A jogállam köpenyegét öltötte magára a régi hatalom

A Fidesz első nagy ellenzéki utcai próbája azért volt sokatmondó, mert főleg nem a tömeg nagyságáról szólt. A Sándor-palota előtti demonstráció képei, jelszavai és szereplői inkább azt mutatták meg, milyen nehéz egy korábbi állampárti működésre épülő politikai gépezetnek hirtelen ellenzéki mozgalomként viselkednie. A „Stop Önkény!” jelszó papíron alkalmas lehetne arra, hogy a Tisza-kormány legvitatottabb alkotmányos lépései ellen szélesebb tiltakozást szervezzen. A gyakorlatban viszont a Fidesznek ugyanazzal a problémával kellett szembenéznie, amelyet évekig maga gyártott ellenfeleinek: a hitelességi csapdával. A tüntetés apropója világos volt. Magyar Péter kormánya az Alaptörvény 17. módosításával megszüntetné Sulyok Tamás köztársasági elnök megbízatását, bevezetné az országgyűlési képviselők időkorlátját, átalakítaná az Alkotmánybíróság személyi és működési szabályait, erősítené a bírói önigazgatást, és új vagyonvisszaszerzési hivatalt hozna létre. A csomag politikai üzenete egyértelmű: a kormány szerint az Orbán-korszak intézményi maradványait gyorsan kell lebontani, mert ezek a régi rendszer túlélését szolgálhatják. A Fidesz ezzel szemben azt állítja, hogy a kétharmados többség birtokában végrehajtott gyors alkotmányozás önkényes hatalomgyakorlás, különösen akkor, ha az államfő megbízatása egyetlen átmeneti rendelkezéssel szűnik meg. A köztársasági elnök idő előtti eltávolítása, még akkor is, ha Sulyok Tamás politikai függetlenségét sokan vitatják, valóban kényes közjogi művelet. A jogállami átmenet hitelességét éppen az adja vagy veszi el, hogy az új többség képes-e más eszközökkel bánni az intézményekkel, mint az előző. Magyar Péter politikai felhatalmazása nagy, a választási győzelem elsöprő volt, a társadalmi igény a NER lebontására valós. Ettől még a jogi forma nem lehet mellékes. Egy rendszerváltó kormány akkor jár el erőből is demokratikusan, ha előre megmondja, hol vannak a saját korlátai. A Fidesz gondja az, hogy ezt most éppen az a párt mondja ki a leghangosabban, amely tizenhat éven át az alkotmányos korlátokat a saját politikai kényelméhez igazította. Orbán Viktor kormányai a kétharmadot nem fékként, hanem jogosítványként kezelték. Átírták az Alaptörvényt, átszabták a választási rendszert, feltöltötték a független intézmények vezető posztjait lojális káderekkel, gazdasági és médiabirodalmat építettek közpénzből, és hosszú éveken át természetesnek tekintették, hogy az állam és a kormánypárt határa elmosódik. Most ugyanennek a politikai világnak a képviselői álltak ki a Sándor-palota elé, hogy az alkotmányosság nevében kérjék számon az új többséget. Ez nem jelenti azt, hogy minden fideszes alkotmányossági kritika hamis. A demokratikus normák nem attól érvényesek, hogy ki hivatkozik rájuk. Ha a Tisza-kormány túl gyorsan, kevés társadalmi egyeztetéssel rendezi át a közjogi rendszert, annak lesznek kockázatai. Csakhogy a Fidesz a saját múltja miatt nem tud tiszta figyelmeztetőként fellépni. A párt éveken át kinevette azokat, akik a fékek és ellensúlyok leépítéséről beszéltek, most pedig ugyanennek a szókészletnek a megmentő erejében bízik. A váltás látványos, de későn érkezett. A tüntetés szereposztása is árulkodó volt. Orbán Viktor maga hirdette a megmozdulást, de nem jelent meg a helyszínen. Ezt utóbb azzal magyarázták, hogy jelenléte elvitte volna a fókuszt. Politikai értelemben ez akár hihető magyarázat is lenne, hiszen az eseménynek Sulyok Tamás melletti kiállásként kellett működnie, nem Orbán visszatérési nagygyűléseként. Mégis nehéz nem észrevenni: a Fidesz első ellenzéki utcai próbáján éppen az a politikus maradt távol, akire a teljes rendszer épült. A tömeg közben őt éltette, Magyar Péter lemondását követelte, és a régi tábor indulatai uralták a hangulatot. Áder János jelenléte szintén kettős üzenetet hordozott. Egy volt köztársasági elnök megszólalása a jelenlegi államfő mellett intézményi súlyt adhatott volna a demonstrációnak. Áder János valóban az alkotmányosság nyelvén próbált beszélni, nem utcai forradalmi hevülettel. Csakhogy ő maga is része volt annak a politikai korszaknak, amelyben a köztársasági elnöki hivatal nem vált a kormányzati túlhatalom érdemi ellensúlyává. A Sándor-palota előtti tér ezért egyszerre lett a jogi aggályok és a politikai emlékezet helyszíne. Ami ott elhangzott, sok szempontból jogos vitát nyitott, de a szónokok személye folyamatosan visszahúzta az üzenetet a NER örökségéhez. Havasi Bertalan színpadra lépése még erősebben mutatta meg az új helyzet furcsaságát. A Fidesz sajtófőnöke hosszú éveken át annak a hatalmi kommunikációnak volt fontos szereplője, amelyben a kérdések elől elzárt kormányzati tér, a kiválogatott nyilvánosság és az egyirányú üzenetközlés lett a norma. Most ugyanez a politikai világ a nyilvános tiltakozás eszközével él, és azt állítja: a kormány megfélemlít, eltávolít, átír, elhallgattat. Egy ellenzéki pártnak joga van ehhez a nyelvhez. A gond az, hogy a Fidesznek még meg kell tanulnia, miként lehet ezt úgy használni, hogy ne minden mondatáról a saját kormányzati gyakorlata jusson az emberek eszébe. A demonstráció a Fidesz mozgósítóerejéről is üzent. A párt még mindig képes rövid idő alatt több ezres tömeget összerántani, a törzsszavazók fegyelme és indulata nem tűnt el a választási vereséggel. Ez fontos figyelmeztetés a Tisza-kormánynak. Ugyanakkor nyilván messze nem voltak annyian, mint a "buszoztatós" érában, ebből a szempontból fájdalmas lehetett látni a különbséget a volt kormánypárt megmaradt hívei számára. Az Orbán-rendszer politikai infrastruktúrája ugyanakkor attól még nem omlik össze attól, hogy elveszítette a kormányzati pozíciót. A párthálózat, a média, az aktivisták, a települési kapcsolatok, az egyházi és civilnek nevezett holdudvar jelentős része tovább él. Egy ilyen rendszer ellenzékben is képes tematizálni, nyomást gyakorolni és áldozatszerepet építeni. A politikai tét ezért inkább az, hogy a Fidesz meg tud-e szólítani bárkit a saját táborán kívül. A Sándor-palota előtti esemény alapján ez egyelőre nehéznek látszik. A kemény mag számára a „tiszás önkény” kifejezés működik, mert illeszkedik ahhoz a világképhez, amelyben Orbán Viktor nem bukott meg végleg, csak átmenetileg kiszorították a jogos helyéről. A bizonytalanabb választók számára azonban a jogállami fordulat csak akkor lehet meggyőző, ha együtt jár önvizsgálattal. Ebből kevés látszott. A Fidesz nem azt mondta, hogy a saját múltjából tanulva óvná most a közjogi garanciákat. Azt mondta, hogy vele szemben történik igazságtalanság. Ez a szerep hosszabb távon is csábító lehet Orbán Viktor pártjának. Az áldozati politika jól ismert fideszes eszköz: Brüsszel, Soros György, a liberális elit, a háborúpárti Nyugat, majd most a Tisza-kormány válik a fenyegető központtá. A különbség az, hogy a Fidesz ezúttal már nem irányítja az államot. Nem tudja minden csatornán megsokszorozni ugyanazt az üzenetet, nem nála van a kormányzati napirend, és a közpénzből táplált propagandagépezet is részben bénult állapotban van. Az ellenzéki lét azt követeli, hogy a párt önálló politikai teljesítményt mutasson fel. A puszta sérelempolitika a törzstábor megtartására elég lehet, országos visszatéréshez kevés. Magyar Péter számára ugyanakkor a tüntetés nem kényelmes epizód. A Fidesz hitelességi gondja nem menti fel a kormányt a saját módszereinek igazolása alól. Ha az új többség valóban demokratikus újjáépítésben gondolkodik, nem engedheti meg, hogy a régi rendszer lebontása közben maga is a kivételesség, a sürgősség és a politikai célszerűség logikájára szokjon rá. A NER egyik nagy tanulsága éppen az, hogy a kétharmad könnyen morális felhatalmazásnak álcázott technikai fölénnyé válik. A Tisza-kormány akkor tudja tartósan megkülönböztetni magát elődjétől, ha a leglátványosabb igazságtételi lépéseket is átlátható, vitatható, jogilag védhető keretek között viszi végig. A Fidesz tüntetése ezért mindkét oldalnak üzent. Orbán Viktor pártjának azt, hogy az ellenzéki politizálás nem abból áll, hogy a régi kormányzati szólamokat sérelmi díszletbe állítják. A Tisza-kormánynak pedig azt, hogy a győzelem utáni sebesség önmagában nem erény. A társadalom nagy része valóban változást akart, elszámoltatást, átláthatóbb államot, kevésbé elfoglalt intézményeket. De ha az új rend első nagy alkotmányos lépései magyarázkodásra kényszerítik még a kormánytól független jogvédőket is, akkor a politikai siker gyorsan közjogi vitává alakulhat.