Orbán értelmetlen északi háborújának nagy ára

Ruszin-Szendi Romulusz szerint indokolt lenne, hogy Magyarország bocsánatot kérjen Finnországtól, Svédországtól és a NATO szövetségeseitől amiatt, ahogyan az Orbán-kormány elhúzta a két északi ország csatlakozásának jóváhagyását. A honvédelmi miniszter szavai első hallásra szokatlannak tűnhetnek, valójában egy nyilvánvaló diplomáciai tényt fogalmaznak meg: Budapest olyan konfliktust vállalt fel, amelyből nem származott érzékelhető magyar előny, közben viszont romlott az ország hitelessége, gyengült a szövetségesek bizalma és hosszú időre ráragadt Magyarországra az orosz érdekek kiszolgálójának képe. Finnország és Svédország 2022. május 18-án, Oroszország Ukrajna elleni teljes körű támadása után kérte felvételét a NATO-ba. A két, korábban katonailag el nem kötelezett állam döntése történelmi fordulat volt, amelyet a háború közvetlen biztonsági fenyegetése indokolt. A csatlakozási jegyzőkönyveket a szövetségesek 2022. július 5-én írták alá. A NATO akkori harminc tagállamából huszonnyolc kevesebb mint három hónap alatt jóváhagyta mindkét kérelmet. Magyarország és Törökország maradt a két kivétel. Ankara legalább megnevezte követeléseit. A török vezetés a kurd szervezetekkel, a terrorizmus elleni együttműködéssel, a fegyverexporttal és egyes Törökországban körözött személyek kiadatásával kapcsolatban támasztott feltételeket. Ezek jogosságáról lehetett vitázni, de létezett tárgyalási lista és azonosítható alku. Budapest ezzel szemben hónapokon át nem mondta meg világosan, mit akar. Orbán Viktor és a Fidesz politikusai azt állították, hogy svéd és finn vezetők, képviselők, illetve oktatási anyagok valótlanságokat terjesztenek a magyar demokrácia állapotáról. A NATO-bővítést így egy sértődött belpolitikai presztízsvita túszává tették. A hivatalos magyar érvelés kezdettől ingatag volt. A kormány többször kijelentette, hogy támogatja a két ország tagságát, a Fidesz kétharmados parlamenti többsége mégsem tűzte időben napirendre a ratifikációt. Hol az Európai Bizottsággal folyó vitákra, hol a képviselők állítólagos fenntartásaira, hol a skandináv politikusok korábbi bírálataira hivatkoztak. Később magyar parlamenti küldöttséget menesztettek Helsinkibe és Stockholmba, hogy tájékozódjon a helyzetről, mintha a NATO több évtizedes demokráciái szorultak volna budapesti tényfeltárásra. A delegáció utazása a korszak egyik legkínosabb külpolitikai jelenete lett. A magyar küldöttek közpénzen érkeztek meg olyan országokba, amelyek felvételét a magyar kormány elvileg már támogatni ígérte. Találkozóik után közölték, hogy a belépést továbbra is helyeslik, ám a parlamenti döntés még hónapokig késett. A látogatás ezért nem tárgyalásnak, inkább belpolitikai színjátéknak tűnt, amellyel a Fidesz megpróbálta igazolni a saját maga által előidézett késlekedést. Finnország esetében a magyar parlament 265 nappal a csatlakozási jegyzőkönyv aláírása után szavazott. Helsinki 2023. április 4-én lett a NATO harmincegyedik tagja. Svédországnak ennél is tovább kellett várnia. Magyarország végül 2024. február 26-án, utolsó NATO-tagként ratifikálta Stockholm kérelmét, Svédország pedig 2024. március 7-én csatlakozott a szövetséghez. A csaknem kétéves procedúra végére Budapest lényegében ugyanoda jutott, ahol a folyamat kezdetén állt: igennel szavazott, komoly politikai engedményt nem kapott, az ország hírneve viszont tovább romlott. A kormány a svéd ratifikáció előtt négy további Gripen vadászrepülőgép beszerzéséről kötött megállapodást Stockholmmal. Orbán Viktor ezt a magyar-svéd bizalom helyreállításaként próbálta bemutatni. A repülőgépek megvásárlása azonban nem bizonyítja, hogy a NATO-tagság akadályozása sikeres alku volt. Magyarország már korábban is svéd Gripeneket üzemeltetett, a légierő fejlesztése pedig saját védelmi érdeke volt. Budapest egy szükséges katonai beszerzést csomagolt úgy, mintha diplomáciai győzelmet aratott volna azon az országon, amelynek biztonsági helyzetét hónapokon át bizonytalanságban tartotta. A legnagyobb kár nem egyetlen elveszített üzletben vagy számszerűsíthető költségben mérhető. Magyarország szövetségi hitelessége sérült. A NATO működésének alapja, hogy a tagállamok a közös veszély pillanatában kölcsönösen számíthatnak egymásra. Amikor Oroszország háborút indított Európában, Finnország és Svédország pedig gyors biztonsági garanciát kért, Budapest nem a közös védelmi érdeket nézte, hanem régi politikai sérelmeket és az Orbán-kormány nemzetközi megítélését próbálta rendezni. A késlekedés katonailag sem volt jelentéktelen. Finnország több mint 1300 kilométeres határon érintkezik Oroszországgal, erős hadsereggel, jelentős tartalékos rendszerrel és magas szintű társadalmi felkészültséggel rendelkezik. Svédország fekvése, légiereje, hadiipara, tengeralattjáró-képessége és a Balti-tenger közepén fekvő Gotland szigete alapvető fontosságú az északi és balti térség védelmében. Tagságuk jelentősen megkönnyítette a NATO északi haditervezését, a csapatmozgást és a balti államok védelmét. A magyar halogatás ezt a stratégiai rendeződést lassította egy olyan időszakban, amikor minden hónap számított. A döntés egyetlen egyértelmű haszonélvezője Oroszország volt. Moszkvának érdekében állt, hogy a NATO egysége megbomlottnak tűnjön, és minél tovább maradjon bizonytalan a két ország jogállása. A magyar vezetés nem bizonyította, hogy közvetlenül a Kreml kérésére cselekedett, ám külpolitikai lépései rendre ugyanazt az eredményt hozták, amelyet az orosz propaganda kívánt. Budapest akadályozott, késleltetett, relativizált, majd végül engedett, amikor az ellenállás fenntarthatatlanná vált. A bizalomvesztés az Egyesült Államokkal és más NATO-tagokkal fenntartott kapcsolatokban is megjelent. Amerikai szenátorok nyíltan bírálták Magyarországot, és felvetették, hogy Washingtonnak nagyobb nyomást kell gyakorolnia Budapestre. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár hónapokon át sürgette a gyors ratifikációt. Amikor Törökország is jóváhagyta a svéd tagságot, Magyarország maradt az utolsó akadály. A helyzetet még kínosabbá tette, hogy Orbán Viktor korábban megígérte: Magyarország nem lesz az utolsó ország, amely szavaz. Az Orbán-kormány ezzel egy kisebb állam számára különösen értékes erőforrást égetett el: a szavahihetőséget. Magyarország katonai és gazdasági súlya korlátozott, ezért az érdekérvényesítéséhez megbízható szövetségesi magatartásra, kiszámítható diplomáciára és jól működő koalíciókra lenne szüksége. A rendszeres vétófenyegetés rövid ideig figyelmet és alkupozíciót teremthet, hosszabb távon azonban arra ösztönzi a partnereket, hogy megkerüljék Budapestet, ne osszanak meg vele érzékeny információkat, és ne számítsanak rá a közös kezdeményezésekben. Finnországgal ráadásul Magyarország történelmileg különleges kulturális kapcsolatot ápolt. A nyelvrokonságra épülő tudományos, oktatási és társadalmi együttműködés hosszú időn át a magyar külkapcsolatok egyik természetes része volt. Helsinki korábban nem ellenségként, hanem együttműködő európai partnerként tekintett Budapestre. Az Orbán-kormány mégis úgy kezelte a finn NATO-tagságot, mintha valamiféle fegyelmezési lehetőség lenne, amellyel választ követelhet a magyar jogállamiságot érő bírálatokra. Svédország még közvetlenebb gazdasági és védelmi partner. A magyar légierő gerincét svéd gyártású Gripenek adják, a svéd cégek pedig évtizedek óta jelen vannak Magyarországon a távközlésben, a járműiparban, a kereskedelemben, a gyógyszeriparban és más ágazatokban. A politikai konfliktus nem szüntette meg ezeket a kapcsolatokat, de fölösleges kockázatot teremtett. Egy beruházó számára fontos, hogy az adott ország kormánya kiszámíthatóan, szerződéses és stratégiai partnerként viselkedjen. Budapest ehelyett azt üzente, hogy akár egy közös biztonsági érdekből is belpolitikai fegyvert készít. A közvetlen gazdasági veszteséget felelőtlenség lenne pontos összeggel meghatározni. Nincs bizonyíték arra, hogy egy konkrét finn vagy svéd beruházás kizárólag a NATO-vita miatt maradt volna el. A diplomáciai kár azonban ettől még valós. A befektetési döntéseknél, védelmi beszerzéseknél, kutatási együttműködéseknél és uniós szövetségépítésnél a politikai bizalom számít. Ha egy ország vezetése sorozatosan ellenséges gesztusokat tesz partnereivel szemben, ennek ára később magasabb finanszírozási kockázatban, gyengébb érdekérvényesítésben és elveszített lehetőségekben jelenhet meg. Különösen súlyos, hogy a konfliktusnak nem volt világos lezárása. Az Orbán-kormány nem közölte, milyen ígéretet teljesített Finnország, amely után megérdemelte a ratifikációt, és milyen engedményt tett Svédország a Gripen-megállapodáson túl. Nem született közös nyilatkozat arról, hogy Helsinki vagy Stockholm megváltoztatná véleményét a magyar jogállamiságról. A skandináv politikusok nem kértek bocsánatot, és nem vonták vissza korábbi bírálataikat. A magyar parlament végül anélkül szavazott igennel, hogy az előző másfél év retorikájából bármilyen kézzelfogható eredményt fel tudott volna mutatni. Ez mutatja meg legjobban a külpolitika öncélúvá válását. A kormány nem egy meghatározott nemzeti cél elérésére használta a vétó lehetőségét, hanem azért, hogy eljátssza a megkerülhetetlen hatalom szerepét. A magyar közönségnek azt üzente, hogy Stockholm és Helsinki kénytelen lesz meghajolni Budapest előtt. A végén azonban Magyarországnak kellett beadnia a derekát, mert a szövetségesi nyomás, a katonai realitás és a további elszigetelődés veszélye tarthatatlanná tette a blokkolást. A bocsánatkérés ezért több lenne udvariassági gesztusnál. Azt jelezné, hogy az új magyar vezetés érti a szövetségi politika lényegét, és nem tekinti természetesnek a korábbi kormány által felhalmozott bizalmi adósságot. Nem Magyarországnak kellene megalázkodnia, hanem az állam nevében helyreállítani azt, amit egy kormány saját politikai érdekei miatt megrongált. A bocsánatkérés mellé konkrét lépések is szükségesek: kiszámítható NATO-politika, mélyebb északi védelmi együttműködés, közös hadgyakorlatok, hadiipari projektek, valamint a finn és svéd gazdasági kapcsolatok tudatos erősítése. Ruszin-Szendi Romulusz arról is beszélt, hogy Oroszország előtt be kell csukni az ajtót, Magyarországnak pedig ismét keresett, kiszámítható és aktív szövetségessé kell válnia. Ez a cél nem teljesíthető pusztán új nyilatkozatokkal. A partnerek azt figyelik majd, mit tesz Budapest a következő válságban, támogatja-e a közös döntéseket, teljesíti-e vállalásait, és képes-e különbséget tenni a nemzeti érdek, valamint egy vezető személyes sérelme között. Az Orbán-kormány északi háborúja azért volt különösen káros, mert még a saját logikája szerint is értelmetlen maradt. Nem akadályozta meg a bővítést, nem kényszerített ki jogállamisági engedményt, nem szerzett tartós gazdasági előnyt, és nem növelte Magyarország biztonságát. Időt adott Oroszországnak, bizalmat vett el a szövetségesektől, és azt a képet erősítette, hogy Budapest minden közös ügyből zsarolási lehetőséget próbál készíteni. Ezt az örökséget nem lehet egyetlen mondattal eltörölni, de a helyreállítás első lépése valóban az lehet, hogy Magyarország kimondja: indokolatlanul és károsan viselkedett két olyan országgal szemben, amelyekre szövetségesként, gazdasági partnerként és európai barátként is szüksége van.