A brazil holokauszt: megrázó per az állam ellen

A negyvenegy éves Débora Soares gyermekkora messze állt a megszokottól. Brazília legnagyobb és leghírhedtebb elmegyógyintézetében, a barbacenai Hospital-Colóniában született, ahol örökbefogadó anyja ápolónőként, apja pedig portásként dolgozott. A hatalmas kórházkomplexum területén működő bölcsődébe járt, mindennapjai a rideg falak között teltek. Amikor szüleivel az intézet udvarán sétált, rendszeresen látta a céltalanul bolyongó pácienseket, némelyikükkel beszélgetett, név szerint ismerte őket. A falak mögött zajló orvosi brutalitásból és az emberi jogok szisztematikus sárba tiprásából gyermekként csak felvillanó képeket érzékelt: meztelen betegeket, tébolyult kiáltásokat és fojtogató bűzt. Mivel ebben a zárt világban nevelkedett, sokáig fel sem fogta a helyzet valós súlyát. A kórházi alkalmazottak sokszor suttogtak a háta mögött, mert ismerték a titkot, amelyet maga Débora Soares csak a húszas éveiben fedezett fel. A terhességi fotók hiánya és az anya feszült elutasítása korán gyanút keltett benne a származásával kapcsolatban. Amikor felnőttként megkérdezte egykori gyermekkori dadáját, az asszony egyenes választ adott. Elmondta a teljes igazságot: Débora Soares örökbefogadott gyermek, a vér szerinti anyja pedig egyike volt azoknak a szerencsétlen sorsú, magukon kívül lévő nőknek, akik a Rio de Janeirótól kétszáznyolcvan kilométerre fekvő Barbacena pszichiátriájának udvarán tengődtek. A Minas Gerais államban található, hűvös hegyvidéki klímájáról, kávéültetvényeiről és bányáiról ismert város a huszadik században valóságos intézetvárossá alakult. Débora Soares később megtudta, hogy vér szerinti anyját tizenhat évesen, kényszerítéssel zárták el, miután nyolcéves korában az epilepsziás rohamai miatt a saját családja elhagyta. Az asszony soha többé nem hagyhatta el a szanatórium területét, ötvenévesen halt meg a drótkerítések mögött. A kislányt a születése után azonnal átadták a Soares házaspárnak, mindenféle hivatalos papír vagy jogi procedúra nélkül. Ez a gyakorlat teljesen bevettnek számított a Hospital-Colóniában, a becslések szerint legalább harminc csecsemő járt hasonló cipőben, amit a korabeli köznyelv csak brazil típusú örökbefogadásként emlegetett. Az intézet dolgozói saját gyermekükként anyakönyvezték a csecsemőket. Amikor Débora Soares megismerte a múltját, azonnal kutatni kezdett az ismeretlen nő után, aki világra hozta. A hivatalos adminisztráció lassú válaszára várva a még életben lévő idős lakókat kezdte kérdezni. Egyikük, akit még kislány korából ismert, nyers őszinteséggel világosította fel: az anyja egy Sueli Resende nevű páciens volt, akinek két lánya is született a falak között, de valószínűleg már meghalt. A családi drámát a ma már diplomás, szupermarketben pénztárosként dolgozó asszony megdöbbentő belső erővel idézi fel, csupán a kezeinek folyamatos dörzsölése árulja el a belső feszültséget. A barbacenai Hospital-Colónia évtizedeken át a pszichiátriai szakma nevében elkövetett gaztettek és az állami terror központja volt Brazíliában. Az éhség, a fojtogató téli hideg, a brutális fizikai bántalmazások és a kezeletlen fertőzéses járványok körülbelül hatvanezer ember életét követelték. A halálozási arány olyan magas volt, hogy a komplexum saját temetőt tartott fenn, és az elhunytak holttesteivel virágzó üzletet bonyolítottak: a tetemeket eladták az ország különböző orvosi egyetemeinek anatómiai demonstrációk céljára. A büntetőcellák és a sötét folyosók árnyékában azonban gyermekek is születtek, akik közül Débora Soares és a most ötvenkilenc éves João Bosco Siqueira az elsők között döntöttek úgy, hogy jogi útra terelik az ügyet. Senki sem tudja pontosan, hány csecsemő jött világra a Colóniában, a számuk elérheti a több százat is. A túlélők és az ott született gyermekek most átfogó pert indítottak a brazil állam ellen a törvényszéken. Követelik, hogy a kormány ismerje el a felelősségét, és fizessen erkölcsi kártérítést a rendszerszintű jogsértésekért. A Gabriel Hess ügyvéd által megfogalmazott kereset szerint ez a periódus a brazil emberi jogi jogsértések egyik legsötétebb és legtömegesebb fejezete, amely az állam tevőleges közreműködésével, az orvosi kamara cinkosságával és a társadalom hallgatólagos beleegyezésével valósulhatott meg. João Bosco Siqueira édesanyja, Geralda Siqueira tizennégy évesen került az intézetbe. Mentálisan teljesen egészséges volt, ám teherbe esett, miután a befolyásos és gazdag család feje, ahol cselédként szolgált, rendszeresen szexuálisan bántalmazta. A botrányt elkerülendő a lányt felrakták egy Barbacenába tartó vonatra, ahol egy apácaként dolgozó rokon segítségével zárták el a külvilágtól. A szülés után Geralda Siqueira két évig nevelhette a kisfiút az intézeten belül, amíg a hatvanas évek végén a gyermekvédelmi hatóságok szó nélkül el nem ragadták tőle a gyermeket. Az anya a kétségbeeséstől súlyos idegösszeomlást kapott, amiért büntetésül azonnal elektrosokk-kezelésnek vetették alá. Másnap az orvosok és az ápolók nyíltan megfenyegették: ha újra keresni meri a fiát, vagy akár csak szóba hozza a gyermeket, még szörnyűbb büntetésre számíthat. A kisfiút, aki ma már nyugdíjas katonai tűzoltó, különböző állami árvaházakba küldték, ahol rideg körülmények között nevelkedett. Negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy João Bosco Siqueira munkatársai egy születésnapi meglepetésként felkutassák az idős Geralda Siqueirát, és megszervezzék a találkozót. Az anya ekkor mesélte el fiának a teljes történetet, és az idős asszony szintén aláírta az állam elleni keresetet. A barbacenai központ hivatalosan májusban zárta be kapuit véglegesen, amikor az utolsó tizennégy idős pácienst áthelyezték a városon kívüli terápiás lakóotthonokba. A felperesek most komolyan aggódnak amiatt, hogy a szanatórium teljes orvosi dokumentációja és papíralapú memóriája veszélybe kerülhet. Az archívum pusztulása vagy hanyagságból fakadó eltűnése lehetőséget adna arra, hogy az utolsó felelősök halálával a kegyetlen gépezet, amely romba döntötte az anyák életét és meghatározta a gyermekek sorsát, végleg a feledés homályába vesszen. A túlélők szilárdan elhatározták, hogy ezt megakadályozzák. Barbacena a huszadik század folyamán vált valóságos elmegyógyintézet-várossá, mivel a vasúthálózat közvetlen összeköttetést biztosított a nagyvárosokkal, a tengerszint feletti magasság miatt hűvös hegyi levegő pedig ideálisnak tűnt az egészségügyi intézmények számára. A legfontosabb elmegyógyintézetet 1903-ban alapították a gazdag elit szanatóriumaként, ahol a betegek ezüst étkészlettel étkeztek és luxuskörülmények között éltek. A későbbi évtizedekben a profil radikálisan megváltozott: a tömegesen beszállított szegény sorsú páciensek a hosszú évek alatt a fogazatukat is elvesztették, mivel kézzel kellett enniük a moslékszerű táplálékot. A pszichiátriai intézetek a helyi gazdaság alappillérévé váltak, miközben a társadalom számára feleslegesnek és nemkívánatosnak tartott egyének gyűjtőhelyévé korcsosultak. A jogi kereset hangsúlyozza, hogy a kórházban nem egyszerű kórházi hanyagság történt, a vezetés tudatos megsemmisítési politikát folytatott a nemkívánatos egyének ellen, a gyógyítás helyét egy megsemmisítő tábor vette át. A városba befutó kiterjedt vasútvonalak tízezrével szállították a szerencsétleneket a vagonokban. A szakértői becslések szerint a beszállítottak kétharmada egyáltalán nem szenvedett semmilyen mentális betegségben a megérkezésekor. Sokan a zárt falak között, a folyamatos kínzások hatására veszítették el a józan eszüket. João Guimarães Rosa, a neves brazil író külön novellát szentelt a jelenségnek, amelyet a bolondok vonataként nevezett el, és a kifejezés mélyen beépült a brazil köztudatba. A vagonok zsúfolásig teltek olyan utasokkal, akik számára ez az út kizárólag egyirányú volt. Prostituáltak, alkoholisták, nincstelen csavargók és homoszexuálisok osztoztak a közös sorsban a politikai disszidensekkel. Mellettük hajadon anyák, a férjük által elhagyott és bezáratott feleségek, valamint olyan fiatal lányok feküdtek a szalmán, akik a házasság előtt veszítették el a szüzességüket, vagyis olyan nők, akik valamilyen formában nyíltan szembeszálltak a fennálló patriarchális társadalmi rend elvárásaival. Az intézetben született gyermekeknek akkor támadt ötletük a per megindítására, amikor tudomást szereztek arról, hogy a brazil ügyészség hivatalos vizsgálatot indított a barbacenai kórház ügyében a múltbeli bűnök feltárására. Az embertelen bánásmód nem volt hétpecsétes titok a környéken, az intézményben rengeteg helyi lakos dolgozott az orvosoktól kezdve a takarítókig, némelyik alkalmazott a gyermekeit is beitte az udvarra a délutáni órákban. Az ügyet vezető Angelo Giardini de Oliveira ügyész kiemelte, hogy egy ilyen szörnyűség nem jöhet létre kizárólag az állam mechanizmusai miatt, a bűnökhöz szükség volt a társadalom egy részének aktív támogatására vagy közönyére is. Bár időnként megjelentek leleplező riportok, mint Luiz Alfredo fotós 1961-es megrázó fekete-fehér képsorozata, amely zombiszerű lényekként ábrázolta a pácienseket, a körülmények évtizedekig alig változtak, az állatokként kezelt emberi lények sorsa nemigen érdekelte a közvéleményt. A fordulatot Daniela Arbex újságíró 2013-ban megjelent, Brazil holokauszt című könyve hozta meg, amely hatalmas könyvpiaci siker lett, és a társadalom ekkor szembesült a Barbacenában történt borzalmak valós dimenziójával. Az ügyészség lépésről lépésre halad a nyomozásban, céljuk az igazság kiderítése és a kollektív emlékezet megőrzése mellett a áldozatok meghallgatása a jóvátétel formájáról. Débora Soares és João Bosco Siqueira már megtették hivatalos vallomásukat. A Belo Horizonte-i és a Juiz de Fora-i szövetségi egyetemek – amelyek egykor tetemeket vásároltak a kórháztól – hivatalosan bocsánatot kértek, a kórházat üzemeltető állami alapítvány pedig megkezdte az archív anyagok teljes digitalizálását. A hetvenöt éves édesanyjával szoros kapcsolatot kialakító João Bosco Siqueira, aki filozófia szakot végzett és elszánt olvasó, azért követel igazságot, mert a hivatalos rendszer ahelyett, hogy megvédte volna a kiszolgáltatottakat, egyszerűen behunyta a szemét, és sorsára hagyott egy bántalmazott kislányt. Az idős Geralda Siqueira analfabétaként, bejárónőként kereste a kenyerét egész életében, és bár később családot alapított, a sors folyamatos csapásokkal sújtotta. A felperesek várakozásai mérsékeltek, mivel a brazil jogrendszer sajátosságai miatt a polgári jog sokszor a tehetősebb rétegeket védi, a büntetőjog pedig a szegényekre sújt le. A család nélkül maradt, súlyos mentális és fizikai traumákat hordozó túlélőket az utóbbi években fokozatosan terápiás lakóotthonokba költöztették Barbacenában. Franco Basaglia neves olasz pszichiáter, az európai elmegyógyintézeti reformok elindítója, aki 1979-ben látogatást tett a Hospital-Colóniában, teljesen megdöbbenve távozott a helyszínről, kijelentve, hogy egy náci koncentrációs táborban járt, és a világon sehol nem látott még ehhez fogható szörnyűséget. Brazília a nyolcvanas évektől kezdett új terápiás megközelítéseket alkalmazni, és a múlt feldolgozásának jeleként a korábbi kórház területén megnyitották a Téboly Múzeumát. Az intézmény 1996-os megnyitóján az akkori tizenkét éves Débora Soares, örökbefogadó szülei és a vér szerinti anyja is jelen voltak a tömegben, bár a kislány akkor még nem tudta, hogy a sok ápolt közül ki az az asszony, aki életet adott neki. Az intézet lakóit a brazil szokásoknak megfelelően nagybácsinak és nagynéninek szólította. Amikor egy másik beteg elárulta neki, hogy az anyja a már elhunyt Sueli Resende volt, azt is tanácsolta neki, hogy menjen el a múzeumba, mert ott látható az asszony portréja. A fekete-fehér fényképen egy nyugodt, halványan mosolygó, telt arcú nő látható, aki rengeteg nyakláncot visel a nyakában. A láncokat egymásra halmozva hordta, nehogy a többi beteg ellopja vagy erőszakkal elvegye tőle, mivel a Colóniában olyan mértékű volt az áruhiány, hogy minden apró személyes tárgyért kőkemény harcot kellett vívni, a legerősebb törvénye uralkodott. Débora Soares az édesanyja sorsát az orvosi kartonokból ismerte meg, amelyekhez háromévnyi kitartó bürokratikus küzdelem után kapott hozzáférést. A papírokból kiderült, hogy Sueli Resende 2006-ban halt meg, mindössze egyetlen évvel azelőtt, hogy a lánya megtudta volna az igazságot a származásáról. Débora Soares két héten keresztül mindennap bejárt a kórházi archívumba, hogy kijegyzetelje a 947-es számú dokumentumkönyvet, amely részletesen rögzítette az anyja által elzártságban eltöltött harmincöt évet. A feljegyzések pontosan mutatták a napi rendszerességű epilepsziás rohamokat, a gyógyszerezést, a sokksorozatokat, a kezelések előtti rettegést, a vegetatív állapotokat, az öncsonkításokat és a dührohamokat, amelyekkel a nő a kegyetlen beavatkozások ellen próbált védekezni, valamint a büntetőcellában töltött hosszú hónapokat. A lányt elborzasztotta a tény, hogy a brutális bánásmód annyira szisztematikus volt, hogy a mindennapi rutin részévé, teljesen banálissá vált. A család annak idején megakadályozta a lobotómiát, de a harmincöt év alatt egyszer sem látogatták meg a rokonukat. A kartonok a gyermekek elvesztésének traumáját is megőrizték. Sueli Resende a lányait saját nővérei után nevezte el. Mivel a csecsemőket a születés után azonnal elszakították tőle, csak a nevüket, a születési dátumukat és a bőrszínüket tudta felidézni. Mindkét gyermek egy-egy másik intézeti ápolttól származott. Az asszony az évek során folyamatosan azt ismételgette a gondozóknak, hogy van két lánya, egy barna bőrű Débora, aki augusztusban született, és egy szőke Luiza, aki júniusi születésű. A gyermekekért egy rózsafüzérrel imádkozott, amelyet a lánya később megtalált és ma is ereklyeként őriz. A kislányok születésnapjának közeledtével az anya sírógörcsei és rohamai minden évben látványosan felerősödtek. Végül infarktusban halt meg anélkül, hogy bármilyen hírt kapott volna a gyermekeiről. A dokumentumok a kezelési módszerek nyolcvanas évekbeli humánusabbá válását, az elektrosokk kivezetését és a terápiás műhelyek bevezetését is rögzítették, ami az anya viselkedésének látványos javulását eredményezte. Débora Soares hangsúlyozza, hogy az intézet egyszerű dolgozói, köztük saját nevelőszülei sem voltak felkészítve egy ekkora, esetenként ötezer embert zsúfoltan befogadó centrum irányítására, a gyógyszereket és az áramütéseket megfelelő szakképesítés nélkül adagolták. A másik kislány, a fehér bőrű csecsemő sorsa sokáig rejtély maradt, Débora Soares tizenkét éven át hiába kereste a húgát. Végül 2019-ben érkezett a hír, hogy Luiza is keresi őt. A döbbenetet fokozta, hogy a testvér egyáltalán nem beszél portugálul, mivel Franciaországban nevelkedett, és a Marie Florin Gillot nevet viseli. A jogilag tiszta örökbefogadási papírokon szereplő bíró neve volt az a szál, amelyen elindulva a francia lány felkutatta a brazil gyökereit. A két testvér az interneten keresztül talált egymásra, majd egy emlékezetes karácsonyt töltöttek együtt Franciaországban. Az anyanyelvi nehézségek ellenére a digitális fordítóprogramok segítségével folyamatosan tartják a kapcsolatot. Débora Soares szerint az, amit az édesanyjuk elszenvedett, rosszabb volt egy ártatlan ember börtönbüntetésénél, hiszen egy teljes életet vettek el tőle a harmincöt évnyi kényszerbezártsággal. A múltat a kártérítés nem hozhatja vissza, de a pénz lehetővé tenné a két testvér számára, hogy rendszeresen utazzanak az Atlanti-óceánon keresztül, és visszaszerezzék az elrabolt életük egy apró darabját. Az állam elleni perhez azóta folyamatosan csatlakoznak a Hospital-Colónia többi túlélőjének leszármazottai is, akik a hivatalos történelmi dokumentumoktól függetlenül kísértetiesen hasonló részletekről számolnak be a jogászoknak.