A pápa kétszáz rászorulót látott vendégül a palotában

A katolikus egyházfő szombaton ebédre hívott kétszáz szegény, kiszolgáltatott helyzetben lévő római lakost a Castel Gandolfo-i pontifikális kertekbe. Mielőtt az első tál étel az asztalokra került volna, a vendéglátó meglepő őszinteséggel fordult a megjelentekhez, kijelentve, hogy ezen az ünnepen valójában ő maga érkezett a legnagyobbal az éhségek közül. Előre megírt beszéd nélkül, közvetlenül szólt a hallgatósághoz, hangsúlyozva, hogy az igazságosságra, a hiteles szeretetre, valamint egy olyan egyházra éhezik, amely képes szélesre tárni kapuit mindenki előtt, ahol a szeretet egyetemes, az ellenség kategóriája pedig teljesen feloldódik. A jelenlévők egy olyan közösség vízióját hallhatták, ahol a kiengesztelődés, a megbocsátás és a béke határozza meg a mindennapokat.

A találkozó helyszíne a Borgo Laudato si’ elnevezésű ökológiai és fenntarthatósági oktatási központ volt, amelyet még Ferenc pápa alapított a pápa nyári rezidenciájának birtokán, az Albán-tóra néző dombok között. Ezt a szellemi és anyagi örökséget a jelenlegi egyházfő, tizennegyedik Leó pápa ugyanolyan elszántsággal viszi tovább. A szombati rendezvényen csaknem negyven gyermek foglalt helyet a meghívottak között, akiket a Római Egyházmegye és a hozzá kapcsolódó karitatív szervezetek kísértek el a vatikáni birtokra. A programot Fabio Baggio bíboros, a központ magas szintű képzésekért felelős igazgatója nyitotta meg egy ünnepi szentmisével, amelynek liturgiája kifejezetten a teremtett világ védelmére fókuszált. Ezt a különleges rítust az egyházfő először kétezer-huszonöt júliusában mutatta be ugyanebben a kertben. Az ebéd előtt a vendégek bejárhatták a mintagazdaságot, megismerve a fenntartható mezőgazdasági folyamatokat.

Ez a közös étkezés, amelyet a Vatikán mostantól éves hagyománnyá kíván emelni, tavaly augusztusban még szinte rögtönzésként indult. Akkor az egyházfő az Albano-i Egyházmegye szegényeinek prédikált a helyi katedrálisban, kijelentve, hogy nem létezhet különbség a szolgálók és a kiszolgáltatottak között, majd ezt követően hívta meg őket a Borgo területére. A kenyér közös megtörése az a gesztus, amelyen keresztül Krisztust fel lehet ismerni a népe körében. A mintagazdaság kézzelfogható formában ad választ ezekre a szavakra. A helyi mezőgazdasági projekt migránsokat, menekülteket, korábbi fogvatartottakat és bántalmazásból megmenekült nőket képez ki a föld megművelésére és a konyhai munkákra. Ennek köszönhetően azok a kezek nevelték és készítették el a szombati asztalra kerülő ételeket, akiket a modern társadalom gyakran feleslegesnek, eldobhatónak minősít meg.

A vatikáni álláskereső és szakképző központ működtetésével Ferenc pápa egy Mexikóban született, de Chicagóban szolgáló papot, Manny Dorantest bízta meg, feladatul adva, hogy nyissa meg a pápai birtokot a világ peremére szorultak előtt. A központ célja, hogy évente csaknem ezer rászorulónak biztosítson fenntartható mezőgazdasági, kertészeti és főzési ismereteket. Az első végzős szakácsosztály tagjai a világ legkülönbözőbb tájairól érkeztek. Közöttük volt egy fiatal nyugat-afrikai férfi is, aki túlélte a tengeri átkelést Lampedusa szigetére, ahol az elmúlt években migránsok tízezrei fulladtak vízbe. Maga a pápa is ezen a szigeten imádkozott kétezer-huszonhat július negyedikén, mielőtt visszatért volna a Castel Gandolfo-i kertekbe. Így a szombati vendégeket tápláló konyhában olyan ember is dolgozott, akit a Földközi-tenger hullámai majdnem elnyeltek.

Az egyházfő beszédében emlékeztette a megjelenteket a legősibb tisztségére és az abból fakadó kötelességekre. Kiemelte, hogy a pápa viseli a pontifex, vagyis a hídépítő címet, és ezen a napon egy olyan hidat szerettek volna építeni a jelenlévőkkel, a családjaikkal és a tágabb társadalommal, amely az igazságosságra épül, ahol a szegénység és a világban létező igazságtalanságok teljesen felszámolhatók. Az improvizatív, papír nélküli beszédmód önmagában is nóvumnak számít az egyházfő részéről, aki pápasága kezdetén kifejezetten óvatos, szinte szégyenlős szónok volt, és ritkán tért el az előre leírt szövegektől. Első szabadon megfogalmazott beszéde a tavaly nyári Ifjúsági Jubileum virrasztásán hangzott el Tor Vergatában, és ez a szokás azóta egyre inkább elmélyült nála, leginkább júniusban, amikor Madridban hatalmas tömeg előtt, majd Tenerifén a bevándorlók körében beszélt közvetlen hangon.

A Vatikán belső köreiből származó megfigyelések szerint az egyházfő láthatóan egyre magabiztosabban mozog a tisztségében, kevésbé tart a hibáktól, elhagyta a korábbi zárkózottságát, és készen áll arra, hogy szívből szóljon. Az az ember, aki szombaton éhesen érkezett a saját asztalához, olyan módon bízik a pillanat erejében, ahogyan a tavaly tavaszi óvatos kezdőként még nem mert volna tenni. Az asztalnál a pápa magát Krisztust helyezte el a vendégek között, hangsúlyozva, hogy amikor a találkozás szellemében egyetlen asztalnál gyűlnek össze, ahol Jézus is jelen van, akkor egy teljesen más világot építenek, a remény világát, amely fényként ragyog a gyűlölet és a diszkrimináció által széttört valóságban.

Az egyházfő üzenetének legfontosabb eleme az a csendes kijelentés, miszerint senki sem ellenség. Ez a megközelítés éles ellentétben áll a kétezer-huszonhatos év globális és amerikai politikai valóságával, amely a társadalmakat szisztematikusan ellenségekre osztja fel a határokon, az utcákon és a templomokban egyaránt. Egy olyan egyház, ahol ez a megosztó kategória teljesen megszűnik, szinte felismerhetetlen a jelenlegi politikai struktúrák számára. A katolikusok vezetője besétált a saját kertjébe, hogy megetessen kétszáz olyan embert, akik cserébe semmit sem tudnak felajánlani neki, és önmagát mutatta be rászorulóként. Ez a teológiai fordulat mély gyökerekkel rendelkezik, hiszen a bibliai evangéliumokban Krisztus annyira azonosul a szegényekkel, hogy a rászorulók táplálása válik az egyetlen úttá az Isten felé. Az egyházfő ezt az azonosulást hirdeti teljes pontifikátusa alatt, mikor kétezer-huszonöt novemberében a Szegények Világnapján több mint ezernyolcszáz emberrel osztotta meg az asztalát a Vatikánban.

A szentségi logika kiterjesztése révén a Krisztus Teste először a kenyérben, majd az asztal túloldalán ülő, szegényekben ismerhető fel. Mielőtt az ételek felszolgálása elkezdődött volna, a pápa megáldotta az asztalokat, békét, megbocsátást és kiengesztelődést kérve a nehézségekkel küzdő családoknak. A Castel Gandolfo-i ebéd, amely tizenegy hónappal ezelőtt még csak egyetlen vasárnapra szóló egyedi gesztus volt, mára önálló nevet, liturgiát, forgó egyházmegyei vendéglistát és állandó dátumot kapott a Vatikán nyári kalendáriumában. Minden asztal megmutatja, mit szeret igazán a házigazda. A pápa asztalánál gyermekek, otthontalan férfiak és a társadalom szélére sodródott nők kaptak helyet, az asztalfőn pedig Péter utódja ült, aki addig éhes marad, amíg az egyház kapui elég szélesre nem tárulnak ahhoz, hogy mindenkit befogadjanak.