Intézményi háború az elnök és miniszterelnök között

A horvát belpolitikai életet évek óta meghatározza az államfő és a miniszterelnök közötti nyers, személyes és intézményi jellegű rivalizálás, amely a nyári hónapokban egy újabb, komoly jogi és alkotmányos vitába torkollott. A feszültség ezúttal az Európai Unió legfelsőbb döntéshozó szerve, az Európai Tanács ülésein való állami képviselet kérdése körül alakult ki. Zoran Milanović köztársasági elnök hivatalosan is bejelentette, hogy a jövőben igényt tart arra, hogy ő képviselje Horvátországot bizonyos brüsszeli csúcstalálkozókon, közvetlenül megkérdőjelezve Andrej Plenković miniszterelnök kizárólagos jelenlétét. Ez a politikai követelés komoly hullámokat vetett a zágrábi sajtóban, különösen annak fényében, hogy a jelenlegi államfő korábban, miniszterelnöki időszaka alatt, gyökeresen ellentétes álláspontot képviselt ugyanebben a kérdésben.

A brüsszeli képviselet ügye nem először válik politikai csatatérré a déli szomszédunknál. A kétezertizenötös esztendőben az akkori államfő, Kolinda Grabar-Kitarović szintén megkísérelte elérni, hogy a kormányfő helyett időnként ő utazhasson az Európai Tanács üléseire. Grabar-Kitarović azzal érvelt, hogy azokban a témákban, amelyek érintik az elnöki jogköröket, így a külpolitikát, a védelmet vagy a nemzetbiztonságot, az államfőnek alkotmányos joga és kötelessége képviselnie a köztársaságot. Az akkori miniszterelnök, aki történetesen éppen Zoran Milanović volt, határozottan és mereven elutasította ezt a kezdeményezést. Milanović akkor úgy nyilatkozott, hogy a horvát alkotmány értelmében a kormány vezeti a kül- és belpolitikát, a köztársasági elnök pedig semmilyen nemzetközi kötelezettséget nem vállalhat a végrehajtó hatalom jóváhagyása nélkül. Hozzátette, hogy a kormányfő tartozik felelősséggel a parlament felé, ő tesz jelentést a törvényhozásnak, a jogszabályok állandó kapcsolatot létesítenek a kormány és a szábor között, ebben a struktúrában az elnöknek nincs helye. A politikai helyzet változásával az egykori érvek teljesen háttérbe szorultak, a jelenlegi államfő saját korábbi jogi értelmezését felülírva követeli magának a brüsszeli tárgyalási jogot.

A mostani vita közvetlen előzménye egy katonai jellegű konfliktus volt, amely a horvát hadsereg nemzetközi szerepvállalása körül alakult ki. A kormány huszonegy horvát katonát kívánt küldeni a francia nemzeti ünnep alkalmából rendezett katonai parádéra, amely Európa stratégiai ébredése elnevezéssel futott. Milanović mint a fegyveres erők legfelsőbb parancsnoka, határozottan megakadályozta a katonák külföldre utazását, ami heves vitákat váltott ki a kormányzó koalíción belül is. A védelmi törvény előírásai szerint a csapatok határátlépéséről szóló döntések bonyolult politikai és katonai jóváhagyási folyamatot igényelnek, az államfő és a védelmi minisztérium közötti hatásköri harcok pedig megbénították a döntéshozatalt. A kormányfő szerint az elnök tevékenysége szisztematikusan rombolja Horvátország szövetségesi hitelességét a NATO-n és az Európai Unión belül, míg az elnöki hivatal azzal vádolja a kormányt, hogy túllépi a hatáskörét és kiüríti az államfői pozíció alkotmányos tartalmát.

Zoran Milanović politikai pályafutását a zágrábi elemzők szerint mindig is a váratlan, meglepő taktikai lépések jellemezték, amelyek gyakran feszegetik a fennálló jogi kereteket. A legutóbbi parlamenti választások során az államfő azzal okozott nemzetközi szinten is egyedülálló helyzetet, hogy aktív köztársasági elnökként miniszterelnök-jelöltként lépett fel az ellenzéki Szociáldemokrata Párt színeiben, anélkül, hogy lemondott volna államfői tisztségéről. A terv az volt, hogy választási győzelem esetén saját maga nevezte volna ki magát miniszterelnök-jelöltté, ami komoly alkotmányos válsággal fenyegetett. Bár a nemzetközi gyakorlatban, például Oroszországban vagy Szerbiában is láthatóak voltak hatalmi átrendeződések a vezető politikusok között, a pozíciók ilyen jellegű, egyidejű halmozása és a jogi logikának ez a fajta értelmezése egyedinek bizonyult a modern európai demokráciák történetében.

Andrej Plenković miniszterelnök és a kormányzó Horvát Demokratikus Közösség képviselői szerint az elnök követelései mögött nem elvi megfontolások, hanem a közelgő elnökválasztás kampánystratégiája húzódik meg. A kormányfő rámutatott, hogy az Európai Tanács ülésein a tagállamokat vagy a kormányfők, vagy a végrehajtó hatalommal rendelkező államfők képviselik, a horvát parlamentáris rendszerben pedig a miniszterelnök rendelkezik azzal a politikai felhatalmazással és apparátussal, amely a brüsszeli döntések meghozatalához szükséges. Az elnöki pálfordulás mögött a zágrábi sajtó a politikai befolyás növelésének szándékát látja, különösen egy olyan időszakban, amikor a kormánykoalíció stabilitását belső viták is terhelik. Az intézményi háború folytatódása borítékolható, és a brüsszeli csúcstalálkozók látogatottsága körüli vita újabb fejezettel gazdagítja a horvát közjogi méltóságok közötti, személyeskedésektől sem mentes küzdelmet.