Száműzött kultúra: a belarusz könyvkiadás elfojtása

A belarusz politikai helyzet látszólagos enyhülése mögött a megtorlás újabb, módszeres hulláma bontakozik ki, amely a fegyveres erőszak helyett a szellemi élet és a nemzeti identitás utolsó bástyáit vette célba. Alekszandr Lukasenko rendszere 2025 decemberében egy látványos, a nemzetközi sajtónak szánt gesztussal 117 politikai foglyot szabadon bocsátott, ami az Amerikai Egyesült Államok irányába tett óvatos diplomáciai közeledés részét képezte. Az illúziók azonban gyorsan szertefoszlottak, az autoriter államapparátus nem a békülés, hanem a represszió fókuszának áthelyezése mellett döntött. A minszki hatóságok az idei év elején megindították a legújabb összehangolt akciójukat, amely a még az országban tevékenykedő független könyvkiadók, nyomdák és terjesztők teljes felszámolására irányul. A hatalom számára a legnagyobb fenyegetést a nyomtatott, anyanyelvű irodalom jelenti, amely a tízmilliós lakosságú államban az ellenzéki gondolkodás és a nemzeti ellenállás legfontosabb médiumává vált, jóllehet a fehérorosz nyelvet a mindennapokban aktívan csupán a lakosság tíz százaléka használja az eloroszosítási politika következtében.

Az új letartóztatási hullám és cenzúrasorozat közvetlen kiváltó oka egy ártatlannak tűnő, gazdagon illusztrált gyermekkönyv betiltása volt február 18-án. A Gutenberg-kiadó gondozásában megjelent, Elijasch Bart által jegyzett, „Dsa” című kötet egy sárkány történetét meséli el, amely felszabadít egy elnyomott szigetet. A minszki cenzúrahatóságok a történetben túl egyértelmű hasonlóságokat véltek felfedezni Belarusz jelenlegi helyzetével és az országot 1994 óta vaskézzel irányító elnök diktatúrájával. Egy hivatalos állami bizottság azonnali hatállyal „szélsőségesnek” bélyegezte a mesekönyvet, ami a hatályos fehérorosz törvények szerint azt jelenti, hogy a mű terjesztése, árusítása, de még a puszta birtoklása is súlyos börtönbüntetést von maga után. A megtorlás ezt követően szintet lépett, a hivatalosan Krakkóban bejegyzett Gutenberg-kiadót a legfelsőbb bíróság szélsőséges szervezetnek nyilvánította, lehetőséget biztosítva a nyomozóknak arra, hogy büntetőeljárást indítsanak minden olyan személy ellen Fehéroroszország területén, aki bármilyen üzleti vagy szakmai kapcsolatban állt a kiadóvállalattal.

A minszki ügyészség jelenleg nagyszabású koncepciós pereket készít elő a legfontosabb, még az országban maradt független könyvkiadók ellen, mintha az ártatlan irodalmi művek megjelentetésével államellenes összeesküvést szerveztek volna. A vádlottak padjára szánt szakemberek között van Jaraslaw Iwanjuk, Dsimitrij Kolas és Aliaxandr Jaudacha, akik évtizedek óta a fehérorosz kultúra gerincét alkotják. A neves műfordító, Ljawon Barscheuski az utolsó pillanatban kényszerült elhagyni az országot, hogy elkerülje a biztos letartóztatást, miközben Smitr Kolas kiadó már hosszabb ideje vizsgálati fogságban sínylődik Minszkben. A hatósági paranoia elérte a tudományos szférát is, az Európai Humanitárius Egyetem (EHU) közösségi média csatornáit, a Telegramot és az Instagramot a bíróság törvényen kívül helyezte. Az intézmény elleni hadjárat betetőzéseként a Minszki Legfelsőbb Bíróság az egész egyetemet a tiltólistára tette, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az intézmény a politikai üldöztetések miatt már 2006 óta Vilniusban, litvániai emigrációban működik. Ez a döntés közvetlen életveszélyt jelent azoknak a bátor hallgatóknak és oktatóknak, akik rendszeresen ingáznak Minszk és Vilnius között, fenntartva a kapcsolatot az otthoniakkal.

A tiltólista kiterjedése jól mutatja a minszki kormányzat belső bizonytalanságát és a rendszerszintű félelmet. Az olyan, már korábban is külföldön tevékenykedő emigráns kiadók, mint a Lohvinau, a Januskevics és a Tehnologija, szintén megkapták a szélsőséges bélyeget, aminek következtében szakkönyvek, történelmi monográfiák és szépirodalmi művek tucatjai váltak bűnjellé. A betiltott könyvek listáján nem meglepő módon szerepelnek a Svájcban élő sikeres belarusz író, Szasa Filipenko kortárs regényei. Az viszont sokatmondó, hogy a cenzorok a világhírű német illusztrátor, Wolf Erlbruch klasszikus gyermekkönyvének, a „Mese a vakondról, aki tudni akarta, ki csinált a fejére” című mű fehérorosz fordítását is elviselhetetlen nemzetbiztonsági kockázatnak minősítették. Hivatalos indoklás híján a közvélemény csak találgatni tud, hogy a minszki bürokraták a vakond történetében is az elnöki hatalom paródiáját látták-e, vagy a fehérorosz nyelvű szöveg puszta létezése volt elegendő a tiltáshoz.

A bírósági ítélet kihirdetését követően a belarusz állambiztonsági szolgálat, amely a mai napig a szovjet KGB nevet viseli, azonnali házkutatásokat kezdett az egyetemi oktatók és a kiadói dolgozók hozzátartozóinak lakásaiban. Terhelő bizonyítéknak számít egy egyszerű jegyzettömb vagy toll is, amely a vilniusi egyetem logóját viseli. A nyomozók brutális módszereket alkalmaznak a megfélemlítésre: a házkutatások során lefoglalják az otthon lévő családtagok mobiltelefonjait, majd a helyszínről közvetlenül felhívják a Litvániában tartózkodó oktatókat, és nyílt fenyegetésekkel próbálják rábírni őket a hazatérésre vagy a szakmai tevékenységük beszüntetésére. A megszerzett információk arra utalnak, hogy a hatóságok az ősz folyamán egy látványos kirakatpert terveznek Minszkben, amelynek célja az emigráns egyetem működésének ellehetetlenítése, gazdasági és pszichológiai nyomás alá helyezve azokat a fehérorosz családokat, akik a gyermekeiket a vilniusi szabad képzésre merik küldeni.

A belarusz civil társadalom legaktívabb tagjai közül nagyon sokan az Európai Humanitárius Egyetemen szereztek diplomát, a minszki rezsim szemében ez a háttér automatikusan bűnössé teszi őket. A 2020-as történelmi tömegtüntetések óta eltelt öt évben több mint félmillió állampolgár kényszerült elhagyni a hazáját a politikai terror miatt, és a menekültek jelentős része az emigrációban is folyamatosan érzi a hazai titkosszolgálat nyomását. Az általuk fogyasztott és írt hírportálok, blogok és fórumok szinte kivétel nélkül kriminalizálva vannak. A helyzet személyes tragédiák sorozatát okozza, ha egy emigrációban élő fehérorosz állampolgárnak meghal egy közeli hozzátartozója az anyaországban, nem utazhat haza a temetésre, mert a határon a KGB azonnal letartóztatná a politikai tevékenysége vagy a tiltott csatornák követése miatt.

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a korábban rendkívül szolidáris Litvánia az utóbbi időben jelentősen megszigorította a humanitárius vízumok kiadásának feltételeit. A hárommilliós balti állam a 2020-as minszki forradalom után a fehérorosz szabadságmozgalom legfőbb nemzetközi támogatójaként lépett fel. Amikor azonban a Litvániában élő fehérorosz menekültek száma meghaladta az ötvenegyezer főt, a vilniusi politikusok óvatosabbá váltak. Az ukrajnai és oroszországi menekültek nagy száma miatt a litván köztereken a szláv nyelvek használata mindennapossá vált, ez pedig komoly belpolitikai nyomást szült a kormányra, hogy korlátozza a szláv nyelvű migrációt. A vilniusi politikai elit a belarusz közösség jelenlétét egyre inkább hibrid biztonsági fenyegetésként értékeli, aminek közvetlen következményeként a fehérorosz ellenzék vezetője, Szvjatlana Cihanouszkaja is elveszítette korábbi határozott litvániai támogatását. Az általa vezetett emigráns átmeneti kabinet a kedvezőtlen politikai klíma miatt 2025 végén kénytelen volt meghozni azt a nehéz döntést, hogy székhelyét Vilniusból Varsóba helyezi át.

A negyvenmilliós Lengyelországban a politikai és társadalmi környezet lényegesen kedvezőbb a menekültek számára, a lengyel társadalom és a politika nem lát biztonsági fenyegetést a náluk élő több mint 350 ezer fehérorosz migránsban. Lengyelország északkeleti részén, a határ menti övezetben ráadásul egy jelentős történelmi fehérorosz kisebbség él, amelynek kulturális és gazdasági központja Bialystok városa. Ez a település vált a menekültek igazi menedékévé, ahol sokan teljesen új életet tudtak kezdeni. Közéjük tartozik Ruslan Kulewicz újságíró is, aki a határtól mindössze ötven kilométerre fekvő Hrodna városában dolgozott a „Hrodna.life” nevű független helyi hírportálnak. A háromszázezres fehérorosz városban ismert és népszerű publicista volt, aki a 2020-as népfelkelés idején aktívan dokumentálta a békés meneteket és a rendőri brutalitást. Miután a hatóságok letartóztatták, a szabadulása után azonnal a menekülés mellett döntött. A fenyegetettség miatt egy rövid lettországi kitérő után tudatosan Bialystokot választotta új lakhelyéül. Kulewicz kezdetben a lengyel városból szerkesztette a hrodnai híreket, de az idő múlásával ráébredt, hogy a fizikai távolság miatt óhatatlanul eltávolodik a szülővárosa mindennapjaitól, és az olvasói is lassan elszakadnak az otthoni realitásoktól. Ezt felismerve egy teljesen új, kifejezetten a Lengyelországban élő fehérorosz diaszpórának szóló hírportált alapított. A mindennapi kapcsolata nem szakadt meg az anyaországgal, mivel a különböző menekült kezdeményezések a bialystoki Sienkiewicz utcában található MediaMost irodát használják közösen. Az utcasarkon található a Grodno nevű bár, amelyet még a hatvanas években alapítottak, amikor a két város hivatalos partneri kapcsolatban állt egymásból. Az újságíró így minden nap a Grodno bárban ebédel, miközben a valódi Grodno városába a letartóztatás veszélye miatt nem léphet be.

Bialystoktól alig huszonöt kilométerre, egy csendes hétvégi házban él egy minszki könyvkiadó, aki a biztonsága érdekében nem vállalja a nevét a nyilvánosság előtt. A szakember Lengyelországból próbálja folytatni a munkát, új, fehérorosz nyelvű kötetek megjelentetését készíti elő, de a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy az olvasóközönségének jelentős része a szigorúan őrzött európai uniós határ túloldalán maradt. Az otthon maradt olvasók és az emigránsok a gazdasági nehézségek miatt teljesen rászoktak arra, hogy a könyveket digitális kalózmásolatok formájában, ingyenesen olvassák az interneten, ami a legális könyvpiac teljes összeomlásához vezet.

A minszki diktatúra által alkalmazott kíméletlen politikai represszió és a digitális technológia rohamos terjedése két olyan egyidejű kihívás elé állítja a független kulturális szektort, amelyet a kisebb, tőkehiányos magánkiadók szinte képtelenek egyedül túlélni. A bialystoki menedékben dolgozó kiadó elmondása szerint a már kinyomtatott, kész könyvei Minszkben maradtak a raktárakban, ahol a hatóságok zárolták őket, több fontos címet pedig hivatalosan is szélsőséges anyagnak minősítettek. Ahhoz, hogy a kiadóvállalatot Lengyelországból valahogy működtetni tudja, olyan módszerekhez kell folyamodnia, amelyek a tizenkilencedik századi illegális mozgalmakat idézik. Az emigránsok úgynevezett könyvfutárokat alkalmaznak, akik a személyes poggyászukban, kis tételben csempészik át a tiltott fehérorosz nyelvű kiadványokat a fehérorosz határon, kijátszva a vámosok ellenőrzését. Ez a történelmi analógia nem túlzás, a környéken a tizenkilencedik század végén pontosan ugyanígy hozták be a litván könyvhordók Kelet-Poroszországból a cári Orosz Birodalom által betiltott litván nyelvű nyomtatványokat, fenntartva a nemzeti kultúrát a legsötétebb elnyomás időszakában is.

Szvjatlana Cihanouszkaja ellenzéki vezető és stábjának átköltözése a Visztula partjára egyértelművé tette, hogy a fehérorosz politikai és kulturális emigráció igazi fővárosává Varsó vált. Lengyelország központi szerepét erősíti az a tény is, hogy a többi európai uniós tagállam az utóbbi időben jelentősen csökkentette a független fehérorosz kulturális projektek közvetlen pénzügyi támogatását. Miközben a Lengyel Köztársaság a keleti schengeni határain a legnagyobb szigorral és fizikai erőszakkal lép fel a Közel-Keletről érkező illegális migránsokkal szemben, addig a politikai okokból menekülő fehérorosz állampolgárok menedékkérelmeit a hatóságok szinte kivétel nélkül, gyorsított eljárásban jóváhagyják. Ennek az egyoldalú, de hatékony befogadó politikának az egyenes következménye, hogy Varsóban gyűlt össze a 2020 után elmenekült fehérorosz művészek, újságírók, emberi jogi ügyvédek, könyvkiadók és egyetemi kutatók legértékesebb csoportja.

A fehérorosz szolidaritás és kulturális élet igazi központja Varsóban az Oleandrów utcában található, nem messze a Politechnika metróállomástól. A civil szervezet hosszú, zsúfolt folyosóin sétálva azonnal érezhető, hogy a lengyel fővárosban sokkal több Fehéroroszországból elmenekült ember gyűlik össze, mint Vilniusban és Bialystokban együttesen. A bérelt helyiségekben párhuzamosan, egymás mellett zajlanak a legkülönbözőbb programok: az egyik szobában ingyenes jogi tanácsadást tartanak a frissen érkezetteknek, a másikban az idős menekült nyugdíjasoknak szerveznek egészségügyi tornát, miközben a folyosó végén intenzív anyanyelvi fehérorosz nyelvtanfolyamok folynak azoknak a fiataloknak, akik otthon már csak oroszul tanulhattak. A közös konyhában önkéntesek hatalmas zsákokból tisztítják a burgonyát a közös étkezésekhez, a hátsó traktusban pedig egy rögtönzött könyvesbolt működik. Ebben a kis helyiségben az emigrációban működő kiadók legfrissebb, Varsóban, Krakkóban vagy Vilniusban nyomtatott kötetei vásárolhatók meg. A bolt vezetője nem ijedt meg a minszki hatóságok fenyegetéseitől, a fehérorosz bíróságok által „szélsőségesnek” minősített könyvekre büszkén egy feltűnő, fekete-sárga színű szalagot tekert, mintha a tiltás nem büntetést, hanem a nemzetközi bestsellerlistákon elért első helyezést jelölné. Ez a szalag a szabadság és az intellektuális ellenállás jelképévé vált a lengyel főváros szívében, hirdetve, hogy a nyomtatott szó erejét a határok és a diktatúrák sem képesek végleg elfojtani.