Sulyok Tamás sajátos dilemmája: aláír vagy bukik

Magyar Péter ultimátuma első hallásra kegyetlenül egyszerű: Sulyok Tamás vagy aláírja az Alaptörvény tizenhetedik módosítását, amelynek hatálybalépése után megszűnik a megbízatása, vagy megfosztási eljárás indul ellene. A miniszterelnök szombati bejegyzése szerint az Országgyűlés hétfőn elfogadja a csomagot, az államfőnek pedig öt napja marad a döntésre. A két út vége politikailag ugyanoda vezethet. Az egyik esetben Sulyok saját kezűleg rendeli el annak a rendelkezésnek a kihirdetését, amely eltávolítja hivatalából. A másikban a parlamenti kétharmad az Alkotmánybíróság elé viszi a közjogi felelősségét, addig pedig az elnök a hatásköreit sem gyakorolhatja. A történetnek van egy száraz jogi és egy jóval súlyosabb alkotmányos-politikai rétege. A hatályos szabályok szerint a köztársasági elnök az Alaptörvény módosítását öt napon belül aláírja, és elrendeli a kihirdetését. Tartalmi vétója nincs, az Alkotmánybíróságtól csak annak vizsgálatát kérheti, hogy az Országgyűlés betartotta-e az Alaptörvény megalkotására és módosítására vonatkozó eljárási követelményeket. Nem mondhatja azt, hogy a szabály igazságtalan, politikailag elfogadhatatlan vagy sérti az alkotmányosság íratlan elveit, ezért nem hajlandó aláírni. Ha a formai követelmények teljesültek, az aláírás a tisztségéből fakadó kötelessége. Sulyok mégis rendkívüli helyzetben találta magát. Az elé kerülő szöveg nem egy általános államszervezeti reform jövőbeni szabályát alkalmazza rá, hanem egyetlen mondattal megszünteti az ő 2029-ig tartó megbízatását. Az államfőnek tehát olyan döntést kell hitelesítenie, amely közvetlenül az ő eltávolítását eredményezi. Jogilag az aláírás nem egyetértési nyilatkozat, politikailag azonban óhatatlanul annak látszik. A képen az jelenik majd meg, hogy a köztársasági elnök saját kezével írta alá a saját menesztését. A Tisza-kormány érvelése szerint Sulyok már korábban elveszítette a hivatal erkölcsi alapját. Nem emelte fel a szavát akkor, amikor az előző kormány folyamatosan saját politikai érdekeihez igazította az Alaptörvényt, nem állt a jogállami intézmények mellé, és nem vált a nemzeti egység kifejezőjévé. Magyar Péter azt állítja, az új parlamenti kétharmad demokratikus felhatalmazást kapott az Orbán-rendszer lebontására, az államfő pedig nem használhatja a hivatalát arra, hogy megakadályozza ezt a munkát. A kormányfő szerint Sulyoknak távoznia kell, és már csak arról dönthet, rendezett formában teszi-e meg. Ez a politikai logika érthető, a választott módszer mégis veszélyes. A Fidesz tizenöt éven át abból indult ki, hogy a kétharmados többség előtt nincs valódi alkotmányos akadály. Amikor egy intézmény, bírói fórum vagy személy kényelmetlenné vált, átírták a szabályokat, átszabták a hatásköröket, megváltoztatták a mandátumokat vagy új szervezetet építettek a régi mellé. A Tisza most azt állítja, hogy a rendszer helyreállításához átmenetileg ugyanezt az eszközt kell használnia. Ez az érv politikailag hatásos, de könnyen megteremtheti annak igazolását, hogy a jogállam helyreállítása közben is szabad személyre szabott alkotmánymódosításokat elfogadni. Török Gábor ezért nevezte feltűnőnek a megoldást még az előző másfél évtized alkotmányos barkácsolásai között is. A bírálat lényege nem Sulyok személyének védelme. Az elemző azt kérdezi, mi korlátozza azt a többséget, amely úgy gondolja, hogy minősített felhatalmazásával bármilyen közjogi akadályt egyetlen mondattal eltávolíthat. Ma egy gyenge, az előző hatalomhoz kötődő államfőről van szó. Egy későbbi kormány ugyanezt a módszert egy valóban független elnökkel szemben is alkalmazhatná. Az Amnesty International Magyarország álláspontja hasonló kettősséget mutat. A szervezet szerint Sulyok Tamásnak mennie kell, mert elnöksége alatt nem védte meg a kiszolgáltatott csoportokat, nem lépett fel a hatalmi önkénnyel szemben, és nem tudta megteremteni azt az érzést, hogy minden állampolgár egyenlő tagja a politikai közösségnek. Az Amnesty ugyanakkor elfogadhatatlannak tartja a személyre szabott alkotmánymódosítást, és úgy véli, az elnök elmozdítására a tisztességes eljárási garanciákat tartalmazó megfosztási eljárást kellene használni. Ez a különbség döntő. Az Alaptörvény szerint az elnöki tisztségtől való megfosztás nem puszta parlamenti leváltás. Az országgyűlési képviselők egyötöde indítványozhatja, ha az államfő szándékosan megsértette az Alaptörvényt vagy a tisztsége gyakorlásával összefüggő törvényt, illetve szándékos bűncselekményt követett el. Az eljárás megindításához a képviselők kétharmadának titkos szavazata kell, a közjogi felelősségről pedig az Alkotmánybíróság dönt. A parlament a folyamatot elindíthatja, de önmagában nem mondhatja ki a megfosztást. Magyar Péter fenyegetése éppen erre a rendszerre épül. Ha Sulyok az öt nap elteltével sem írja alá a módosítást, azzal nyíltan megszegheti az Alaptörvényben rögzített kötelezettségét. Ez már világosabb alapot teremtene a megfosztási indítványhoz, mint az a politikai vád, hogy elnöksége alatt passzív volt, és kiszolgálta az Orbán-rendszert. A Tisza így olyan helyzetet hoz létre, amelyben az államfő ellenállása maga szolgáltathatja a közjogi felelősségre vonás jogalapját. A taktika erős, de ettől még nem válik problémamentessé. A parlamenti többség először személyre szabott szabállyal megszüntetné az elnök mandátumát, majd ha az érintett nem működik közre saját eltávolításában, a közreműködés megtagadását használná fel ellene. A hatalom lényegében választásnak nevezi azt, ami valójában két kényszerpálya. Sulyok dönthet a távozás formájáról, a hivatal megtartására egyik lehetőség sem kínál reális esélyt. Vörös Imre más oldalról közelíti meg a kérdést. A volt alkotmánybíró szerint nem egy működő jogállam megszokott viszonyai között zajlik a vita, mert az előző rendszer lebontotta az alkotmányos fékeket, elfoglalta az intézményeket és hosszú időre bebetonozta saját embereit. A helyreállítás átmeneti időszakában ezért olyan lépésekre is szükség lehet, amelyek egy később megszilárduló demokratikus rendszerben már nem lennének elfogadhatók. Ezt az érvet nem lehet egyszerűen félresöpörni. A politikai átmenetek ritkán történnek laboratóriumi tisztaságú szabályok között, különösen akkor, ha a leváltott hatalom évekre előre elhelyezte embereit a kulcspozíciókban. Az átmeneti kivétel logikája ugyanakkor csak akkor védhető, ha szigorúan körülhatárolt, nyilvánosan megindokolt és valóban egyszeri. A jelenlegi módosítás egy nagyobb csomag része, amely korlátozza a képviselői mandátumok hosszát, átalakítja az Alkotmánybíróságot, erősíti a bírói önigazgatást, csökkenti a sarkalatos törvények számát és létrehozza a vagyonvisszaszerzési hivatalt. Több pontja kifejezetten a következő kormányok mozgásterét is korlátozhatja. Sulyok elmozdítása azonban kilóg ebből a rendszerből, mert egy konkrét személy konkrét mandátumát szünteti meg. A Fidesz ezt az ellentmondást igyekszik teljes erővel kihasználni. Gulyás Gergely frakcióvezető az alkotmányos demokrácia végéről és az önkényuralom kezdetéről beszélt, a Fidesz és a KDNP tüntetést szervezett az államfő mellett, Áder János pedig anarchiát emlegetett. A tiltakozás hitelességét erősen gyengíti, hogy ugyanez a politikai közösség kormányon rendszeresen szabott személyekre törvényeket, rövidített vagy hosszabbított mandátumokat, és az Alaptörvényt napi politikai eszközzé tette. Ettől a mostani döntés alkotmányos kockázata még nem tűnik el. A korábbi visszaélések nem adnak automatikus felmentést az új többségnek. Sulyok Tamás a saját szerepét a jogállamiság utolsó védővonalaként próbálja bemutatni. A Sándor-palota közleménye szerint a módosítás több pontja sérti a demokrácia, a hatalommegosztás és a jogállamiság elvét. Az államfő a Velencei Bizottsághoz fordult, külföldi interjúkban történelmi támadásról beszélt, és következetesen azt állítja, hogy nincs közjogi indok az eltávolítására. Ez a fellépés éles ellentétben áll elnökségének korábbi időszakával, amikor a Fidesz vitatott jogszabályai és alkotmánymódosításai előtt többnyire nem jelentett akadályt. Az államfő számára ezért morális szempontból sem könnyű hősies ellenállóként megjelenni. A hivatal függetlenségét akkor kellett volna erőteljesen védenie, amikor az előző kormány még hatalmon volt, és a fellépésnek személyes politikai ára lehetett volna. Most, amikor saját mandátuma került veszélybe, hirtelen központi kérdéssé vált számára a hatalommegosztás. Ez nem teszi érvénytelenné a jogi érveit, de megmagyarázza, miért fogadja a közvélemény jelentős része kétkedéssel az ellenállását. A hétfői szavazás után a válság gyorsan elérheti a döntő pontot. Sulyok aláírhatja a módosítást, közleményben elítélheti annak tartalmát, és hangsúlyozhatja, hogy kizárólag alkotmányos kötelezettségének tett eleget. Eljárási kifogással az Alkotmánybírósághoz fordulhat, amennyiben konkrét formai hibát talál. Vagy megtagadhatja az aláírást, vállalva, hogy a parlament megfosztási eljárást kezdeményez, ő pedig már annak megindításától elveszíti hatáskörei gyakorlását. A legvalószínűbb az aláírás. Sulyok alkotmányjogászként pontosan tudja, hogy a nyílt megtagadás nehezen védhető a hatályos szöveg alapján. Aláírásával megőrizheti azt az állítását, hogy ő az alkotmányos rendet követi még akkor is, amikor a szabály saját tisztségét szünteti meg. Politikai veresége így is teljes lenne, de elkerülhetné, hogy az Alkotmánybíróság marasztalja el szándékos alaptörvénysértés miatt. Magyar Péter számára sem kockázatmentes a győzelem. Sulyok eltávolítása népszerű lehet azok körében, akik az államfőt az Orbán-rendszer engedelmes végrehajtójának tartják. A módszer azonban hosszú időre meghatározhatja az új kormány alkotmányos megítélését. Ha a rendszerváltás első emblematikus lépése egy hivatalban lévő közjogi méltóság személyre szabott eltávolítása lesz, a Tiszának éveken át bizonyítania kell majd, hogy valóban kivételes átmeneti döntést hozott, és nem egyszerűen átvette elődje hatalomtechnikai gondolkodását. Sulyok Tamás távozása szinte eldőlt, az ügy valódi tétje ezért már nem az, ki ül majd a Sándor-palotában. Az derül ki, milyen alkotmányos kultúrát épít az új többség az Orbán-korszak romjain. A kétharmad jogot ad az Alaptörvény módosítására, de nem oldja fel a hatalom önkorlátozásának követelményét. A demokratikus felhatalmazás erejét éppen az mutatná meg, ha a kormány akkor is ragaszkodna a tisztességes eljáráshoz, amikor a gyorsabb és kényelmesebb út politikailag nyitva áll előtte.