Bóka János, a befagyasztott uniós milliárdok őre

Bóka János úgy került a Fidesz parlamenti frakciójának élére, hogy előző megbízatásának mérlege alapján inkább politikai felelősségre vonásra, mint előléptetésre szolgáltatott okot. Az európai uniós ügyekért felelős miniszterként 2023 nyarától a kormányváltásig az volt a legfontosabb feladata, hogy megállapodást érjen el Brüsszellel, teljesítse a magyar vállalásokat, és hozzáférhetővé tegye az országnak járó támogatásokat. Közel három év után több pénz volt befagyasztva, mint hivatalba lépésekor, két egymást követő év végén pedig összesen több mint kétmilliárd euró végleg elveszett.

Ez a közvetlenül mérhető kár mai árfolyamon mintegy nyolcszázmilliárd forint. Ennyiből több száz kilométer vasutat lehetne felújítani, kórházakat korszerűsíteni, pedagógusbéreket emelni vagy energetikai beruházásokat finanszírozni. A végleg törölt keretek mellett 16,4 milliárd euró, nagyjából 6500 milliárd forint hozzáférése késett éveken át. Ez utóbbi pénz nem mind veszett el, ám addig sem dolgozott a magyar gazdaságban, miközben az állam magas kamatozású adósságból finanszírozott beruházásokat és működési kiadásokat.

Az uniós pénzek ügye több, egymással összefüggő eljárásból állt. A helyreállítási alap 2023-ban elfogadott magyar programja 10,4 milliárd eurót tartalmazott, ebből 6,5 milliárdot támogatásként, 3,9 milliárdot kedvezményes hitelként. Emellett kohéziós forrásokat függesztettek fel a közbeszerzések, a korrupció elleni fellépés és az összeférhetetlenségi szabályok hiányosságai miatt. A modellváltó egyetemeket fenntartó közérdekű vagyonkezelő alapítványok összeférhetetlenségi rendszere miatt új Erasmus- és Horizon-szerződések sem születhettek.

Bóka János nem mondhatja, hogy nem ismerte a feltételeket. Európai jogot oktatott, Brüsszelben szerzett mesterdiplomát, éveken át dolgozott az Európai Parlamentben, majd államtitkárként és miniszterként vett részt az uniós döntéshozatalban. A számára létrehozott minisztérium egyik fő indoka éppen az volt, hogy szakértő irányítással rendezze a vitákat. A Bizottság kifogásai, a mérföldkövek és a szükséges törvénymódosítások hónapról hónapra írásban álltak előtte. A mulasztás ezért nem tudáshiányból fakadt.

Egy jelentős eredményt nem volna tisztességes elhallgatni. 2023 decemberében a Bizottság a bírói függetlenséget érintő magyar változtatások után mintegy 10,2 milliárd euró kohéziós forrást tett hozzáférhetővé. Ez Bóka miniszterségének elején történt, és megmutatta, hogy konkrét reformért konkrét pénzügyi döntés járhat. A sikerből azonban a kormány nem azt a következtetést vonta le, hogy érdemes végigmenni a feltételeken. Inkább politikai engedményként ünnepelte a pénzt, majd a fennmaradó ügyekben visszatért a brüsszeli zsarolásról szóló propagandához.

A 2025-ös uniós jogállamisági jelentés lesújtó bizonyítványt adott arról az időszakról, amelyben Bóka János vezette a tárgyalásokat. Nem történt előrelépés a lobbiszabályok és a politikai forgóajtó rendezésében, a vagyonnyilatkozatok hatékony ellenőrzésében, a magas szintű korrupciós ügyek kivizsgálásában és jogerős lezárásában. Nem javult az állami reklámok tisztességes elosztása, a közmédia függetlensége, a médiahatóság önállósága és a civil szervezetek működési környezete sem. Az alapítványi kuratóriumokra benyújtott 2024-es módosításokat a Bizottság elégtelennek találta.

Bóka feladata nem az lett volna, hogy minden brüsszeli kívánságot vita nélkül elfogadjon. A magyar érdek képviselete tárgyalást, jogi érvelést és arányos kompromisszumot kívánt. A miniszternek ugyanakkor világossá kellett volna tennie Orbán Viktornak és a kabinetnek, hogy a közpénzek védelmét szolgáló minimumfeltételek nélkül nem jön kifizetés. Követelhette volna az Integritás Hatóság valódi jogköreit, az átláthatóbb közbeszerzéseket, a kuratóriumi összeférhetetlenség megszüntetését, a vagyonnyilatkozati rendszer megerősítését és a függetlenebb korrupciós nyomozást.

Ehhez politikai bátorság kellett volna. Bóka Jánosnak vállalnia kellett volna, hogy saját kormányán belül kellemetlen igazságokat mond ki: az uniós forrás nem automatikus átutalás, a magyar állam pedig nem tarthatja fenn változatlanul azokat a rendszereket, amelyek miatt az Európai Unió költségvetését veszély fenyegeti. Ha a miniszter úgy látta, hogy szakmai feladatát politikai utasítások akadályozzák, lemondhatott volna. Ehelyett a nyilvánosság előtt rendre a kormányzati narratívát ismételte, miközben a határidők lejártak.

A kormányváltás után történtek különösen súlyossá teszik ezt a mérleget. Magyar Péter kabinetje néhány hét alatt megállapodott az Európai Ügyészséghez való csatlakozásról, az Integritás Hatóság megerősítéséről, a közbeszerzési szabályok átdolgozásáról és a közérdekű vagyonkezelő alapítványok rendszerének kivezetéséről. A Bizottság ezek után 16,4 milliárd euró felszabadításának útját nyitotta meg. Júliusban az uniós pénzügyminiszterek elfogadták az új helyreállítási tervet, amely 10 milliárd eurót tesz elérhetővé.

Az új kormány nem talált titkos jogi kiskaput. Olyan lépéseket tett meg, amelyeket Brüsszel évek óta nyilvánosan kért. Ez a gyors fordulat cáfolja azt a korábbi állítást, hogy a támogatások visszatartása kizárólag politikai büntetés volt, és Magyarország bármit tesz, úgysem kap pénzt. A feltételek teljesítésével megnyíltak a keretek. Bóka János minisztersége alatt éppen a feltételek teljesítése maradt el.

A késlekedés miatt a régi helyreállítási terv végrehajthatatlanná vált. A program beruházásait és reformjait eredetileg 2026 augusztusáig kellett volna teljesíteni, ám a szupermérföldkövek elmaradása és az időveszteség miatt új tervet kellett készíteni. A kedvezményes hitelkeret 3,9 milliárdról 3,5 milliárd euróra csökkent. Az ország tehát nem ott folytatta, ahol három évvel korábban tartott: elveszett pénzzel, rövidebb végrehajtási idővel és újratervezett beruházásokkal indult újra.

A kár nem merül ki a törölt eurómilliárdokban. Az uniós támogatás hiánya gyengítette a költségvetést, visszafogta az állami beruházásokat, és növelte a drágább piaci finanszírozás iránti igényt. A bizonytalanság rontotta a befektetői környezetet, miközben a magyar gazdaság három éven át alig növekedett. Vasúti, energetikai, vízügyi, digitális és vállalkozásfejlesztési programok csúsztak. A költségvetésnek olyan projekteket kellett előfinanszíroznia, amelyekhez rendes körülmények között uniós pénz érkezett volna.

Csak szemléltetésként: tízmilliárd euró egyéves pótlása hat százalékos finanszírozási költség mellett hatszázmillió euró, mintegy 240 milliárd forint kamatterhet jelentene. Ez nem a Bóka-korszak auditált vesztesége, mert az állam nem pontosan így és nem egyetlen hitelből finanszírozta a hiányt. Az arány azonban érzékelteti, hogy a késlekedésnek ára van akkor is, ha a tőkeösszeg később megérkezik.

Az egyetemek és hallgatók kára külön fejezet. A kuratóriumi összeférhetetlenség rendezésének elmaradása miatt magyar fiatalok és kutatók kerültek bizonytalan helyzetbe az Erasmus és a Horizon programban. A kormány saját költségvetési pótlóprogramokkal próbálta elfedni a következményeket, vagyis a magyar adófizetők másodszor is fizettek: először az uniós hozzáférés elvesztésével, majd a kieső lehetőségek hazai pótlásával. Bóka Jánosnak pontosan tudnia kellett, hogy néhány kuratóriumi tisztség védelme milyen társadalmi árat követel.

A lengyel példa már korábban figyelmeztette Budapestet. Donald Tusk kormánya a jogállami változtatások és az uniós intézményekkel folytatott érdemi egyeztetés után megnyitotta az utat akár 137 milliárd eurónyi forráshoz. Varsóban sem oldódott meg minden vita azonnal, ám a politikai irányváltás és a hiteles reformszándék elég volt a kifizetések megkezdéséhez. Bóka János ezzel szemben továbbra is azt magyarázta, miért igazságtalan az eljárás, ahelyett hogy a pénzhez vezető jogi feltételeket kényszerítette volna ki saját kormányában.

A felelősség természetesen nem egyetlen miniszteré. Az uniós konfliktus politikáját Orbán Viktor határozta meg, a vitatott törvényeket a kormány terjesztette elő és a Fidesz-frakció fogadta el. Navracsics Tibor is tárgyalt a forrásokról Bóka miniszteri kinevezése előtt. A végső döntés a miniszterelnöké volt. Bóka János személyes felelőssége abban áll, hogy szakértőként elfogadta a végrehajtó szerepet, nem állt nyilvánosan a szükséges reformok mellé, és nem távozott akkor sem, amikor egyértelművé vált, hogy a kormány politikai céljai felülírják az ország pénzügyi érdekeit.

A volt miniszter 2009-es SZDSZ-es európai parlamenti jelöltsége önmagában sem bűn, sem magyarázat a későbbi pályájára. Inkább a Fidesz politikai képmutatását mutatja, hogy miközben a liberális párt örökségével rendszeresen megbélyegzi ellenfeleit, saját frakciójának vezetését egy korábbi SZDSZ-jelöltre bízza. Bóka pályájának valódi problémája nem a pártváltás, hanem az, hogy európai jogászból az uniós konfliktus kormányzati szóvivője lett.

A Fidesz most tehát azt a politikust jutalmazta meg, akinek minisztersége alatt több mint kétmilliárd euró végleg elúszott, és ezermilliárdok maradtak éveken át elérhetetlenek. A frakcióvezetői kinevezés azt üzeni, hogy a pártban a lojalitás fontosabb a teljesítménynél. Bóka János nem azért bukott felfelé, mert sikeresen hazahozta a pénzt, hanem azért, mert fegyelmezetten képviselte azt a politikát, amely távol tartotta Magyarországot a saját forrásaitól.

Az új tisztségben Bóka János normalitást és józan észt ígérhet, korábbi mérlege azonban makacsul ott marad mögötte. A számok alapján az uniós tárca nem tárgyalási sikertörténet volt, hanem elszalasztott határidők, végleg elvesztett támogatások és késve meginduló beruházások sorozata. A legsúlyosabb mulasztás az volt, hogy a miniszter ismerte a megoldást, mégsem vállalta érte a konfliktust a saját politikai oldalán.