Trump a futballdöntőt is saját színpadává teszi

A világbajnoki döntőknek mindig van politikai oldaluk. Államfők ülnek a díszpáholyban, uralkodók öltik magukra a nemzeti válogatott mezét, kormányok igyekeznek részesedni a sikerből. Donald Trump jelenléte mégis másféle történetet ígér. Ő ritkán fogadja el, hogy egy esemény nélküle is teljes lehet. A MetLife Stadionba sem vendégként érkezik, sokkal inkább olyan emberként, aki a világ legnézettebb műsorában keresi a neki járó kameraképet.

A döntő számára már a résztvevők miatt is kényelmetlen. Az egyik oldalon Argentína áll, Javier Milei országa, akit Trump politikai rokonként és lelkes követőként kezelhet. A másikon Spanyolország, Pedro Sánchez kormányával, amely több ügyben nyíltan szembeszállt Washington követeléseivel. A spanyol győzelem így az elnöki képzeletben aligha maradna pusztán sporteredmény. A kupát annak az országnak kellene átadnia, amelynek vezetését lenézi, és amely példát mutatott arra, hogy az európai szövetséges sem köteles minden amerikai kívánságra igent mondani.

Trump számára ez valóban rossz jelenet lenne. Nem azért, mert egy elnöknek tilos rokonszenveznie valamelyik csapattal. A gond az, hogy nála a rokonszenv gyorsan hatalmi viszonnyá alakul. A szövetséges jó fiú, az ellenfél hálátlan, a bíró döntése gyanús, a győzelem pedig lehetőleg annak bizonyítéka, hogy ő ismét jól választott. A futball e felfogásban elveszíti önállóságát, és bekerül ugyanabba a díszletbe, amelyben a Trump-tornyok, a golfpályák, a kampánygyűlések és a Fehér Ház fogadásai sorakoznak.

A stadion közönsége azonban nem televíziós statisztákból áll. New York és New Jersey politikai közege kevéssé barátságos az elnökkel, a labdarúgás amerikai tábora pedig társadalmilag és kulturálisan is eltér attól a világtól, amely Trump rendezvényeit rendszerint megtölti. A fütty tehát reális lehetőség. Talán éppen ez vonzza őt. Aki egész életét a figyelemért folytatott küzdelemként élte meg, annak az ellenséges zaj is jobb a közönynél. Egy stadion morajából később könnyen készülhet kampányvideó az üldözött vezetőről, aki dacol az ellenséges elittel.

Gianni Infantino szerepe ebben a történetben különösen kínos. A FIFA elnöke láthatóan kedveli a hatalmasok közelségét, Trump pedig tökéletes partner számára: kölcsönösen emelik egymás jelentőségét. Az egyik a világ legerősebb politikusának társaságában mutatkozhat, a másik a világ legnagyobb sporteseményét kapcsolhatja saját személyéhez. A szövetség vezetőjének bólogatása azonban súlyos árat kér. Minden gesztus, amely az elnököt társrendezőnek vagy a döntő fővédnökének láttatja, gyengíti a torna pártatlanságába vetett bizalmat.

Ezt a bizalmat különösen könnyű elveszíteni, ha a politika már játékosok eltiltásába vagy sportszakmai döntésekbe is belenyúl. Lehet, hogy egy-egy beavatkozás végül nem változtatja meg a végeredményt. A kétely ettől megmarad. A futball hitelességének alapja, hogy a pályán történteket szabályok döntik el, nem az, ki ül a díszpáholyban, kit kedvel az elnök, és melyik szövetségi vezető szeretne jó viszonyban maradni vele. A játékvezetőnek valóban minden gyanú fölött kell állnia, ám ehhez a környezetnek is segítenie kell.

A látványosság közben egyre nagyobbra nő. Világsztárok, hosszú felvezető műsor, külön félidei show, VIP-fogadás a Trump Towerben. A futball amerikai meghonosítása régóta együtt jár a szórakoztatóipar eszközeivel, most azonban a mérkőzés már-már ürüggyé válik a köré épített produkcióhoz. Ez üzletileg sikeres lehet, és a FIFA bizonyára kész számokat mutat majd a rekordnézettségről, a bevételekről, a gyermekprogramokra szánt milliókról. A pénzügyi eredmény mégsem válasz arra, hogy meddig marad sport a sport.

Trump aligha tudná végignézni, hogy Messi, Lamine Yamal, Rodri vagy bármelyik másik játékos elvigye előle a képet. Az ő ösztöne szerint minden reflektorfény kihasználatlan, amíg nem rá irányul. Ha Argentína nyer, saját politikai táborának sikerét ünnepelheti. Ha Spanyolország győz, megpróbálhatja a díjátadást uralni. Ha a rendezés zökkenőmentes lesz, elmondhatja, hogy Amerika az ő vezetésével rendezte meg a történelem legnagyobb tornáját. Ha botrány történik, talál majd ellenséget, akire ráterhelheti.

A döntő valódi tétje ezért több lesz egy aranykupánál. Kiderül, marad-e olyan közös tér, amelyben a politikus képes hátrébb lépni, elfogadni a szabályokat és átengedni a főszerepet azoknak, akik teljesítményükkel kiérdemelték. Trump világában ez szinte idegen gondolat. Ott minden siker személyes tulajdon, minden ünnepség kampányesemény, minden trófea kellék. A futball vasárnap este talán még megvédheti magát. Ehhez elég volna, ha a labda, a játékosok és a nézők fontosabbak maradnának annál az embernél, aki a kupa mellett állva már előre a saját győzelmi képét látja.