Az új alkirály: Washingtonból irányítják Venezuelát

Súlyos politikai feszültséget és példátlan külpolitikai vitát váltott ki az a diplomáciai helyzet, amely az elmúlt hónapokban alakult ki az Egyesült Államok és Venezuela között. Miután az év elején az amerikai különleges katonai egységek egy rajtaütés során elfogták és az Egyesült Államokba szállították Nicolás Maduro venezuelai elnököt, a caracasi hatalmi struktúra kártyavárként omlott össze. A washingtoni külügyminisztérium élén álló Marco Rubio azonnal telefonon kereste fel az elnök korábbi helyettesét, Delcy Rodríguezt, akinek egyértelmű ultimátumot adott. Az új ideiglenes elnöknek választania kellett a teljes körű együttműködés és a venezuelai katonai, gazdasági infrastruktúra elleni megsemmisítő amerikai csapások között. Rodríguez a behódolás mellett döntött, ezzel pedig kezdetét vette egy olyan rendkívül egyenlőtlen viszony, amely a modern politikatörténetben szinte egyedülállónak számít.

Washingtoni és caracasi kormányzati források szerint a háttérben zajló folyamatok leginkább a gyarmati korszak módszereire emlékeztetnek, nem véletlen, hogy az amerikai külügyi körökben az amerikai külügyminisztert csak alkirályként emlegetik. Ez a megnevezés közvetlenül a spanyol gyarmatbirodalom tengerentúli helytartóira utal, akik abszolút hatalommal képviselték a koronát Latin-Amerikában. A helyzet kísérteties hasonlóságot mutat az Egyesült Államok Fülöp-szigetek feletti egykori gyarmati uralmával, vagy az Irak feletti ellenőrzéssel a Szaddám Huszein rezsimjének 2003-as bukását követő években. A különbség most annyi, hogy Washingtonnak nincs szüksége több tízezer katona állomásoztatására a helyszínen, az ország irányítása ugyanis szinte teljes egészében telefonhívásokon és titkosított üzenetküldő alkalmazásokon keresztül zajlik közvetlenül az amerikai külügyminiszteri irodából.

A politikai és gazdasági befolyás mértéke szinte teljesen gúzsba köti a caracasi adminisztrációt, a legfontosabb döntések ugyanis nem a venezuelai elnöki palotában, hanem az amerikai fővárosban születnek. Az amerikai kormányzat közvetlen ellenőrzést gyakorol a dél-amerikai ország állami pénzügyei, a természeti erőforrások elosztása és a napi szintű kormányzati tevékenységek felett. Donald Trump amerikai elnök elnöki rendelete értelmében a venezuelai olajexportból származó bevételek döntő része közvetlenül az amerikai pénzügyminisztérium által felügyelt számlákra folyik be, és a washingtoni hatóságok határozzák meg, hogy ebből a pénzből mekkora összegeket, mikor és milyen célokra utalhatnak vissza az országba. A hivatalos indoklás szerint ezzel a módszerrel akarják megakadályozni, hogy a hatalmas összegek korrupt helyi tisztviselők magánzsebeiben kössenek ki, de elemzők rámutatnak, hogy a rendszer működése teljesen átláthatatlan, és valójában a hivatalban lévő szocialista elit túlélését finanszírozza, miközben a caracasi kormányzat teljesen kiszolgáltatottá válik a washingtoni pénzcsapoknak.

A politikai és a jogi irányítás szintén amerikai kézben összpontosul, a venezuelai vezetés lényegében végrehajtja a washingtoni igazságügyi szervek utasításait. Ennek legnyilvánvalóbb jele az volt, amikor az amerikai hatóságok kérésére Caracasban letartóztatták Alex Saab milliárdos üzletembert, Nicolás Maduro egyik legközelebbi és legbefolyásosabb üzleti partnerét. Az üzletember kiadatása az Egyesült Államoknak már folyamatban van, ahol a New York-i ügyészség koronatanúként akarja felhasználni őt a fogva tartott korábbi elnök ellen kábítószer-kereskedelem és pénzmosás vádjával indított büntetőeljárás során. A külpolitikai kérdésekben is Washington diktál, amit jól mutat, hogy amikor az Irán elleni amerikai katonai akciót követően a venezuelai külügyminiszter, Yván Gil Teherán mellett foglalt állást, a washingtoni figyelmeztetés után a caracasi diplomácia azonnal törölte a hivatalos állásfoglalást az internetről. Delcy Rodríguez a fontosabb személyi kinevezések előtt is egyeztet az amerikai külügyminiszterrel, és még azokat a közösségi médiás bejegyzéseket is bemutatja jóváhagyásra, amelyekben Donald Trump elnök munkáját méltatja.

A hivatalos amerikai stratégia egy háromlépcsős átmeneti tervet irányoz elő, amelyet az év elején mutattak be. A jelenlegi stabilizációs fázist a gazdasági és demokratikus újjáépítés időszaka követné, majd a folyamat végén szabad és tisztességes elnökválasztásokat tartanának a dél-amerikai országban. Az amerikai külügyminisztérium azonban rendkívül óvatos tempót diktál, és ezt a folyamatot a június végén történt pusztító erejű venezuelai földrengés következményei még tovább lassítják. Ez a bizonytalanság lehetőséget ad az ideiglenes elnöknek arra, hogy megpróbálja átmenteni a hatalmát a Donald Trump elnöki ciklusának lejárta utáni időszakra is. Bár az amerikai ellenőrzés rendkívül szoros, a helyi viszonyokat jól ismerő elemzők szerint a befolyás nem teljesen korlátlan, és nem jelenthet hosszú távú megoldást az ország strukturális válságára. Az a tény, hogy a caracasi börtönökben továbbra is számos politikai fogoly sínylődik, egyértelműen bizonyítja, hogy az ideiglenes elnök nem teljesíti automatikusan és azonnal Washington minden kérését, és illúzió lenne azt hinni, hogy a szocialista rezsim egyik napról a másikra piacbarát rendszerré alakult át.

A politikai bizonytalanság és a jogi garanciák hiánya a legfőbb oka annak, hogy a nemzetközi magánbefektetők rendkívül óvatosak a venezuelai szerepvállalással kapcsolatban. Még ha a caracasi kormányzat jelenleg pontosan végre is hajtja a washingtoni utasításokat, egy valódi és rendszerszintű kormányváltás nélkül nincs semmilyen garancia arra, hogy ez az állapot a jövőben is fennmarad. Pedig a gazdaság fellendítéséhez és a jelenlegi napi 1,1 millió hordós olajkitermelés érdemi növeléséhez hatalmas külföldi tőkebefektetésekre és hosszú távú kiszámíthatóságra lenne szükség. A nagy nemzetközi olajvállalatok képviselői már az év elején egyértelműen jelezték az amerikai elnöknek, hogy Venezuela jelenlegi formájában a magas kockázatok miatt finanszírozhatatlan és alkalmatlan a beruházásokra. Bár az olyan óriáscégek, mint a Chevron, az elmúlt hónapokban kiterjesztették helyi tevékenységüket, az olyan vállalatok, mint az ExxonMobil, amelyeket a korábbi szocialista elnök, Hugo Chávez idején államosítások sújtottak, rendkívül óvatosak maradnak mindaddig, amíg a régi elit tagjai pozícióban vannak.

Az amerikai külügyi vezetés tisztában van azzal, hogy az Egyesült Államok stratégiai érdeke a demokratikus átmenet felgyorsítása lenne, de a gyakorlati lépések sok esetben csalódást okoznak a venezuelai társadalom változást akaró részének. Különösen feszült a viszony az amerikai vezetés és az emigrációban élő ellenzéki vezető, María Corina Machado között. Békedíját a politikus korábban Donald Trump elnöknek ajánlotta fel, és egy tiszta választás esetén ő lenne a legesélyesebb elnökjelölt, ám mivel a venezuelai katonai és biztonsági apparátusban rengeteg befolyásos ellenséggel rendelkezik, Washington tudatosan háttérbe szorítja őt. Az amerikai külügyminisztérium a közelmúltban még azt is megakadályozta, hogy az ellenzéki vezető a földrengést követően magánrepülőgéppel visszatérhessen Venezuelába, azzal az indoklással, hogy a politikai feszültségek importálása jelenleg csak hátráltatná a katasztrófa utáni mentési és újjáépítési munkálatokat.

A demokratikus legitimitásért jelenleg is két párhuzamos parlament küzd az országban: a nemzetközileg elismert, az ellenzék által uralt, még 2015-ben megválasztott törvényhozás, valamint a tavaly felállított, a szocialista kormánypártok által dominált nemzetgyűlés. Pozitív és reménykeltő jelnek tekinthető ugyanakkor, hogy a két szembenálló testület képviselői a közelmúltban megállapodásra jutottak arról, hogy augusztustól kezdődően közvetlen tárgyalásokat kezdenek az intézményi háttér és a demokratikus keretek megújításáról amerikai védnökség és felügyelet mellett. A legnagyobb kérdés továbbra is az, hogy ezeken a tárgyalásokon napirendre kerül-e a szabad elnökválasztás időpontjának kitűzése. Rendkívül fontos lenne, hogy Washington egyértelműen elkötelezze magát egy konkrét dátum mellett még az amerikai elnöki ciklus vége előtt, ellenkező esetben a venezuelai állampolgárok körében tovább erősödik az a félelem, hogy a választásokat a végtelenségig elhalasztják, és a szocialista rezsim az amerikai felügyelet védőernyője alatt hosszú távon is konzerválja a hatalmát.