alapján történik az átvilágítás, kap-e érdemi szerepet a parlament, lesz-e felelőse annak, ha egy tagállami képviseletet hírszerzői műveleti térként használtak. A Magyar-kormány akkor tudja lezárni ezt az ügyet, ha a részletek elrejtése helyett bizonyítani tudja, hogy a magyar állam már nem egy párt védőernyőjeként működik. A botrány így egyszerre szól Várhelyi Olivér jövőjéről, Orbán Viktor politikai örökségéről és a magyar állam európai hitelességéről. A legsúlyosabb mondat mégis az, hogy az Európai Bizottság most már maga is megerősítette: volt alapja annak, amit a tavalyi oknyomozás feltárt. Ez a Fidesz számára államvezetési vádirat, jóval több kommunikációs kellemetlenségnél. A brüsszeli falak között lebukott hálózat azt üzeni, hogy a NER Európával folytatott vitáit gyanakvással és titkos műveletekkel is kezelte, miközben ugyanettől a közösségtől pénzt, legitimációt és politikai mozgásteret akart nyerni.