Az örök intenzitás és igazság hollywoodi ikonja

Az európai és a globális filmművészet egyik legfontosabb találkozóhelyének számító Velencei Nemzetközi Filmfesztivál vezetősége úgy döntött, hogy az idei esztendőben egy olyan élő legendának adományozza az Arany Oroszlán életműdíjat, akinek jelenléte és munkássága kitörölhetetlen nyomot hagyott a huszadik és a huszonegyedik század mozgóképes kultúráján. Ellen Burstyn, a több mint százötven produkcióban közreműködő amerikai színésznő kapja az elismerést a szeptember másodika és tizenkettedike között zajló rangos eseményen. Alberto Barbera, a mustra művészeti igazgatója a döntés bejelentésekor kiemelte, hogy a művész a ritkán tapasztalható intenzitás és a kendőzetlen, mély szakmai igazságosság megtestesítője a kamerák előtt. A fesztivál szakmai értékelése szerint a kilencvenhárom éves ikon olyan felejthetetlen női karaktereknek kölcsönzött páratlan mélységet és összetettséget a pályafutása során, amelyek hűen testesítik meg a modern és a kortárs nők belső vívódásait, társadalmi konfliktusait, valamint a huszadik század második felében végbement gyökeres szerepváltozásokat. A színésznő a hivatalos közleményben úgy fogalmazott, hogy rendkívüli megtiszteltetésnek tartja a velencei bizottság döntését, és mély hálával fogadja az Arany Oroszlánt, amely pályafutásának egyik legszebb koronája lesz.

A színésznő karrierje a klasszikus hollywoodi stúdiórendszer felbomlásának időszakában indult be igazán, és a hetvenes évek amerikai filmművészetének megújulásában, az úgynevezett új Hollywood korszakában teljesedett ki. Nemzetközi ismertségét és a popkultúrába való végleges bevonulását egy olyan alkotásnak köszönheti, amely a mai napig a horror műfajának abszolút hivatkozási pontja. A William Friedkin által rendezett, 1973-ban bemutatott Az ördögűző című filmben nyújtott alakítása sokkolta és lenyűgözte a korabeli közönséget és a szakmát egyaránt. Az elátkozott, megszállt kislányát kétségbeesetten menteni próbáló édesanya szerepében olyan nyers, zsigeri érzelmeket és feszültséget közvetített, amely messze az átlagos műfaji filmek fölé emelte a produkciót. Ez a szerep nemcsak szakmai elismerést, hanem az első komoly Oscar-jelölést is elhozta számára a legjobb női főszereplő kategóriájában, megalapozva a hírnevét mint olyan színésznő, aki nem riad meg a legnehezebb, lelkileg leginkább megterhelő karakterek megformálásától sem. Az ördögűző sikere után a szakma legfontosabb rendezői keresték meg ajánlatokkal, ő pedig rendkívüli tudatossággal választotta meg a feladatait, mindig a történetek mélységét és a karakterek igazságát keresve.

A művészi csúcspont és a legrangosabb szakmai elismerés 1975-ben érkezett el a színésznő életében, amikor az Amerikai Filmakadémia neki ítélte a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat. Ezt az elismerést Martin Scorsese 1974-es, Az Alice már nem lakik itt plug-in című drámájában nyújtott alakításáért kapta meg. A film egy frissen megözvegyült, gyermekét egyedül nevelő nőt mutat be, aki elindul az országon át, hogy megvalósítsa gyermekkori álmait és énekesnőként próbáljon szerencsét, miközben a mindennapi túlélésért és a függetlenségért küzd a férfiak uralta világban. Ez a szerep tökéletesen rezonált a korszak feminista törekvéseivel és a női emancipáció kérdéseivel. A színésznő játéka azért vált emlékezetessé, mert képes volt a figurát egyszerre sebezhetőnek, esendőnek és rendkívül erősnek ábrázolni, elkerülve a korszakra jellemző sematikus ábrázolásmódokat. Martin Scorsese rendezői látásmódja és a színésznő tehetsége olyan szimbiózist alkotott, amely a korabeli amerikai realizmus egyik legszebb mozgóképes dokumentumává tette a filmet.

Az évtizedek során a művész azon kevés színészek közé emelkedett, akik elérték az amerikai szórakoztatóipar úgynevezett hármas koronáját, vagyis az Oscar-díj mellett a színházi világ legfontosabb elismerését, a Tony-díjat, valamint a televíziós produkciókért járó Emmy-díjat is magáénak tudhatja. A színház iránti elkötelezettsége mindvégig meghatározó maradt, a New York-i Broadway színpadain is ugyanolyan intenzitással és szakmai alázattal dolgozott, mint a hollywoodi filmstúdiókban. A kétezres években ismét egy megrázó, a kritikusokat és a nézőket egyaránt megosztó szerepben tündökölt. Darren Aronofsky 1999-ben forgatott és 2000-ben bemutatott Rekviem egy álomért című filmjében egy magányos, a televíziófüggőség és a fogyasztótabletták okozta amfetamin-pszichózis hálójába kerülő idősödő özvegyasszonyt alakított. A leépülésnek, a magánynak és az emberi méltóság elvesztésének olyan megrázó, naturalisztikus és szívszorító ábrázolását nyújtotta, amelyet sokan a filmtörténet egyik legerősebb alakításaként tartanak számon. Ezért a szerepért ismét Oscar-díjra jelölték, bizonyítva, hogy hetvenen túl is képes a legújabb rendezői generációkkal együttműködve megújulni.

A most kilencvenhárom éves színésznő jelenleg is aktív, bölcsességével és tapasztalatával támogatja a fiatalabb generációkat. Hosszú időn keresztül volt a neves Actors Studio társelnöke olyan nagyságok mellett, mint Al Pacino vagy Harvey Keitel, ahol a Sztaniszlavszkij-módszeren alapuló amerikai színjátszást oktatta és adta át a jövő tehetségeinek. A velencei életműdíj így egy olyan páratlanul gazdag, több mint hat évtizedet felölelő karrier előtt tiszteleg, amelyben a művészet soha nem a csillogásról, a vörös szőnyegről vagy a felszínes hírnévről szólt, hanem az emberi lélek legmélyebb, sokszor legfájdalmasabb rétegeinek feltárásáról. A fesztivál elismerése sokatmondó jelzés a szakma részéről, hogy az igazi érték, a hitelesség és a művészi igazság az idők folyamán sem veszít a fényéből.