Süllyedő hajóként látja a Fideszt a Die Presse

A Die Presse pénteki elemzése egy látványos szerepcserével indít: Orbán Viktor, aki tizenhat éven át a magyar állam szinte minden fontos intézményét uralta, immár ellenzéki vezetőként vádolja önkénnyel Magyar Péter kormányát. A bécsi lap felidézi, hogy a volt miniszterelnök az elmúlt napok belpolitikai vihara idején az Egyesült Államokban tartózkodott, ahol a labdarúgó-világbajnokság utolsó mérkőzéseit nézte meg. Hazatérése után azzal védekezett, hogy a Tisza kétharmados többségével szemben amúgy sem tudott volna érdemben fellépni. A Die Presse ebből rögtön politikai képet formál: Orbán egyszerre próbálja megőrizni a harcos vezető szerepét és megmagyarázni, miért maradt távol akkor, amikor hívei szerint a régi rendszer kulcspozíciói kerültek veszélybe.

Az osztrák napilap a konfliktus középpontjába az Alaptörvény tizenhetedik módosítását állítja. A változtatás nyomán megszűnt Sulyok Tamás köztársasági elnöki megbízatása, és megnyílt az út több, az Orbán-korszakban kinevezett vezető távozása előtt. A cikk Polt Pétert, az Alkotmánybíróság elnökét és Windisch László számvevőszéki elnököt is azok közé sorolja, akiket a Tisza-kormány az előző hatalom politikai támaszának tekint. A Die Presse szókészlete erősen értékelő: „lebontásról”, „bábokról” és az Orbán-rendszer személyi maradványairól ír. Ez jelzi, hogy az írás nem puszta hírösszefoglaló, hanem világos állásponttal rendelkező politikai elemzés.

A lap különösen nagy jelentőséget tulajdonít Nagy Bálint Gábor legfőbb ügyész lemondásának. A távozó vezető közleményében az ügyészség függetlenségét a demokratikus intézményrendszer egyik alapjaként írta le, és arra figyelmeztetett, hogy a vádhatóság nem válhat politikai érdekek játékszerévé. A Die Presse ezt félreérthetetlen bírálatként értelmezi Magyar Péter kormányával szemben. A cikk ezzel rövid időre teret ad a másik oldal legsúlyosabb érvének is: a jogállam helyreállítására hivatkozó gyors személycserék maguk is jogállami vitákat kelthetnek, főként akkor, ha az intézményi reform és a politikai leszámolás határa elmosódik.

Orbán Viktor erre a helyzetre a „nemzeti ellenállás” meghirdetésével válaszolt. A Die Presse szerint a volt kormányfő a Kádár János nevével jelzett kommunista korszak legsötétebb időszakaihoz hasonlította az új kormány működését, és azt ígérte, hogy pártja a demokrácia visszaállításáért fog küzdeni. Az osztrák lap számára különösen sokatmondó, hogy Orbán a hét végén ismét Tusnádfürdőn lép fel. Ugyanott hirdette meg évekkel korábban az illiberális állam programját, most pedig várhatóan ugyanerről a színpadról próbálja majd antidemokratikus rendszerként leírni Magyar Péter kabinetjét.

A Die Presse elemzésének központi tétele szerint Orbán megfordítja a korábbi politikai vádakat. A jogállam leépítésével, a sajtó és az állami intézmények elfoglalásával, valamint a választási rendszer saját érdekeihez igazításával hosszú időn át őt bírálták. Most ugyanezekkel a fogalmakkal támadja utódját. A lap felidézi, hogy magyar és külföldi szakértők széles köre éveken át a demokratikus fékek módszeres gyengítését rótta fel az Orbán-kormánynak. Ebből az értelmezésből következik a szerző álláspontja: a Tisza személycseréi és intézményi reformjai elsősorban az állam működőképességének helyreállítását célozzák, még akkor is, ha egyes eszközeik vitathatók.

A bécsi lap a politikai erőviszonyokat is a Fidesz válságának bizonyítékaként mutatja be. Zárug Péter Farkas és Török Gábor politológusokra hivatkozva azt írja, hogy a párt jövője erősen kérdésessé vált. A közölt felmérések szerint három hónap alatt mintegy egymillió választó távolodott el a korábbi kormánypárttól, amely 18 százalékon áll, miközben a Tisza támogatottsága eléri a 60 százalékot. Ezek az adatok egy választás utáni rendkívüli időszak pillanatfelvételét adják, a Die Presse mégis mélyebb folyamatot olvas ki belőlük: a vereség után nem alakult ki hiteles megújulási irány, a párt továbbra is szinte teljesen Orbán személyére épül.

Az elemzés legerősebb képe a „süllyedő hajó”, amelyet a lap a látványos távozásokkal támaszt alá. Szijjártó Péter korábbi külügyminiszter a kínai BYD-nál vállalt munkát, annál a vállalatnál, amelyet miniszterként jelentős állami kedvezményekkel segített magyarországi beruházáshoz. A Die Presse ezt a régi hatalom és a támogatott nagyvállalatok közötti kapcsolat jelképének tekinti. A cikk jogi következtetést nem von le, politikai és erkölcsi szempontból mégis súlyosnak tartja a helyzetet: a korábbi döntéshozó közvetlenül annál a cégnél folytatja pályáját, amelynek magyarországi terjeszkedésében szerepet játszott.

Hasonló válságtünetként jelenik meg Gulyás Gergely távozása a parlamenti frakció éléről, mindössze két hónappal a megbízatása után. A lap ezt nem személyes döntésként, hanem szervezeti szétesésként értelmezi. A Fidesz évtizedeken át fegyelmezett, központilag irányított politikai gépezetként működött, amelyben a nyilvános vita ritka volt, a vezetői hűség pedig a karrier alapfeltételének számított. A választási vereség után ez a modell visszaüt: nincs kialakult utódlási rend, kevés az önálló politikai tekintéllyel rendelkező szereplő, és minden távozás tovább erősíti azt az érzetet, hogy a korábbi elit már a saját jövőjét menti.

A „nemzeti ellenállás” ezért a Die Presse olvasatában védekező stratégia. Orbán Viktor a választási vereséget nem egy lezárult politikai korszak következményeként, hanem üldöztetésként próbálja értelmezni. Ez alkalmas lehet a megmaradt tábor összetartására, mert a Fidesz kommunikációja régóta külső és belső ellenségek köré szervezi a politikai közösséget. A módszer korlátja, hogy az ellenzéki szerephez új társadalmi ajánlat is kellene. A kommunista diktatúrával való összevetés a leghűségesebb híveket mozgósíthatja, ám nehezen nyeri vissza azokat, akik korrupció, gazdasági lemaradás vagy a közszolgáltatások állapota miatt fordultak el a párttól.

Az osztrák cikk hangvétele ugyanakkor maga is elemzésre szorul. A Die Presse polgári-liberális, jogállami nézőpontból közelít, és egyértelműen az Orbán-rendszer lebontásaként üdvözli a változás fő irányát. Emiatt kevesebb figyelmet szentel annak, hogy a visszamenőleges képviselői időkorlát, a köztársasági elnök mandátumának alkotmánymódosítással történő megszüntetése vagy több intézményi vezető gyors eltávolítása milyen precedenst teremthet. A távozó legfőbb ügyész figyelmeztetése megjelenik, de nem kap akkora súlyt, mint a korábbi rendszer demokratikus károkozásának bemutatása. A lapszemle szempontjából ez fontos: a szerző nem kívülállóként méricskéli a két fél érveit, hanem a rendszerváltás szükségességéből indul ki.

A Die Presse végkövetkeztetése szerint a Fidesz előtt már nem egy szokványos ellenzéki újrakezdés áll. A pártot egyszerre terheli a személyi függőség, a választói elvándorlás, a korrupciós eljárások veszélye és a vezetők távozása. Orbán Viktor politikai válasza az, hogy saját táborát egy új szabadságharcba hívja, és a Magyar-kormányt azzal vádolja, amivel korábban őt vádolták. Az osztrák napilap ezt hiteltelen szerepcserének tartja. A történet kimenetele mégsem csak a volt miniszterelnök mozgósító képességén múlik. Magyar Péter kormányának is bizonyítania kell, hogy a régi rendszer lebontása szabályos, ellenőrizhető és tartós intézményeket teremt. Amennyiben ez sikerül, a „nemzeti ellenállás” könnyen egy korszak utóvédharcává válhat; ha a reformok önkényesnek látszanak, Orbán új politikai munícióhoz juthat.