Megtalálja-e az állam az eltűnt milliárdokat?

A parlament keddi ülése a telefonos videózás, a személyeskedés és a Tisza-frakció kivonulása miatt félbeszakadt, ám a látványos rendzavarás mögött az új rendszer egyik legnagyobb tétjéről kezdődött vita. A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal feladata az lenne, hogy feltárja a közvagyon sérelmére elkövetett visszaéléseket, megakadályozza a vagyon további kimentését, és jogi úton visszaszerezze azt, ami törvénytelenül került magánkézbe. A társadalmi igény aligha vitatható. Az Orbán-korszak végére magántőkealapokban, közérdekű vagyonkezelő alapítványokban, koncessziós szerződésekben, állami vállalatok privatizációiban és sokszor nehezen követhető céghálózatokban hatalmas közvagyon kötött ki. A kérdés most az, hogy ebből mennyi menthető vissza, és milyen áron. A benyújtott törvényjavaslat alapján az új hivatal a magyar közjogi rendszerben szokatlanul erős, hibrid intézmény lenne. Közvagyonvédelmi kockázatelemzést készíthet, vizsgálatokat indíthat, adatokat és iratokat kérhet be, helyszíni ellenőrzést tarthat, szakértőket vonhat be, más hatóságok eljárását kezdeményezheti, meghatározott esetekben felügyelet alá helyezhet gazdasági szereplőket, polgári pert indíthat, sőt kiemelt közvagyon-bűncselekményeknél nyomozhat és közvádlóként is felléphet. A hivatal így egyesítene olyan jogosítványokat, amelyek ma a rendőrség, az ügyészség, a számvevőszék, a pénzügyi felügyelet és az állami vagyonkezelők között oszlanak meg. Ez az erő lehet a szervezet legnagyobb előnye. Az Orbán-rendszer korrupciós ügyeinek feltárását eddig gyakran az akadályozta, hogy egy-egy bonyolult ügyet külön intézmények különböző részleteiben láttak. A közbeszerzés szabályosságát más vizsgálta, mint az állami támogatást, a banki finanszírozást, a tényleges tulajdonosi láncot vagy a külföldre vitt pénz útját. Mire a mozaik összeállt volna, az egyik szerv már lezárta az ügyet, a másik hatáskör hiányára hivatkozott, a harmadik pedig nem kapta meg a szükséges adatokat. Az új hivatal elvileg egy helyen gyűjtheti össze a pénzügyi, büntetőjogi, társasági jogi és közbeszerzési tudást. A széles hatáskör azonban önmagában semmit sem szerez vissza. A választási kampányban könnyű kimondani, hogy a NER oligarchái ellopták az ország pénzét. A bíróságon pontosan meg kell jelölni, mely szerződés volt jogellenes, ki hozta meg a káros döntést, milyen vagyoni hátrány keletkezett, ki gazdagodott belőle, és milyen okozati kapcsolat áll fenn a közpénz kifizetése és a magánvagyon gyarapodása között. A politikailag nyilvánvaló összefonódás nem mindig jelent jogilag bizonyítható bűncselekményt. Sok ügyletet kifejezetten úgy alakítottak ki, hogy formailag megfeleljen az Orbán-korszakban elfogadott törvényeknek, még akkor is, ha gazdaságilag kirívóan előnytelen volt az állam számára. Ezért a vagyonvisszaszerzés első nagy választóvonala az lesz, hogy büntetőjogi vagy polgári jogi úton indul-e el az állam. Bűncselekményből származó vagyon elkobzásához főszabály szerint bizonyítani kell a bűncselekményt, és rendszerint jogerős bírói döntésre van szükség. Ilyen lehet a hűtlen kezelés, a költségvetési csalás, a vesztegetés, a pénzmosás vagy az uniós forrásokkal kapcsolatos csalás. A büntetőeljárásban a vagyon már a nyomozás idején zár alá vehető, hogy ne lehessen eladni vagy külföldre menekíteni, végleges elvonásáról azonban a bíróság dönt. A polgári jogi út eltérő. Ha egy szerződés jogszabályba ütközik, megtévesztésen, összejátszáson vagy nyilvánvalóan tisztességtelen feltételeken alapul, az állam pert indíthat az érvénytelenség megállapításáért, kártérítésért vagy jogalap nélküli gazdagodás visszafizetéséért. Itt nem feltétlenül kell előbb valakit bűnösnek kimondani. Elég lehet bizonyítani, hogy a közvagyont jogellenesen vagy érvénytelen szerződés alapján adták át. Ez különösen fontos lehet azokban az ügyekben, amelyekben a büntetőjogi felelősség nehezen bizonyítható, ám az állami szerződés támadható. A magántőkealapok jelentik az egyik legnagyobb és legbonyolultabb célterületet. Az állami Eximbankhoz és a Magyar Fejlesztési Bankhoz kapcsolódó befektetők 2012 óta több mint 2600 milliárd forintnyi kötelezettséget vállaltak ilyen alapokban, és 2025 végéig mintegy 1737 milliárdot már le is hívtak. Körülbelül 900 milliárd forintnyi vállalás még nem került kifizetésre. Ez az összeg lehet a legkönnyebben megmenthető: az új állami vezetés leállíthatja a további befizetéseket, megpróbálhatja csökkenteni az alapok tőkéjét, vagy leválthatja az állami pénzt kezelő alapkezelőket, amennyiben ezt a szerződések és a kezelési szabályzatok lehetővé teszik. A már befektetett pénz sorsa jóval bizonytalanabb. Az alapok gyakran vállalatokat, ingatlanokat, banki részesedéseket vagy más pénzügyi eszközöket vásároltak. Ezek egy része valódi piaci értékkel bír, más részük azonban azért érhetett sokat, mert folyamatosan állami megrendeléseket kapott. Ha a kormányzati pénzcsap elzárul, a cég értéke összeomolhat, így az állam papíron visszaszerezhet egy vagyonelemet, amely messze kevesebbet ér annál, amennyit korábban belefektettek. Az is előfordulhat, hogy az azonnali kivonulás vállalatok csődjét, munkahelyek megszűnését és további költségvetési veszteséget okozna. A hivatalnak ezért egyszerre kell jogászként, nyomozóként és vagyonkezelőként gondolkodnia. A közérdekű vagyonkezelő alapítványok ügye szintén túlmutat a büntetőjogon. Az egyetemekhez, kulturális intézményekhez és más közfeladatokhoz rendelt alapítványok több százmilliárd forintnyi állami vagyont kaptak, amelyet az Alaptörvény és a kétharmados törvények magánjogi védelemmel vettek körül. A vagyon visszavétele itt nem történhet pusztán egy politikai nyilatkozattal. Vizsgálni kell, hogy az alapítvány továbbra is közfeladatot lát-e el, a vagyon átadása sértette-e az akkori szabályokat, fennáll-e összeférhetetlenség vagy hűtlen kezelés, és milyen jogokat szereztek jóhiszemű harmadik személyek. A teljes visszaállamosítás hosszú pereket és alkotmányos vitákat indíthat, miközben az egyetemek működését folyamatosan biztosítani kell. A koncessziók és állami megrendelések még nehezebb terepet jelentenek. Az autópályák, hulladékgazdálkodás, dohánykereskedelem, kaszinók és más területek hosszú távú szerződéseit sokszor évtizedekre kötötték meg. Egy új kormány politikailag igazságtalannak tarthatja ezeket, de a felmondáshoz jogsértést, szerződésszegést vagy olyan érvénytelenségi okot kell felmutatnia, amelyet a bíróság is elfogad. Ellenkező esetben az államnak hatalmas kártérítést kellhet fizetnie, és a vagyonvisszaszerzésből újabb közpénzvesztés lehet. Az új hivatal a tényleges tulajdonosi kapcsolatok feltárására is jogosult lenne. Ez azért kulcsfontosságú, mert a vitatott vagyon gyakran nem annak a nevén van, akit a közvélemény haszonélvezőnek tart. Magántőkealap, vagyonkezelő, családtag, üzlettárs, külföldi holding vagy bizalmi vagyonkezelés állhat a tulajdonosi láncban. A visszaszerzéshez bizonyítani kell, hogy a látszólag független tulajdonos valójában közvetítő, a vagyon átruházása fedezetelvonó ügylet volt, vagy a megszerző tudta, hogy jogellenes eredetű eszközt kapott. A jóhiszemű, piaci áron vásárló harmadik személy tulajdonát jogállamban nem lehet pusztán politikai feltételezés alapján elvenni. Ha a pénz külföldre került, a siker a nemzetközi együttműködésen múlik. Az Európai Unió új vagyonvisszaszerzési irányelve előírja a tagállamok közötti gyorsabb adatcserét, a vagyonfelkutató hivatalok megerősítését, a befagyasztott eszközök szakszerű kezelését és több esetben a bűncselekményhez kapcsolódó vagyon kiterjesztett elkobzását. Magyarország európai ügyészségi csatlakozása az uniós pénzeket érintő csalásoknál különösen nagy változás: a delegált európai ügyészek Magyarországon is nyomozhatnak, vádat emelhetnek és kérhetik vagyon biztosítását. Az Európai Ügyészség azonban kizárólag az EU pénzügyi érdekeit sértő ügyekre jogosult. Tisztán magyar költségvetési pénzek, privatizációk vagy koncessziók ügyében a hazai hatóságoknak kell eljárniuk. A törvényjavaslat egyik legvitatottabb eleme, hogy az új hivatal meghatározott ügyekben saját hatáskörbe vonhat nyomozásokat, önállóan vádat képviselhet, és funkcionálisan az ügyészség helyébe léphet. Ez megoldhatja azt a régi problémát, hogy a politikailag érzékeny korrupciós ügyek elakadnak az ügyészségen. Egyúttal új veszélyt is teremt: olyan szervezet születhet, amely egyszerre választja ki a célpontot, gyűjti a bizonyítékot, nyomoz, és a vádat is képviseli. A bíróság függetlensége ezért döntő garancia, de szükség lesz bírói engedélyhez kötött kényszerintézkedésekre, világos hatásköri szabályokra, jogorvoslatra és nyilvános beszámolásra is. A politikai leszámolás veszélyét nem lehet azzal elhárítani, hogy a törvény függetlennek nevezi a hivatalt. A vezető kiválasztása, mandátumának hossza, leválthatósága, költségvetési önállósága és az ügyek kiválasztásának módszere mutatja majd meg, mennyire képes ellenállni a kormányzati akaratnak. Fontos lenne, hogy a szervezet ne névsor alapján dolgozzon, hanem előre közzétett kockázati kritériumok szerint. A közpénzfüggőség, a verseny hiánya, a kirívóan magas állami támogatás, a tényleges tulajdonos elrejtése és a piaci értéktől eltérő szerződéses ár lehet ilyen mérce. Ugyanilyen fontos, hogy az érintettek megismerhessék a velük szembeni állításokat és bíróság előtt védekezhessenek. A hivatal előtt álló feladat nagyságát jól mutatja, hogy a politikai vitában már harmincezer milliárd forintos feltételezett veszteség is elhangzott. Ekkora összeg gyors visszaszerzése nem reális. A közpénzből létrejött vagyon egy része ma is létezik és elvileg visszafordítható, más része leértékelődött, elfogyott, osztalékként távozott vagy jóhiszemű vevőkhöz került. Lesznek könnyen megállítható, még ki nem fizetett állami kötelezettségek, támadható szerződések és bizonyítható bűncselekmények. Lesznek olyan ügyek is, amelyek erkölcsileg felháborítóak, jogilag mégis szinte érinthetetlenek. Az első eredményeket ezért valószínűleg nem a látványos vagyonelkobzások hozzák majd. Többet érhet a további pénzkifizetések leállítása, a szerződések nyilvánosságra hozatala, az állami befektetések átvilágítása, a tényleges tulajdonosok feltárása és a veszélyeztetett vagyon időbeni befagyasztása. Ha a hivatal néhány jól dokumentált ügyben bíróság előtt is eredményt ér el, annak visszatartó ereje lehet. Ha viszont sajtótájékoztatókon nevez meg bűnösöket, majd sorra elveszíti a pereket, gyorsan politikai látványintézménnyé válik. A közvagyon visszaszerzése tehát nem egyetlen nagy rajtaütés lesz, hanem éveken át tartó jogi, pénzügyi és nemzetközi munka. A siker mércéje nem az, hány milliárdot ígér visszahozni a kormány, és hány ismert üzletember neve kerül a célkeresztbe. Az számít majd, hogy a hivatal képes-e jogszerűen befagyasztani, bizonyítani, perelni, kezelni és végül a közösség számára hasznosítani a visszakerült vagyont. A választók elszámoltatást kértek. Jogállami elszámoltatást csak a független bíróság előtt megálló bizonyítékok adhatnak