Milliárdos drónreform Berlinben: késtek a felismeréssel

Egy erősebb rotorlapát az egyik oldalon, egy könnyebb akkumulátor a másikon, a frontvonalon harcoló ukrán drónpilóták mindennapjai folyamatos barkácsolással, technikai finomításokkal telnek, hogy gyilkos eszközeiket még pontosabbá, még nagyobb hatótávolságúvá tegyék. Amikor egy-egy ilyen tábori módosítás sikeresnek bizonyul, a katonák azonnal továbbítják a tapasztalatokat a bajtársaiknak, a hadvezetés alá tartozó innovációs platformoknak, valamint a hátországban dolgozó fejlesztőcsapatoknak. Az ukrán fegyveres erők által használt, úgynevezett FPV drónokat így szinte napok alatt képesek hozzáigazítani a változó harctéri körülményekhez. Kijev hivatalos közlései szerint ezek az apró, távirányítású repülő eszközök felelősek az orosz élőerő- és technikai veszteségek nagyjából hatvan százalékáért, miközben az előállításuk rendkívül olcsó. Egy egyszerű váz, négy kisméretű elektromotor, egy akkumulátor, a repülésvezérlő szoftver, egy kamera és a ráerősített robbanófej alkotja a teljes rendszert, a gyártási költség pedig alig éri el az ötszáz eurót darabonként. Az ukrán vezetés idén tízmillió ilyen eszköz gyártását tervezi, a munka hatalmas gyárcsarnokokban és civil lakásokban egyaránt zajlik. Az, hogy ezeket a fegyvereket miként vetik be, hogyan irányítják vagy milyen frekvencián üzemeltetik őket, hetente változik. Az Ukrajna és Oroszország közötti technológiai versenyfutás tempója elképesztő, egy-egy újítás általában csupán néhány hétig hatásos, mielőtt a szembenálló fél kidolgozná a megfelelő elektronikai vagy fizikai ellenintézkedéseket. A gyors alkalmazkodás és a folyamatos továbbfejlesztés a túlélésért küzdő állam számára az első számú hadiipari tényezővé vált.

Németország ettől a rugalmasságtól és fejlesztési sebességtől elképesztően távol van. Berlin nem küzd a puszta túlélésért, és a német államigazgatásban sincs meg a hajlandóság arra, hogy egy ennyire szabályozatlan, előzetes hatósági tesztek és biztonsági minősítések nélküli innovációs ciklust átvegyen. A védelmi minisztérium beszerzési folyamatai a drónok területén a német bürokratikus viszonyokhoz képest meglepően gyorsan, a korábban megszokottól eltérő rugalmassággal haladnak előre. A tárca szerződéseket kötött három német hadiipari gyártóval, amelyek feladata, hogy a Bundeswehrt ellássák úgynevezett keringő lőszerrel, közismert nevén öngyilkos drónokkal. Az olcsó, eldobható ukrán fNV eszközökkel szemben ezek a fegyverek lényegesen nagyobb hatótávolsággal rendelkeznek, hosszabb ideig képesek a harctér felett a levegőben maradni, ott lesben állva várják a célpontokat, amelyeket a beépített szoftverek segítségével automatikusan fel is ismernek. A támadásról szóló végső döntést a rendszerek működési elve alapján továbbra is az ember hozza meg. Az ukrán hadsereg tehát olcsó, rövid életciklusú tömegfegyvereket gyárt, a német haderő ezzel szemben drágább, nagyobb hatótávolságú, szoftverintenzív rendszereket vásárol a piacon.

A teljes beszerzési program összege elérheti a 6,7 milliárd eurót. A korábbi, évtizedekig elhúzódó, méregdrága és hatékonytalan nagyprojektekkel ellentétben a minisztériumban érezhető változások kezdődtek, a hatalmas pénzösszegek kifizetése szigorúan a gyártók teljesítményétől függ. A Rheinmetall, a Stark és a Helsing vállalatoknak az első ütemben kilencezer darab keringő lőszert kell legyártaniuk, erre a célra a költségvetés nagyjából 836 millió eurót különített el. A vállalatok csak akkor kapják meg a pénzüket, ha a termékeik maradéktalanul megfelelnek a hadsereg által támasztott szigorú követelményeknek. Az a döntés, hogy egyszerre több beszállítóval szerződtek, azt a célt szolgálja, hogy a piaci verseny révén a Bundeswehr a lehető leggyorsabban jusson hozzá a szükséges darabszámhoz, a folyamat serkenti a német belföldi kutatás-fejlesztést. A hadsereg vezetése szerint a megrendelt rendszerek sokfélesége ellenállóbbá teszi a csapatokat az ellenséges elektronikai zavaró intézkedésekkel szemben, hiszen az ellenfél nem tud egyetlen technikai megoldásra felkészülni.

A beszerzés igazi újdonsága, hogy a korábban rendkívül hosszú ideig tartó csapatpróbák, a katonai tesztelések, valamint a fegyverekre való kiképzés folyamatai nem egymás után, hanem egy időben, párhuzamosan zajlanak, a Bundeswehr történetében most először. Ez a módszer drasztikusan lerövidítheti azt az időt, amíg a fegyverrendszerek ténylegesen eljutnak a harcoló alakulatokhoz. A sietség oka a Litvániába tervezett 45-ös páncélos dandár felállítása, amelynek a tervek szerint teljes személyi állománnyal és a létező legjobb technikai képességekkel kell rendelkeznie, hogy elrettentő erőt képviseljen egy esetleges orosz agresszióval szemben. Ha egy ilyen konfliktus valóban kirobban, a dróntechnológia vélhetően sokkal fejlettebb szinten lesz a mainál. A német védelmi tárca ezért arra kötelezte a három drónfejlesztő céget, hogy folyamatosan tartsák a lépést a technológiai versenyfutással, és meghatározott időpontonként igazolják a rendszerek fejlődését a beszerzési hivatal felé. Amennyiben ez elmarad, a szerződéseket azonnali hatállyal felbonthatják.

A müncheni Bundeswehr Egyetem politológusa, Frank Sauer szerint egy olyan beszerzési apparátus esetében, amely eddig rendkívül nehézkesen működött, és amely az elmúlt években felelős volt a hatalmas költségtúllépésekkel, évekig tartó csúszásokkal tarkított vagy teljesen elbukott nagyprojektekért, ez a váltás komoly előrelépést jelent. A szakértő komoly problémákat lát a tesztelési kultúra és a minőségi kritériumok terén, Németországban ugyanis teljesen abszurd, a valóságtól elrugaszkodott elvárások élnek a találati arányokat illetően. Ha a keringő lőszerekkel egy valós háborús helyzetben, egy minden eszközzel védekező, elektronikai zavarást alkalmazó ellenféllel szemben a célpontok harminc százalékát sikerül eltalálni, az már kiemelkedő teljesítménynek számít. Ezzel szemben a német lőtereken, békidőben a döntéshozók gyakran kilencvenkilenc százalékos találati arányokat vizionálnak, ami teljesen irreális. A katonai műszaki hivatalok hagyományos átvételi és minősítési eljárásai egy ennyire gyorsan változó területen, mint a drónhadviselés, egyszerűen használhatatlanok, a rendszerek túl gyorsan fejlődnek ahhoz, hogy a régi bürokratikus sémák szerint vizsgálják őket.

A beszerzési reformok ellenére a legnagyobb kihívást a Bundeswehr belső tanulási képessége jelenti, a hadseregen belül ugyanis továbbra sem léteznek a megfelelő harcászati alkalmazási koncepciók. Hogy a NATO-csapatok jelenleg képtelenek lépést tartani a harctéri fejlesztésekkel, azt azok a katonai hadgyakorlatok is bizonyítják, amelyeken az ukrán tapasztalatokkal rendelkező drónkezelők viszonylag csekély erőfeszítéssel képesek teljes szövetséges zászlóaljakat harcképtelenné tenni, megbénítva a kommunikációjukat és az ellátási vonalaikat. A megfelelő koncepciók hiánya miatt a német haderő nem rendelkezik elégséges megértéssel a támadás és a védekezés dinamikájáról az új típusú hadviselés keretei között, tisztázatlan, hogy az új drónrendszereket ki, milyen szervezeti formában és milyen taktikával fogja alkalmazni a harctéren.

Nem elegendő csupán raktárra vásárolni a drónokat, a működő és fenntartható folyamatok kiépítése a döntő tényező. A katonáknak a frontvonalon mindig a legfrissebb szoftververziókat kell használniuk, a harctéri tapasztalatokból származó adatokat azonnal vissza kell juttatni a gyártókhoz, a mesterséges intelligencia modelleket folyamatosan hozzá kell igazítani az ellenséges taktikához, majd a frissítéseket késlekedés nélkül vissza kell küldeni a katonáknak. Ez a katonaság és az ipar közötti folyamatos, kétirányú adat- és munkafolyamat jelenti az igazi kihívást a modern hadseregek számára. Ukrajna azért képes életben maradni a túlerővel szemben, mert teljesen feladta a régi, merev szabályrendszereket, és alapjaiban gondolta újra a katonai folyamatokat. A nyugati szövetségeseknek, köztük Németországnak, pontosan ebből a rugalmasságból kellene tanulniuk, ha valós harckészültséget akarnak elérni a jövő háborúiban.

A bürokratikus merevség lebontása nem állhat meg a minisztériumi szinten, a katonai gondolkodásmód gyökeres megújítására van szükség, a beszerzett csúcstechnológia ugyanis mit sem ér, ha a tisztek harcászati elképzelései megmaradnak a huszadik századi sémáknál. A modern háborúk tapasztalatai azt mutatják, hogy a centralizált, felülről lefelé irányított parancsnoki struktúrák kudarcot vallanak a gyorsan változó, hálózatosított harctéren, ahol a legkisebb egységeknek is önálló döntési jogkörrel és közvetlen technológiai támogatással kell rendelkezniük. Berlin megtette az első lépéseket a helyes irányba a többcsatornás beszerzéssel és a tesztelési fázisok összevonásával, a valódi hadrafoghatóság elérése azonban még hosszú éveket vehet igénybe, miközben az idő a biztonságpolitikai környezet romlása miatt egyre fogy.