Feszültség Varsó és Kijev között a múlt sebei miatt

Donald Tusk lengyel miniszterelnök bejelentése egy varsói emlékfal felállításáról újabb fejezetet nyitott a lengyel és az ukrán állam közötti, évtizedek óta húzódó történelmi elszámolásban. A feszültség felerősödése mögött az 1943-1945 közötti időszak tragikus eseményei állnak, amikor a délkelet-lengyelországi és a mai északnyugat-ukrajnai területeken, különösen Volhíniában, fegyveres konfliktusok és etnikai tisztogatások zajlottak le. Varsó álláspontja szerint ebben az időszakban a radikális ukrán nacionalista szervezetek tagjai szisztematikusan mészárolták le a helyi lengyel polgári lakosságot, aminek következtében a becslések szerint hetvenezer és százezer közötti áldozat vesztette életét. Az események megítélése a mai napig alapvető törésvonalat képez a két nemzet emlékezetpolitikai diskurzusában, és a legújabb diplomáciai csörték rávilágítanak arra, hogy a geopolitikai partnerség és a katonai együttműködés sem képes teljesen háttérbe szorítani a múlt feldolgozatlan traumáit.

A tervezett varsói mementó az örökláng mellett az összes eddig azonosított áldozat nevét tartalmazni fogja, amellyel a lengyel kormány egyértelmű jelzést küldött arról, hogy a nemzeti emlékezet fenntartása kiemelt prioritást élvez. Ez a lépés egy olyan időszakban történik, amikor Lengyelország az Ukrajnának nyújtott nyugati katonai és humanitárius segítségnyújtás legfontosabb logisztikai bázisaként és tranzitországaként működik, így a két főváros közötti politikai megingások közvetlen hatással lehetnek a szélesebb régió stabilitására is. A lengyel védelmi miniszter, Wladyslaw Kosiniak-Kamysz egy ukrajnai megemlékezésen hangsúlyozta, hogy a tartós barátság alapja a nehéz igazságok kimondása és a közös szembenézés a múlttal, ami elengedhetetlen a jövőbeli együttműködés megszilárdításához. Chelm határmenti városában, amely az Ukrajnába tartó vasúti forgalom központja, szintén nagyszabású rendezvénysorozatot szerveztek az épülő Volhíniai Mészárlás Áldozatainak Emlékmúzeuma mellett, bár a helyi vezetés igyekezett hangsúlyozni, hogy a rendezvények célja a tiszteletadás, a megemlékezés, és távol áll tőlük az ellenségeskedés szítása.

A diplomáciai viszony hirtelen romlása mögött konkrét emlékezetpolitikai döntések állnak, amelyek mindkét oldalon komoly felháborodást váltottak ki a döntéshozók és a lakosság körében. Kijevben Volodimir Zelenszkij ukrán elnök hozzájárult ahhoz, hogy az ukrán hadsereg egyik katonai egysége felvegye az Ukrán Felkelő Hadsereg, azaz az UPA nevét, amely szervezet a lengyel történetírás szerint közvetlenül felelős a volhíniai vérengzések végrehajtásáért. Donald Tusk erre reagálva kijelentette, hogy az ilyen szimbolikus politikai lépések mélyen sértik a lengyel történelmi érzékenységet, és aggasztó szintre emelik a múltbeli események értelmezését. Ezzel párhuzamosan az ukrán hatóságok hazaszállították és ünnepélyes keretek között újratemették Andrij Melnyiket, az Ukrán Nacionalisták Szervezetének egyik egykori vezetőjét. Ukrajnában ezekre a történelmi alakokra és fegyveres csoportokra a szovjet elnyomás és a Vörös Hadsereg elleni függetlenségi harc hőseiként tekintenek, ami éles ellentétben áll a lengyel lakosság történelmi tapasztalataival.

A helyzet elmérgesedését sokatmondó módon mutatja az a szokatlan diplomáciai incidens is, amelynek során Karol Nawrocki lengyel elnök visszavonta a Zelenszkijnek korábban odaítélt legmagasabb lengyel állami kitüntetést, a Fehér Sas Rendet, amire válaszul az ukrán államfő postai úton küldte vissza az érdemérmet Varsóba. Ez a gesztus jól mutatja, hogy a szimbolikus politika szintjén a kompromisszumos készség minimálisra csökkent, annak ellenére, hogy a mindennapi katonai és gazdasági koordináció folyamatos a két állam között. Donald Tusk, aki korábban az Európai Tanács elnökeként is dolgozott, figyelmeztette Kijevet, hogy Ukrajna európai uniós integrációja, valamint a csatlakozási folyamat sikere elválaszthatatlanul összekapcsolódik a történelmi múlt őszinte feltárásával és a közös európai emlékezetpolitikai normák elfogadásával. A lengyel miniszterelnök szavai szerint a második világháború utáni megbékélt és békés Európa alapja az volt, hogy a dolgokat a saját nevükön nevezték, és aki ehhez a közösséghez kíván csatlakozni, annak készen kell állnia erre az igazságra.

A háttérben folyó szakmai munka, a volhíniai tömegsírok feltárása és az exhumálások ugyan folytatódnak a két ország szakértőinek bevonásával, de a politikai szintű retorika és a nemzeti szimbólumok használata folyamatosan feszültséget generál a két kormány között. A lengyel társadalomban mély nyomokat hagyott az 1943.as véres vasárnap emléke, amikor az ukrán fegyveres egységek egyszerre több tucat lengyel lakosú települést támadtak meg, miközben az ukrán narratíva a lengyel fegyveres erők által végrehajtott megtorló akciókra is emlékeztet, amelyek a becslések szerint mintegy tizenkétezer ukrán civil áldozatot követeltek a korszakban. A két szomszédos állam közötti kapcsolatrendszer alakulása a jövőben nagyban függ attól, hogy a szakpolitikai és történészbizottságok munkája képes lesz-e függetlenedni az aktuálpolitikai érdekektől, és hogy a közös fenyegetettségként megélt jelenlegi háborús helyzet elegendő kohéziós erőt biztosít-e a történelmi ellentétek meghaladásához. Varsó és Kijev vitája rávilágít arra a szélesebb nemzetközi törvényszerűségre is, hogy a modern szövetségi rendszerek építése során nem lehet tartósan szőnyeg alá söpörni a huszadik századi totalitárius rendszerek és nacionalista mozgalmak által hátrahagyott súlyos örökséget.