Amikor nők álltak a csúcsra: 65 év mérlege

1960 óta, amikor Sirimavo Bandaranaike a világ első női kormányfője lett Ceylon élén, több mint hetven ország vezetését bízták már nőre valamilyen formában. Ez a szám lenyűgözőnek tűnhet, valójában azonban a világ országainak alig több mint egyharmadát jelenti 65 év alatt. Amikor Magyarországon 2026 nyarán Forsthoffer Ágnes vette át ideiglenesen az államfői jogköröket, és amikor két évvel korábban Novák Katalin, az ország első női elnöke lemondott egy kegyelmi botrány miatt, a hazai közvélemény egy sokkal szélesebb, világtörténeti mintázat egy-egy állomását látta, anélkül hogy ezt sokan tudatosították volna.

Új könyvünk, az Asszonyok a csúcson nyolc fejezetben követi végig, hogyan jutottak nők a második világháború utáni évtizedekben államok és kormányok élére, és milyen mérleget lehet vonni tevékenységükről. A kötet Ceylontól és Golda Meir Izraelétől indul, majd Margaret Thatcher nyugati áttörésén, a latin-amerikai demokratikus átmeneteken és a dél-ázsiai politikai dinasztiákon át Ellen Johnson Sirleaf libériai elnökségéig és a mai északi válságvezetési modellig – Angela Merkelig, Jacinda Ardernig, Sanna Marinig – vezeti az olvasót, mielőtt visszatérne Közép-Európához és a magyar eseményekhez.

A könyv legfontosabb felismerése nem az, hogy létezne egyetlen, sajátosan „női" vezetői stílus. Golda Meir keménysége és Jacinda Ardern együttérzése, Margaret Thatcher piacpárti radikalizmusa és Michelle Bachelet szociális reformprogramja semmiképpen nem vonható közös nevezőre. Ami valóban közös mintázatként rajzolódik ki, az a hatalomhoz vezető út és a megítélés mércéje. A dinasztikus öröklés – gyakran egy meggyilkolt vagy megbuktatott férfi rokon nyomán – Dél-Ázsiában és Latin-Amerikában különösen gyakori belépési pont volt: Indira Gandhi, Benazir Bhutto és Corazon Aquino mind egy-egy tragédia nyomán léptek a politika élére. Máshol – Afrikában vagy Észak-Európában – inkább a nemzetközi intézményi tapasztalat vagy a hosszú pártpolitikai előmenetel nyitott utat a csúcsra, ahogy azt Ellen Johnson Sirleaf vagy Angela Merkel pályája is mutatja.

Külön fejezetet szentelünk annak a jelenségnek, amelyet a nemzetközi szakirodalom üvegszikla-jelenségnek nevez: a nők aránytalanul gyakran kerülnek vezető pozícióba éppen olyan válsághelyzetekben, amikor a bukás esélye eleve magas, majd kudarc esetén a felelősséget gyakran személyes alkalmatlanságként, nem pedig a helyzet eleve kedvezőtlen adottságaként értékeli a közvélemény. Isabel Perón argentin elnöksége vagy Dilma Rousseff brazíliai bukása kiváló példa erre a mechanizmusra. Ugyanez a fejezet mutatja be a kettős mércét is: a női vezetőket egyszerre éri bírálat, ha túl határozottak, és akkor is, ha túl együttműködőek – miközben megjelenésükről, öltözködésükről és magánéletükről aránytalanul sok szó esik a szakpolitikai teljesítményükhöz képest, ahogyan azt Sanna Marin vagy akár Hillary Clinton esete is jól szemlélteti.

A kötet külön figyelmet szentel a közép-európai térségnek is: Zuzana Čaputová szlovák, Kersti Kaljulaid és Kaja Kallas észt pályája mellett részletesen bemutatja a magyar eseményeket, Novák Katalin elnökségétől és bukásától Forsthoffer Ágnes ideiglenes államfői szerepéig, amely a könyv apropóját is adta. A szerzők nemzetközi tudományos szakirodalomra, elismert életrajzi munkákra és korabeli sajtóforrásokra támaszkodva törekedtek arra, hogy minden egyes életpályát kiegyensúlyozottan, bírálattal és elismeréssel egyaránt mutassanak be.

A téma ma sem veszített aktualitásából. Miközben Európa és Latin-Amerika szinte minden nagyobb országában volt már női állam- vagy kormányfő, Kelet-Ázsia nagyhatalmai és az Egyesült Államok mindmáig nem választottak nőt legfelsőbb tisztségbe – jelezve, hogy a folyamat korántsem lineáris vagy lezárt. Aki választ keres arra, hogy a hatalom valóban nem ismer-e nemet, vagy csupán arról van szó, hogy egyre több nő tanulta meg érvényesülni egy olyan játéktérben, amelynek szabályait még mindig nem ő írta, ebben a könyvben nyolc ország történetén keresztül kaphat rá árnyalt, forrásokban gazdag választ.