Katarzis a salzburgi dóm előtt az ünnepi játékokon

A nemzetközi kulturális élet figyelme a hétvégén egyértelműen Salzburgra szegeződött, ahol a hagyományokhoz híven kezdetét vette a világ egyik legrangosabb komolyzenei és színházi fesztiválja. A hivatalos megnyitót megelőző hagyományos esemény, Hugo von Hofmannsthal klasszikus drámájának szabadtéri bemutatója a fenyegető esőzések helyett végül kellemes nyári időjárás mellett valósulhatott meg. A salzburgi dóm előtti téren összegyűlt közönség óriási ovációval fogadta a produkciót, amely immár harmadik alkalommal tért vissza a kanadai Robert Carsen rendezésében. Az előadás dinamikáját és lüktetését idén is a rendkívül precízen kidolgozott, monumentális és komplex módon koreografált partijelenetek adták meg, amelyek a gazdag ember asztaltársaságának tobzódását mutatják be. A rendezés kiemelkedő érdeme, hogy a klasszikus, moralizáló szöveget képes a modern kor vizuális elvárásaihoz igazítani, miközben megőrzi a mű eredeti filozófiai mélységét és a bűnbánat szükségességének súlyát. A szombat esti bemutató bebizonyította, hogy az évszázados darab a mai napig képes elementáris hatást gyakorolni a nézőkre.

A produkció legfőbb tartópillére Philipp Hochmair, aki immár harmadszor lépett színpadra a címszerepben, amelyet saját bevallása szerint élete legfontosabb és legkedvesebb feladatának tekint. Az idei évad azonban jelentős változásokat hozott a színész körüli szereposztásban, mivel több kulcspozícióban új, külföldön is elismert művészek mutatkoztak be a salzburgi közönség előtt. A legnagyobb várakozás a harminchárom éves osztrák-francia színésznő, Roxane Duran debütálását előzte meg, aki a címszereplő szeretőjének, a Buhlschaftnak a szerepét vette át. Duran, aki korábban Michael Haneke A fehér szalag című, Arany Pálma-díjas alkotásában nyújtott alakításával vált világszerte ismertté, egy egészen újszerű, a korábbiaknál visszafogottabb, intellektuálisabb karaktert hozott a színpadra. A rendezés egy apró, ám sokatmondó módosítással is élt a korábbi évekhez kegpest, a címszereplő ugyanis a mulatság hevében egy eljegyzési gyűrűt húz kedvese ujjára, ami új érzelmi dimenziót ad a kapcsolatuknak. A színésznő jelmezét a tervezők kifejezetten a vörös hajához igazították, a korábbi fekete gallérokat és hajtókákat elegáns vörös árnyalatokra cserélve.

A bemutatót követő szakmai és nézői viták középpontjába azonban egy olyan radikális rendezői döntés került, amely a fesztivál történetében is ritkaságnak számít. A címszereplő a túlvilági utazása során, a halállal való szembesülés pillanatában lépésről lépésre megválik minden földi javától, ruháitól is, így Philipp Hochmair az előadás záró szakaszában teljesen meztelenül állt a dóm téren összegyűlt tömeg elé. Ez a fizikai és mentális kiszolgáltatottság a rendező szándékai szerint a földi gazdagság teljes mulandóságát és az emberi lélek abszolút védtelenségét hivatott szimbolizálni a végső elszámolás előtt. A premier utáni ünnepségen a főszereplő határozottan megvédte ezt a művészi koncepciót, hangsúlyozva, hogy a meztelenség nem öncélú provokáció, hanem a drámai igazság kifejezésének elengedhetetlen eszköze. Hochmair kifejtette, hogy a meztelen test a karakter teljes védtelenségét és a földi maszkok lehullását mutatja be, így a nézők egyfajta spirituális katarzist élhetnek át a felszíni polgárpukkasztás helyett.

A darab többi szereplője is magas színvonalon járult hozzá a produkció sikeréhez, a visszatérő és az új arcok egyaránt harmonikus egységet alkottak a színpadon. A főhős édesanyjának szerepében a német Daniela Ziegler mutatkozott be, aki mély átéléssel formálta meg a fia lelki üdvéért aggódó asszony alakját. Különösen nehéz feladat hárult Meike Drostéra, aki az utolsó pillanatban, beugróként vette át a szegény szomszéd és a jócselekedetek kettős szerepét, játéka mégis zökkenőmentesen illeszkedett a szigorú koreográfiába. A halál karakterét ezúttal is Dominik Dos-Reis alakította, aki a hagyományos, félelmetes kaszás figura helyett eine ártatlannak tűnő, hideg és elkerülhetetlen jelenlétként lépett a színpadra, fokozva a drámai feszültséget. Christoph Luser szintén kettős feladatot látott el, a hűséges barát és a gonosz kísértő szerepében egyaránt markáns jelenléttel bírt, míg a hit megtestesítőjeként Juliette Larat segítette a gazdag embert a végső megtisztulás útján.

A szombati premier végén a közönség szűnni nem akaró tapssal és felállva ünnepelte a társulatot, a szakma és a kritikusok elismerése egyértelműen igazolta a Carsen által választott merész színházi nyelvet. Roxane Duran az előadás utáni interjúkban elárulta, hogy a hatalmas nyomás ellenére a bemutató után mély megkönnyebbülést és nyugalmat érez, és nagy bizalommal tekint a nyár hátralévő tizennégy előadása elé. A produkció jövője azonban a gazdasági és művészeti sikerek ellenére még bizonytalan, a fesztivál vezetősége ugyanis egyelőre nem erősítette meg hivatalosan, hogy a kanadai rendező koncepciója a következő évben is műsoron maradhat-e a dóm téren. Az idei sorozat augusztus 25-éig tart, a szervezők rossz időjárás esetén a hagyományoknak megfelelően a Nagy Fesztiválpalota fedett színháztermébe költöztetik át a produkciót, biztosítva a folyamatosságot.

Ez a salzburgi előadás hűen mutatja be a klasszikus európai színjátszás modernizációs törekvéseit és a kortárs rendezői színház határait. A darab nem a hagyományos kosztümös történelmi játékként jelenik meg, a hangsúly a ma emberének szóló morális üzenetre, a fogyasztói társadalom kritikájára és az egyéni felelősségvállalásra helyeződik át. A magas jegyárak és a fesztivál exkluzív jellege ellenére a produkció képes volt megőrizni a népi misztériumjátékok közvetlenségét, közelebb hozva a transzcendens kérdéseket a modern nézőhöz. A szigorú osztrák kulturális közegben elért siker bizonyítja, hogy a bátor művészi víziók és a radikális formai megoldások hosszú távon életben tartják a klasszikusokat, megóvva azokat az unalmas muzeálissá válástól. A fesztivál nyitóhétvégéje világossá tette, hogy Salzburg továbbra is a színházi újítások globális központja marad.