Az egyház meghúzta a határt Orbán kedvenc papja számára

Osztie Zoltán csütörtöki fellépése a Sándor-palota előtt megrendezett, „önkény” elleni fideszes demonstráción jóval többről szólt egy pap magánvéleményénél. Reverenda nélkül is pap marad, nyilvános szereplése pedig óhatatlanul intézményi jelentést kap. A színpadon elmondott beszéde azt az üzenetet közvetítette, hogy a katolikus egyház legalább egy része a bukott kormánypárt politikai ellenállásának oldalán áll, és Magyar Péter alkotmányos, igazságügyi, valamint közéleti reformjait az országra leselkedő veszélyként kezeli. Egy olyan egyház számára, amelynek társadalmi tekintélye hosszú ideje apad, ez különösen súlyos tehertétel. Ezért volt jelentős, hogy az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye még aznap este világossá tette: Osztie sem megbízást, sem engedélyt nem kapott a felszólalásra. Süllei László általános érseki helynök, Erdő Péter bíboros közvetlen munkatársa levélben figyelmeztette a főegyházmegye papjait arra, hogy küldetésük nem politikai szerepvállalás, és a lelkipásztor nem állhat párt vagy ideológia szolgálatába. Formailag Süllei írta alá az állásfoglalást, politikai és egyházkormányzati értelemben azonban aligha képzelhető el, hogy ilyen ügyben Erdő Péter tudta és jóváhagyása nélkül született volna meg. Ez volt az első egyértelmű, intézményes határhúzás Osztie közéleti működésével szemben. Fontos ugyanakkor pontosan fogalmazni. A mostani fellépéstől név szerint az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye, illetve annak általános helynöke határolódott el. Német László belgrádi érsek és bíboros, Beer Miklós nyugalmazott váci püspök, valamint több katolikus teológus és egyházi közéleti szereplő az elmúlt időszakban tágabb értelemben bírálta a magyar egyház politikai függését, hallgatását és a hatalommal kialakított túl szoros kapcsolatát. Már jóval a Tisza Párt hatalomra kerülése előtt figyelmeztettek arra: az egyháznak ki kell lépnie a Fidesz politikai holdudvarából, és vissza kell térnie saját társadalmi, erkölcsi és lelkipásztori küldetéséhez. Osztie Zoltán pályája jól példázza, hogyan mosódott össze az elmúlt évtizedekben a vallási tekintély, a jobboldali civil szerveződés és a pártpolitikai lojalitás. Az 1958-ban Budapesten született pap több vidéki állomáshely után került a fővárosba, később a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia plébánosa lett. Két évtizeden át, 1996 és 2016 között vezette a Keresztény Értelmiségiek Szövetségét. A KÉSZ eredeti célja keresztény értelmiségi közösségek szervezése és társadalmi párbeszéd kialakítása volt, Osztie elnöksége alatt azonban a szervezet egyre szorosabban kapcsolódott a Fidesz körüli civil hálózathoz, a Civil Összefogás Fórumhoz és a békemenetek politikai világához. A kapcsolatot állami és pártalapítványi elismerések is jelezték. Osztie 2016-ban a Fideszhez kötődő Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány díját kapta meg. Méltatói közösségépítő tevékenységét hangsúlyozták, a díj átadása ugyanakkor olyan politikai közegbe emelte, amely jól jelezte, hogy nem olyan pártok felett álló személyiség, mint amilyet sok hívő elvárna egy lelkipásztortól. Közéleti megnyilvánulásai ezt követően is rendre a volt kormány politikai érdekeit szolgáló témákhoz és rendezvényekhez kapcsolódtak. A legnagyobb botrányt az Orbán Viktor születésnapjára rendszeresen bemutatott hálaadó misékkel idézte elő. Önmagában természetesen semmi kifogásolható nincs abban, ha egy pap imádkozik az ország vezetőjéért. A keresztény liturgiában hagyománya van a közhatalmat gyakorlókért mondott könyörgésnek. Osztie rendezvényei azonban messze kerültek ettől az általános lelkipásztori gyakorlattól. A miniszterelnököt Isten ajándékának nevezte, olyan vezetőként ábrázolta, aki fáklyaként mutatja a világosságot, később pedig Szent Istvánhoz hasonlította. Azt is állította, hogy az Orbánért mondott imák hozzájárulhattak a Fidesz kétharmados választási győzelmeihez. Még árulkodóbb volt az az érvelése, amellyel a diktátor szó használatát próbálta elfogadhatóvá tenni. Osztie szerint amennyiben a diktátor olyan vezetőt jelent, aki diktál, irányt mutat és elöl jár, akkor ilyen vezetőre szükség lehet. Ezzel a hatalom korlátozásának keresztény és demokratikus követelménye helyett a vezér követésének vallásos képét állította előtérbe. Amikor pedig arról kérdezték, tartott-e hasonló misét Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején, azt válaszolta, külön misét nem, előbb a megtéréséért kellene imádkozni. Ez a mondat önmagában megmutatta, mennyire tarthatatlan az az érvelés, hogy Orbán Viktor esetében pusztán a hivatalban lévő kormányfőért mondott, politikailag semleges imádságról volt szó. A misék számos katolikus hívőből is ellenérzést váltottak ki. Sokan úgy érezték, hogy a szentmise terét egy politikai személyi kultusz szolgálatába állította, és az oltár közelében megszűnt a különbség az evangélium, a nemzeti retorika és a Fidesz kampányüzenetei között. A felháborodás azonban sokáig nem járt intézményi következménnyel. Az egyházi vezetés legfeljebb hallgatással jelezte távolságtartását, nyílt rendreutasításra nem került sor. Ennek egyik oka az lehetett, hogy Osztie a NER egyházi és civil világának védett szereplőjévé vált. Fellépni ellene egyet jelentett volna a kormányzati kapcsolatok és támogatási rendszerek kényes egyensúlyának megbolygatásával. A politikai fordulat után azonban már túl magas lett volna a hallgatás ára. A Fidesz megbukott, kikerült a hatalomból, az egyháznak pedig most már valóban szembe kellene néznie azzal, hogy a korábbi közelség hosszú távon inkább rombolta, mint erősítette a tekintélyét. A 2022-es népszámlálás során mintegy 2,9 millióan vallották magukat katolikusnak, csaknem egymillióval kevesebben, mint 2011-ben. Az adatot azonban árnyalja, és nem nehéz felfedezni mögötte sok hívő burkolt tiltakozását az egyházzal szemben a kormánypárthoz való túlzott közelsége miatt, hogy jelentősen nőtt a vallási kérdésre nem válaszolók száma. Bár az egyházi vezetők azzal érveltek, hogy ez teljesen normális nemzetközi trend, a színfalak mögött érzékelhető volt, hogy az adatok az egyházi vezetőket is sokkolták és súlyos figyelmeztetésként értékelték. A templomi közösségek fogyása, a fiatalabb nemzedékek távolodása, a visszaélési ügyek kezelése és a pártpolitikai azonosulás együtt hitelességi válságot idézett elő. Német László bíboros májusi írása ebből a szempontból programadó jelentőségű volt. A belgrádi érsek arról írt, hogy a magyar katolikus egyház az elmúlt másfél évtizedben sokszor elmulasztotta prófétai szerepét, túl közel került a politikához, és a pápai tanítás helyett gyakran politikusok törekvéseihez igazodott. Saját korábbi hallgatásáért bocsánatot is kért. Szavai azért különösen súlyosak, mert Német a magyar nyelvű főpapok közül az egyik legbefolyásosabb személy a Szentszéknél. Bíborosként része a pápa legfontosabb tanácsadói körének, jól ismeri a magyar egyházat, korábban a püspöki konferencia titkára volt, és XIV. Leó pápasága alatt is aktív szereplője a világegyházi folyamatoknak. Róma közvetlenül aligha foglal állást Osztie Zoltán ügyében. Ennél általában súlyosabb, visszaélési (szexuális, pénzügyi) ügyekben szokott fellépni. Az viszont világosan látható, hogy a Ferenc pápa alatt megerősödött, XIV. Leó által továbbvitt egyházi irány az emberi méltóságot, a menekültek védelmét, a társadalmi párbeszédet, a szegények szolgálatát és a politikai táborokon átívelő lelkipásztori jelenlétet hangsúlyozza. Ez nehezen egyeztethető össze azzal a harcos, összeesküvés-elméletekkel teletűzdelt pártpolitikai retorikával, amely Osztie tüntetési beszédében is megjelent. Nem lenne meglepő, ha Német Lászlóra a jövőben fontosabb magyarországi megbízatás várna, ám erre jelenleg nincs hivatalos utalás. Befolyása ettől függetlenül is jelentős. Megszólalásai erkölcsi és egyházpolitikai irányt mutatnak azoknak a püspököknek, papoknak és világi katolikusoknak, akik úgy vélik, az egyház csak önkritikával és világos távolságtartással szerezheti vissza hitelét. Osztie Zoltán ügye ezért egyfajta próbatétel a válaszút elé kerülő magyar katolikus egyház számára. A főegyházmegye most megtette az első lépést, de egyetlen levél nem oldja meg az elmúlt másfél évtized örökségét. Következetes szabályokra, a pártrendezvényeken való papi szerepvállalás világos korlátozására, a politikai kivételezettség megszüntetésére és nyílt beszédre lesz szükség. Az egyház akkor válhat ismét sokféle világnézetű hívő otthonává, ha többé senki nem használhatja a papi tekintélyét egy párt, vezető vagy bukott hatalmi rendszer igazolására.