Szegény régiók és a kisebbségek fizetik meg a háború árát

Már több mint négy esztendeje tart a pusztító katonai konfliktus Ukrajna területén, amely Oroszországon belül is mély, addig ritkán látható társadalmi sebeket ejtett. A Vlagyimir Putyin elnök által elindított invázió frontvonalain elesett katonák száma százezres nagyságrendűre duzzadt, a veszteségek eloszlása az óriási ország térképén meglepő aránytalanságokat mutat. A halálos áldozatok tömegei messze nem egyenletesen oszlanak meg a föderáció területei között. A moszkvai és a szentpétervári jómódú, politikai döntéshozó központok lakossága alig érintett a mozgósításokban, a gyász és a megsemmisülés súlya a távoli, gazdaságilag elmaradott, mélyszegénységben élő vidéki régiókra hárul. Különösen igaz ez a nem orosz nemzetiségű etnikai kisebbségek által lakott autonóm köztársaságokra, ahol a demográfiai mutatók drasztikus romlása már a közösségek hosszú távú fennmaradását veszélyezteti.

A független nemzetközi tényfeltáró hálózatok és a brit közszolgálati média orosz szerkesztőségének adatai alapján végzett név szerinti összesítések szerint a megerősített katonai áldozatok száma megközelíti a negyedmilliót. Ez a hatalmas szám kizárólag a nyilvános forrásokból, helyi gyászjelentésekből, temetői felvételekből és közösségi oldalak bejegyzéseiből ellenőrzött, minimális becslésnek tekinthető. A moszkvai védelmi minisztérium hivatalosan mélyen hallgat a veszteségekről, a valós adatok eltitkolása a belpolitikai stabilitás megőrzését szolgálja. Ha a területi megoszlást vizsgáljuk, a Volga-vidéki Baskíria és a szomszédos Tatárföld állnak a gyászos statisztikák élén. Baskíriából több mint tízezer, a tatár területekről pedig közel kilencezer katona vesztette életét a lövészárkokban. A négymilliós lakosságú Baskíria lakóinak alig több mint egyharmada vallja magát orosz nemzetiségűnek, a többséget baskírok és tatárok alkotják, míg Tatárföldön a tatár etnikum aránya meghaladja az 53 százalékot.

Az arányok összehasonlítása világossá teszi az orosz birodalmi politika belső logikáját a humán erőforrás mozgósítása terén. A tizenhárom milliós Moszkvában, ahol a lakosság hetven százaléka orosz nemzetiségű, a regisztrált háborús veszteségek száma alig haladja meg az ötezer-kilencszázat. Ezzel szemben a mongol határ mentén fekvő, alig 338 000 lakosú Szibériai Tuvai Köztársaságban több mint kétezer tuvai nemzetiségű fiatal lelte halálát a harcokban. A tuviaiak aránya a régióban megközelíti a kilencven százalékot, így a kis lélekszámú ázsiai népcsoport számára ez a veszteség valóságos generációs katasztrófát jelent. A számok közötti különbség világosan megmutatja, hogy a hadvezetés a perifériát használja golyófogónak a nagyvárosi középosztály nyalmának megóvása érdekében.

A kaukázusi régió déli részén fekvő Dagesztán egyik kistelepüléséről, Samilahból nemrégiben egy segélykérő videó látott napvilágot, amely pontos látleletet ad a kisebbségi sorsról a mai Oroszországban. Az avar etnikum által lakott négyszáz családos faluból hetvenöt fiatal harcol jelenleg is a frontvonalakon, miközben a hátországban az alapvető infrastruktúra teljesen megsemmisült. A falu iskolája, az orvosi rendelő, a művelődési ház és a könyvtár romokban áll, az utak járhatatlanok. A fronton harcoló katonák maguk küldenek haza pénzt a zsoldjukból, hogy a szüleik életben maradhassanak és valahogy fenntartsák a közösséget. A helyi lakosok elkeseredetten nyilatkozták, hogy a regionális hatóságok kizárólag a választások napján vagy újabb katonák toborzásakor emlékeznek meg a létezésükről, a fejlesztési források elosztásánál teljesen figyelmen kívül hagyják őket.

A hatályos orosz szövetségi törvények elméletileg biztosítják a kis létszámú őslakos népek tagjai számára az alternatív polgári szolgálat lehetőségét, ám ez a jogi védelmet nyújtó passzus a gyakorlatban egyáltalán nem működik. Az elnyomó közigazgatási gépezet szisztematikusan akadályozza a kérelmek benyújtását. A távoli távol-keleti területekről elszármazott, száműzetésben élő őslakos jogvédők rámutatnak, hogy a katonai konfliktus a szibériai bennszülött törzsek fizikai megsemmisülésével fenyeget. A aránytalanul nagy létszámú kényszerű mozgósítás mellett rengetegen önkéntesen jelentkeznek a hadseregbe, a gazdaságilag teljesen ellehetetlenített zónákban a munkanélküliség krónikus, a megélhetésnek és a pénzszerzésnek semmilyen más alternatívája nem létezik. A zsold és a halál esetén fizetett állami kárpótlás összege olyan csillagászati vagyonnak számít ezekben a falvakban, amelyért a családok készek feláldozni a fiaik életét.

A gazdasági kényszer mellett egy mélyebb, pszichológiai és szociológiai tényező is mozgatja a folyamatokat a kisebbségi társadalmakban. Az etnikai csoportok tagjai évtizedeken át másodosztályú állampolgárként, rasszista előítéletek kereszttüzében éltek a többségi orosz társadalomban, a katonai szolgálat egyfajta bizonyítási lehetőséget jelent számukra. A harctéri helytállással próbálják igazolni egyenjogúságukat és lojalitásukat, remélve, hogy a fegyveres szolgálat révén kitörhetnek a társadalmi megbélyegzettségből. Az állami elnyomás azonban kíméletlen a hangjukat felemelő civil szervezetekkel szemben. A kisebbségi jogokért és a transzparens adatközlésért küzdő alapítványokat a hatóságok külföldi ügynöknek vagy nemkívánatos szervezetnek minősítették, vezetőiket pedig távollétükben súlyos börtönbüntetésekre ítélték.

A szibériai Burját Köztársaságban a helyi aktivisták által vezetett alternatív nyilvántartások már több mint ötezer halottat számlálnak, ami lényegesen magasabb a nemzetközi sajtóban megjelenő adatoknál. Egy alig félmilliós teljes lakosságú autonóm terület esetében ez a szám elképesztő demográfiai pusztítást jelent. A politológusok elemzései szerint a elesett burját és orosz nemzetiségű helyi lakosok életútjai kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Túlnyomó többségük mélyszegénységben élő, sokgyermekes vidéki családok legidősebb gyermeke, akik nem tudták befejezni a középiskolai tanulmányaikat, családfntartói felelősség nyomta a vállukat, a társadalmi mobilitásra és a felemelkedésre pedig semmilyen reális esélyük nem volt a polgári életben.

Burjátia Oroszország egyik legszegényebb és leginkább elhanyagolt régiója, jóllehet a Bajkál-tó közvetlen közelsége miatt hatalmas turisztikai potenciállal rendelkezhetne. A területen a mai napig nincs kiépítve a lakossági gázhálózat, az emberek többsége fával fűt a fagyos szibériai teleken. A helyi értelmiség körében keserű felháborodást vált ki az a moszkvai propaganda, amely Ukrajna nácitlanításáról beszél és Európát a gázszállítások leállításával fenyegeti, miközben a gázt kitermelő állam saját állampolgárai középkori körülmények között élnek a tajgában. A birodalmi sovinizmus mindennapi megnyilvánulásai miatt háttérbe szorított burjátok számára az ukrajnai katonai szerepvállalás a túlélésért vívott tragikus kompromisszum.

Különösen súlyos helyzetben vannak a hivatalosan ötvenezer fő alatti lélekszámú apró északi őslakos közösségek, amelyekből összesen negyvenhétfélét tart nyilván az orosz statisztika. Az államfő a közelmúltban ünnepélyes keretek között találkozott ezen népcsoportok kiválasztott képviselőivel, miután rendeletileg nemzeti napot alapított a számukra. A Kreml hivatalos csatornáin bemutatott propagandaanyagok hangulata meglehetősen nyomasztó képet mutatott. A nemzeti viseletbe vagy katonai egyenruhába öltöztetett meghívottak között szerepelt egy háromgyermekes beszermián özvegyasszony, akinek férje a fronton esett el, valamint több sebesült háborús veterán is. A meghívottak a kamerák előtt sorban köszönetet mondtak az elnöknek a gondoskodásért, ami hűen tükrözi a totális diktatúra által kikényszerített nyilvános konformizmust.

A nemzetközi szociológiai kutatások alátámasztják, hogy a háború finanszírozása és az emberanyag biztosítása Oroszországban egyfajta belső gyarmatosítási mechanizmusként működik. A birodalmi központ kiszipolyozza a nyersanyagokban gazdag, ám infrastrukturálisan elhanyagolt nemzetiségi területeket, miközben a lakosságot fegyveres konfliktusokba kényszeríti. A regionális elitek a lojalitásuk bizonyítására túlteljesítik a toborzási kvótákat, hogy megőrizzék pozícióikat a moszkvai hatalmi vertikumban. A veszteségek generációs hatásai évtizedekig éreztetni fogják a hatásukat a távoli szibériai és kaukázusi falvakban, ahol a munkaképes férfilakosság eltűnése a helyi gazdaságok teljes összeomlásához vezet. Az etnikai arányok eltolódása és a demográfiai válság mélyülése a jövőben komoly belső feszültségek forrása lehet az orosz államrendszeren belül.