Közpénzes aranyélet után jöhet a sportfordulat

Egy anonimizált munkaügyi ítélet néha többet elárul egy egész ágazat működéséről, mint a gondosan megszerkesztett éves jelentések. A Kúria BH.2026.138. számon közzétett határozatából kiderül, hogy egy magyar sportklub sportigazgatója havi nettó nyolcezer eurós alapbért kapott, amelyhez ösztönző javadalmazás és a szerződés szóhasználata szerint „minőségi jármű” társult. Az éves alapfizetés így 96 ezer euró volt, még a jutalmak és az autó költsége előtt. Vidéki Prókátor joggal kérdezte meg: hány hazai klub tudna ilyen csomagot saját piaci bevételeiből kigazdálkodni.

Az anonimizált döntésből nem derül ki, melyik sportág és melyik egyesület alkalmazta a vezetőt, ahogy az sem, miből származott a munkáltató bevétele. Egy rendszeresen európai kupákban szereplő, jelentős jegy-, reklám- és játékosértékesítési bevételt elérő klub akár piaci alapon is megfizethet magas vezetői bért. A probléma ezért nem önmagában a nyolcezer euró. Az a döntő, hogy az összeget szurkolók, szponzorok, közvetítési jogok és nemzetközi sikerek termelték-e ki, vagy az adófizetők, állami vállalatok és politikailag irányított támogatási csatornák állták.

A magyar élvonal összesített adatai az utóbbi változatot teszik valószínűvé a klubok jelentős részénél. Az NB I-es csapatokat működtető gazdasági társaságok bevétele 2025-ben már megközelítette a hetvenmilliárd forintot, közel kilencszeresét a 2010-es összegnek. A bevételek mintegy harminc százaléka közvetlen támogatásból származott, és legalább hasonló súlyt képviseltek a szponzorációnak vagy közvetítési díjnak nevezett, állami és államközeli források. A bőség ellenére a liga 2022 óta minden évben veszteséges volt, 2025-ben másfél milliárd forinttal költött többet a bevételénél.

A pénz nem tartalékot és önállóságot teremtett. A tizenkét élvonalbeli klubot fenntartó társaság közül hétnek nem volt annyi pénze a számláján, amennyi az egy éven belül esedékes tartozásai fedezésére kellett volna. A Diósgyőrt egy meg nem nevezett vállalkozás 2,2 milliárdos támogatása segítette minimális nyereséghez, az Újpest hárommilliárdot kapott egy „harmadik féltől”, mégis veszteséges maradt. Ez nem a piac által jutalmazott professzionális működés képe, hanem olyan rendszeré, amelyben a tulajdonos vagy a politikai patrónus rendszeresen kipótolja a hiányt.

A forrásbőség méretét az MLSZ saját adatai is mutatják. Tizenöt év alatt 461 milliárd forintnyi tao-támogatást hagytak jóvá a magyar labdarúgás sportszervezeteinek, ebből 403 milliárd ténylegesen meg is érkezett. A szövetség 2025-ben több mint 33 milliárd forintnyi új támogatási igazolást adott ki, emellett közvetlen állami forrásokat is használt. Vági Márton főtitkár szerint a magyar futball teljes éves pénzügyi mérete már 150 milliárd forint körül jár.

A Fidesz-korszak támogatásainak voltak valós eredményei. Megújultak stadionok és edzőpályák, rendeződött sok egyesület korábban kaotikus pénzügyi helyzete, a Bozsik-programban szereplő gyermekek száma hetvenezerről százötvenezerre nőtt, a futballegyesületeké 1200-ról közel 1800-ra emelkedett. A válogatott három egymást követő Európa-bajnokságra kijutott, a Ferencváros pedig rendszeres résztvevőjévé vált az európai kupák főtábláinak. Ezeket az eredményeket kár volna kitörölni a mérlegből.

A költség és a teljesítmény aránya mégis védhetetlen. A 2026-os világbajnokságra már 48 válogatott jutott ki, Magyarország még a pótselejtezőt sem érte el, és sorozatban tizedszer maradt le a tornáról. A hazai élvonal bevétele kilencszeresére nőtt, miközben a klubok nemzetközi versenyképessége néhány kivételtől eltekintve gyenge maradt. Az akadémiákból kevés európai szinten keresett játékos került ki, a belföldi fizetések elszakadtak a tudástól, a légiósok és ügynökök pedig biztos piacot kaptak olyan kluboknál, amelyeknek nem kellett valódi vásárlói igényből megélniük.

A túl sok, feltételek nélkül érkező pénz kiiktatta az ösztönzőket. Ha a támogatás nem függ a nézőszámtól, a játékosneveléstől, a nemzetközi szerepléstől vagy a pénzügyi fegyelemtől, a klubvezetőnek nem érdeke olcsóbban és jobban dolgozni. Könnyebb újabb szponzort kérni egy állami vállalattól, megemelt közvetítési díjat kialkudni a közmédiától, vagy politikai kapcsolaton keresztül tulajdonosi segítséget szerezni. A rossz döntés ára szétterül az adófizetők között, a jó döntés jutalma pedig a klubvezetésnél marad.

A kormányváltás után már látszanak a korrekció első jelei. Az MTVA a következő idény közvetítési jogaiért tízmilliárd helyett hatmilliárd forintot fizet. Az NB II-es klubok korábbi, mintegy 350 milliós központi támogatása 165–175 millióra csökkenhet. Az FTC férfi kézilabdacsapatánál alacsonyabb bérekről, a jégkorongcsapatnál játékosok távozásáról érkeztek hírek. Ezek a változások azonban még nem alkotnak sportpolitikát. Az egyes pénzcsapok elzárása önmagában ugyanúgy kiszámíthatatlan, mint korábban a politikai alapon történő megnyitásuk.

A hivatásos látványsportot és a társadalmi célú sportot világosan el kell választani. A profi futball-, kézilabda-, kosárlabda- vagy jégkorongcsapat szórakoztatóipari vállalkozás. Jegyet, közvetítést, reklámfelületet, játékosokat és élményt értékesít. Fizethet bármennyit sportolónak vagy igazgatónak, amennyiben ezt valós bevételből, tulajdonosi tőkéből és szabályosan vállalt üzleti kockázat mellett teszi. A közpénz feladata nem a vezetői luxuscsomag, a külföldi középszer vagy az ügynöki jutalék finanszírozása.

Az államnak közben marad dolga a sportban. Biztosítania kell, hogy a gyermek lakóhelytől és családi jövedelemtől függetlenül mozoghasson, legyen használható iskolai tornaterem, uszoda, pálya és szakképzett edző. Segítenie kell a fogyatékossággal élők sportját, a női szakágakat, az amatőr egyesületeket, a közösségi létesítményeket, az egészségmegőrző programokat és azokat az olimpiai sportágakat, amelyek társadalmi értéket és nemzetközi teljesítményt teremtenek, de kis közönségük miatt piaci alapon nem tarthatók fenn.

A reform első lépése egy teljes pénzügyi térkép elkészítése lenne. Egyetlen nyilvános adatbázisban kell megjeleníteni minden költségvetési támogatást, tao-forrást, állami és önkormányzati vállalati szponzorációt, közvetítési díjat, ingyenes létesítményhasználatot, kedvezményes hitelt és tulajdonosi tőkeinjekciót. A kluboknak közzé kellene tenniük a vezetői és játékosbérek sávjait, az ügynöki díjakat, a kapcsolt vállalkozásokkal kötött szerződéseket, valamint azt, mennyi pénzt fordítanak felnőtt csapatra és mennyit utánpótlásra.

A tao jelenlegi formáját meg kell szüntetni, a sportra szánt összeget pedig rendes költségvetési előirányzatként, parlamenti ellenőrzéssel lehet továbbosztani. A forrás ne politikai kapcsolatot és vállalati közvetítőt kövessen, hanem igazolt társadalmi szükségletet. Előnyt kell kapniuk a szegényebb térségeknek, az alacsony jövedelmű családok gyermekeit fogadó kluboknak, a lányokat és fogyatékossággal élőket bevonó programoknak, valamint azoknak az egyesületeknek, amelyek bizonyíthatóan iskolákkal és helyi közösségekkel dolgoznak.

A profi felnőttcsapatok működésére hároméves átmenettel meg kell tiltani a közvetlen állami támogatást. Közpénzből ne lehessen játékos- és vezetői alapbért, prémiumot, ügynöki jutalékot, szolgálati luxusautót vagy külföldi edzőt finanszírozni. Az utánpótlás támogatása elkülönített számlán fusson, szigorú létszám-, képzési és hozzáférési feltételekkel. A klub akkor kapjon pénzt, ha a szülői befizetések csökkennek, a gyermekek száma nő, és az akadémiai helyeket nem a családi kapcsolatok vagy a fizetőképesség osztja el.

Az állami vállalatok szponzorációját piaci próbának kell alávetni. A MOL, az MVM, a Szerencsejáték Zrt. vagy bármely önkormányzati cég csak akkor költhessen profi klubra, ha független értékelés igazolja, hogy a reklámjog piaci értéke arányban áll a kifizetéssel. A szerződéseket és a számításokat nyilvánosságra kell hozni. Ugyanez vonatkozik a közmédiára: közvetítési jogot nyílt tenderen, független értékbecslés alapján vásárolhat, nem azért, hogy burkoltan kipótolja a klubok költségvetését.

A licencrendszernek pénzügyi féket kell beépítenie. A játékosok, edzők és vezetők összes személyi ráfordítása ne haladhassa meg a klub ismétlődő, valóban piaci bevételeinek meghatározott arányát. Az UEFA hetvenszázalékos keretéhez hasonló szabályt fokozatosan a magyar bajnokságban is érvényesíteni lehet. Aki többet akar költeni, annak tulajdonosi tőkét kell betennie, amelyet veszteség esetén nem pótolhat ki az állam. A klub ne kapjon külön védelmet a hitelezőkkel szemben csak azért, mert sportegyesület.

A stadionok és edzőközpontok nagy része már megépült, most a fenntartásuk és közösségi használatuk a feladat. Az állami vagy önkormányzati létesítményeket napközben iskolák, délután amatőr csoportok és helyi lakosok számára kell megnyitni, a profi klub pedig fizessen átlátható használati díjat. A támogatás értékét így nem az mutatja, hány VIP-páholy készült, hanem hogy hány gyermek, idős ember és szabadidős sportoló használja a pályát egy átlagos héten.

A teljesítménymérés sem szűkülhet érmekre és tabellákra. Számítani kell a sportoló gyerekek arányát, a lemorzsolódást, a hátrányos helyzetűek hozzáférését, a hazai nevelésű játékosok játékperceit, a külföldre értékesített tehetségek számát, a nézőszámot, a saját bevétel növekedését és a létesítmények kihasználtságát. A támogatás egy részét vissza kell kérni, ha a vállalt célok nem teljesülnek, az adatokat pedig klubonként összehasonlíthatóvá kell tenni.

A Tisza korábbi programja helyesen ígért átláthatóságot, a presztízsberuházások lezárását és erősebb tömegsportot, de az a vállalás, hogy a tao teljes összegét változatlanul a sportban tartják, túl óvatos. A reform lényege éppen annak vizsgálata volna, mennyi közpénzre van valóban szükség, és melyik cél hozza a legnagyobb társadalmi hasznot. Nem lehet előre érintetlennek nyilvánítani egy évi százmilliárdos keretet, majd utólag keresni hozzá feladatokat.

A Vidéki Prókátor által idézett nyolcezer eurós fizetés ezért jóval több egy kirívó munkaszerződésnél. Megmutatja, hová vezet, amikor a klub költségeit nem korlátozza a közönség fizetőképessége, a szponzor üzleti érdeke vagy a tulajdonos saját kockázata. Az új sportpolitikának nem azt kell eldöntenie, sok-e egy sportigazgató bére. Azt kell garantálnia, hogy a számlát az fizesse, aki a döntést meghozta, és az állam pénze oda kerüljön, ahol egészségesebb, aktívabb és nyitottabb társadalmat teremt.