Zsidó telepesek erőszakhulláma a kormányfő támogatásával

A közel-keleti geopolitikai feszültségek és a fegyveres konfliktusok árnyékában egyre drámaibb helyzet alakul ki a jordániai határ menti területeken, ahol a radikális telepesmozgalom példátlan mértékű politikai és katonai támogatást élvez. Amíg a nemzetközi közösség figyelmét elsősorban a gázai események, valamint a környező államokkal és fegyveres csoportokkal való nyílt összecsapások kötik le, a háttérben Ciszjordánia demográfiai és strukturális átalakítása zajlik. A telepesek csoportjai egyre agresszívebben lépnek fel a palesztin lakossággal szemben, és ezt a folyamatot az aktuális jeruzsálemi kormányzat nemhogy nem fékezi, hanem aktív intézkedésekkel és költségvetési források biztosításával kifejezetten támogatja. Az állami szintű elnézés és a jogi számonkérés teljes hiánya oda vezetett, hogy a fegyveres civil csoportok ma már szinte korlátlanul hajthatják végre akcióikat, amelyek célja a palesztin lakosok megfélemlítése és földjeik megszerzése. A helyi közösségek mindennapi küzdelmét jól illusztrálja a Nablusz közelében fekvő Burin falu esete, ahol a lakosok minden nyáron nemzeti színekben pompázó sárkányok eregetésével próbálják demonstrálni jelenlétüket és jogaikat a saját szülőföldjükön. Ez a rendezvény, amelyet először 2009-ben szerveztek meg, mára a békés ellenállás jelképévé vált egy olyan környezetben, amelyet teljesen körbezár a gyorsan növekvő Har Bracha zsidó település. A telepesek száma a térségben mára elérte a hétszázezer főt, és a radikális jobboldali miniszterek nyomására a kormányzat újabb és újabb lakóegységek felépítését finanszírozza, teljesen ellehetetlenítve a kétállami megoldás elvi lehetőségét is.

A politikai döntéshozatal hátterében Benjamin Netanyahu miniszterelnök kényszerű taktikája áll, aki a hatalom megtartása érdekében teljesen kiszolgáltatottá vált a kormánykoalíció ultrajobboldali szárnyának. A kabinetben ülő radikális miniszterek, mint a pénzügyekért és a településekért felelős Bezalel Smotrich, valamint a nemzeti biztonságot irányító Itamar Ben-Gvir olyan erős lobbierőt képviselnek, amellyel szemben a mérsékeltebb politikai erők képtelenek érvényesíteni az akaratukat. Ez a két politikus nyíltan hirdeti Ciszjordánia teljes annexióját, és elhivatottságukat mutatja, hogy már több mint száz új illegális település legalizálását, valamint háromszázharmincnyolcmillió dollárt meghaladó állami támogatást eszközöltek ki a mozgalom számára. Itamar Ben-Gvir politikai zsarolási potenciálja akkora, hogy korábban egy esetleges gázai tűzszüneti megállapodás megakadályozása érdekében a miniszteri posztjáról való lemondást is belengette, ami a kormány azonnali bukását jelentette volna. Benjamin Netanyahu számára a túlélés záloga ennek a radikális szárnynak a folyamatos kiszolgálása, különösen annak fényében, hogy az izraeli parlament hamarosan kimondja a feloszlását, és 2026 október huszonhetedikére tűzi ki az új választásokat. A miniszterelnöknek hatalmas politikai hátrányt kell ledolgoznia, mivel a kormányzó pártok népszerűsége messze elmarad a töredezett ellenzéki formációk mögött, miközben a kormányfőt belföldön korrupciós perek és a többfrontos háború menedzselése, külföldön pedig a szövetségesek növekvő diplomáciai nyomása szorítja sarokba.

A ciszjordániai erőszak formái az elmúlt években rendszerszintűvé és rendkívül brutálissá váltak. A radikális csoportok rendszeresen támadják a palesztin gazdák olajfaligeteit, ami a helyi lakosok elsődleges megélhetési forrásának szándékos elpusztítását jelenti. Az éjszakai gyújtogatások, a lakóházak és járművek elleni támadások, sőt a halálos kimenetelű fegyveres incidensek mindennapossá váltak a palesztin falvakban. Sokatmondó körülmény, hogy az elkövetők az esetek túlnyomó többségében az izraeli hadsereg passzív asszisztenciája mellett vagy nyílt védelmében tevékenykednek. A katonai egységek ritkán avatkoznak be a palesztin civilek védelmében, és ha sor is kerül intézkedésre, az szinte soha nem jár büntetőjogi következményekkel a fanatikus telepesekre nézve. Az ENSZ legfrissebb adatai szerint az elmúlt évben legalább hét palesztin vesztette életét és több mint nyolcszázan sebesültek meg közvetlenül a telepesek által elkövetett erőszak következtében, miközben a világszervezet emberi jogi bizottsága harminchatezer palesztin menekültet regisztrált, akik a folyamatos zaklatások és a hatósági rombolások miatt kényszerültek elhagyni otthonukat. A nemzetközi közösség és a legközelebbi szövetségesek, köztük a Joe Biden vezette amerikai adminisztráció is kénytelen volt szankciókat bevezetni a leginkább radikális telepescsoportok vezetői ellen, ami még a hagyományosan Izrael-párti amerikai külügyminisztert, Marco Rubiót is komoly aggodalommal töltötte el, ám a jeruzsálemi kabinet ezeket a figyelmeztetéseket többnyire válasz nélkül hagyta.

A helyzet súlyosságát mutatja, hogy a fegyveres telepesek és a mögöttük álló fegyveres katonák ma már az amerikai hivatalos tisztségviselőket is nyíltan fenyegetik. Nemrégiben Ro Khanna kaliforniai balközép demokrata képviselő tett látogatást egy egykori beduin település romjainál Ciszjordánia déli részén, ahol fegyveres telepesek állták útját, szidalmazták és közvetlenül megfenyegették a politikust. Az incidens rávilágít arra, hogy a telepesmozgalom képviselői az állami háttértámogatás birtokában érinthetetlennek érzik magukat, és nem tisztelik a nemzetközi diplomáciai normákat sem. Hebron óvárosában a barrikádok mögött élő fundamentalista telepesek a katonaság szigorú őrizete mellett valóságos terror alatt tartják a környező palesztin negyedeket, és mindenkit mély gyűlölettel kezelnek, aki kritizálni meri a tevékenységüket. Az amerikai politikai elitben egyre hangosabbak azok a vélemények, amelyek szerint Izrael el fogja veszíteni Washington feltétlen támogatását, ha nem hajt végre radikális kurszváltást a megszállt területeken. Rahm Emanuel, a Demokrata Párt egyik potenciális elnökjelölt-aspiránsa, aki maga is zsidó származású, határozottan figyelmeztette a jeruzsálemi vezetést a jelenlegi politika hosszú távú, katasztrofális következményeire. Benjamin Netanyahu azonban továbbra is a politikai túlélésére fókuszál, és szabad kezet ad a koalíciós partnereinek, akik már nemcsak Ciszjordánia végleges bekebelezéséről, hanem újabb gázai és dél-libanoni zsidó települések létesítéséről álmodoznak a háborús győzelmek reményében.

A háborúk eszkalációja és a nemzetközi diplomácia tehetetlensége együttesen járul hozzá ahhoz, hogy a telepesek fegyveres milíciái állami felügyelet mellett integrálódjanak a hivatalos védelmi struktúrákba. Bezalel Smotrich és Itamar Ben-Gvir sikeresen érték el, hogy a telepesek önvédelmi egységeit modern hadifelszereléssel és hivatalos hatósági jogkörökkel ruházzák fel, ami gyakorlatilag elmossa a határvonalat a törvényes állami erőszak-monopólium és a magánmilíciák önbíráskodása között. A palesztin lakosság számára ez azt jelenti, hogy a jogaik érvényesítésére vagy a fizikai védelmük biztosítására semmilyen legális fórum nem maradt, hiszen a rendőrség és a katonaság ugyanannak a politikai akaratnak engedelmeskedik, amely a földjeik elkobzását szorgalmazza. A nemzetközi jog szerint ezek a települések teljesen illegálisak és sértik a genfi egyezményeket, ám a gyakorlatban a ciszjordániai úthálózatok, az áram- és vízellátási rendszerek elkülönítése mind a zsidó lakosság kényelmét és dominanciáját szolgálja a palesztin enklávék teljes elszegényítése és elszigetelése árán. Az előttünk álló októberi választások tétje Izrael számára sorsdöntő lesz, hiszen a szavazás kimenetele határozza meg, hogy az ország végleg elindul-e a teokratikus, nacionalista államberendezkedés irányába, vagy képes lesz visszafordulni a nemzetközi normákhoz és a demokratikus alapértékekhez.