Működésképtelen az uniós külpolitikai gépezet
Éles hatásköri harcok és mély belső megosztottság bénítja Brüsszel diplomáciáját, miközben a közel-keleti szankciók és a strukturális reformok ügyében teljesen egy helyben toporognak a tagállamok.
Az Európai Unió külpolitikai cselekvőképességének teljes hiánya és a brüsszeli intézményrendszer belső feszültségei a legélesebben a ciszjordániai izraeli telepesek erőszakos lépéseire adandó válaszreakciók kapcsán ütköztek ki. A gázai háború kiterjedt pusztítása után az elmúlt hónapokban a nyugat-banki események váltak az Európai Unió diplomáciai tehetetlenségének legfőbb szimbólumává. Számos tagállam, köztük Franciaország, Spanyolország, Hollandia, Belgium, Svédország és Írország határozott intézkedéseket követel, amelyek célja a megszállt területekről származó termékek kereskedelmének azonnali leállítása. Kaja Kallas, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője szintén ezt az elvi álláspontot képviseli a tagállamok egy részének nyomására. Velük szemben az Ursula von der Leyen által vezetett Európai Bizottság, Németország és Olaszország határozott támogatásával, minden lehetséges eszközzel fékezi a folyamatot, teljesen ellehetetlenítve a döntéshozatalt.
A vita középpontjában az esetleges korlátozó intézkedések jogalapja áll. Az intézkedéseket szorgalmazó országok a telepekről származó áruk teljes tilalmát akarják elérni. Ezt azzal indokolják, hogy az EU kereskedelempolitikáját össze kell hangolni a Nemzetközi Bíróság jogi szakvéleményével, garantálva, hogy a közösség semmilyen formában ne járuljon hozzá az izraeli betelepítési politikához. Érvelésük szerint a kereskedelmi kérdésekben a döntést minősített többséggel kellene meghozni, amihez legalább tizenöt tagállam szavazata szükséges, a népesség 65 százalékának képviseletével. A Bizottság ezzel szemben azt az álláspontot képviseli, hogy a lépés valójában szankciónak minősül, így elfogadásához elengedhetetlen a teljes egyhangúság. Kallas hónapokig tartó időhúzás után végül erős nyomást gyakorolt a Bizottságra, hogy terjesszen elő konkrét cselekvési opciókat. A tagállamok külügyminisztereinek brüsszeli ülésén azonban semmilyen döntés nem született, így a kérdés megtárgyalását későbbre, az őszi időszakra halasztották.
Az alapszerződésekben rögzített hatáskörök túllépésével Ursula von der Leyen központi szerepet követel magának a nemzetközi diplomáciában, saját, úgynevezett geopolitikai Bizottság koncepciójára hivatkozva. Bírálói határozottan a szemére vetik, hogy a nemzetközi porondon rendszeresen államfőként viselkedik, és a tagállamok felhatalmazása nélkül kezdeményez egyoldalú lépéseket. Emellett sokan kifogásolják mélyen gyökerező, megingathatatlan transzatlanti elkötelezettségét is. Az Európai Bizottság végrehajtó testületén belül olyan magas rangú tisztségviselőkből, biztosokból és különmegbízottakból álló hálózatot épített ki a mediterrán térség, a védelem és a nemzetközi partnerségek területén, akik folyamatosan átfedésben dolgoznak a külügyi főképviselő feladatköreivel.
A párhuzamos diplomácia és a hatásköri átfedések szembetűnő példája volt, amikor Dubravka Suica mediterrán ügyekért felelős biztos Izraelbe látogatott, hogy tárgyaljon Gideon Száár izraeli külügyminiszterrel. Ez pontosan azon a héten történt, amikor az izraeli tárcavezető nyilvánosan bejelentette, hogy minden kapcsolatot megszakít Kaja Kallas főképviselővel. Ugyanezt a biztost von der Leyen elküldte a Donald Trump által kezdeményezett Békekonferencia nyitóülésére is. A testület megalakítását számos európai állam nyíltan elítélte, és az ügyben Jean-Noël Barrot francia külügyminiszter is nyilvános bírálatot fogalmazott meg. A Bizottság elnöke emellett saját kabinetfőnökét, Björn Seibertet bízta meg azzal, hogy vegyen részt az Egyesült Államok és Oroszország közötti, Ukrajnával kapcsolatos egyeztetéseken. Hasonlóan ellentmondásos lépés volt, amikor az EU migrációs biztosa tálib küldöttséget fogadott Brüsszelben, miközben a közösség hivatalosan nem ismeri el a kabulit.
A tagállamok érdekeit képviselő tisztsége és az Európai Bizottság alelnöki pozíciója között őrlődő egykori észt miniszterelnök, Kaja Kallas rendkívül nehéz helyzetbe került. Folyamatosan megkerülik, lépéskényszerbe kényszerítik, vagy arra kárhoztatják, hogy a tagállamok között próbáljon meg szinte lehetetlen konszenzust teremteni. Ez a feladat korábban elődeinek, a spanyol Josep Borrellnek, az olasz Federica Mogherininek és a brit Catherine Ashtonnak is komoly kompromisszumos akadályokat jelentett. Helyzetét tovább nehezíti, hogy Kallas nehezen leplezi türelmetlenségét a diplomáciai akadályokkal szemben, és többször tett félreérthető kijelentéseket. Izraelt nyilvánosan apartheid rendszertelenséggel vádolta, míg Kína gazdasági és politikai terjeszkedését korábban súlyos betegséghez hasonlította. Így a diplomáciai testület vezetője maga is az uniós külpolitika hiányosságainak megtestesítőjévé vált.
A diplomáciai elemzők és a brüsszeli tisztségviselők egyetértenek abban, hogy a 2011-ben létrehozott Európai Külügyi Szolgálat alapvető reformra szorul. A jelenleg Brüsszelben és a világ számtalan delegációján több mint 5000 diplomatát foglalkoztató szervezet nem képes hatékonyan reagálni a globális kihívásokra. A diplomaták körében elterjedt nézet szerint az a korábbi feltételezés, miszerint egy önálló diplomáciai apparátus létrehozása automatikusan megteremti az Európai Unió egységes külpolitikáját, hibásnak bizonyult. A jelenlegi rendszer teljesen alkalmatlan a dinamikusan változó nemzetközi környezetben való eljárásra, ami a döntéshozókat folyamatos rögtönzésre kényszeríti.
Párizs és Berlin jelenleg is intenzíven dolgozik a lehetséges reformiránymutatásokon. A francia külügyminisztérium által előkészített munkadokumentum három lehetséges fejlődési pályát vázol fel. Az első lehetőség az európai diplomácia teljes alárendelése az Európai Bizottságnak, a második a tagállamokat képviselő Tanácshoz való szorosabb közelítés, míg a harmadik opció az Európai Külügyi Szolgálat és a főképviselő pozíciójának megerősítése. Ez utóbbi nagyobb autonómiát, valamint a kereskedelmi és fejlesztési területekre is kiterjedő szélesebb hatáskört biztosítana. Franciaország határozottan ezt a harmadik utat támogatja, nyíltan kiállva Kallas megerősítése mellett. Németország álláspontja ennél jóval bizonytalanabb, és nem zárkózik el a Bizottság szerepének további növelésétől sem, ami nem meglepő, hiszen a testület elnöke korábban Angela Merkel kormányának védelmi minisztere volt.
A Tanács egymást követő elnökségei folyamatosan napirenden tartják a külpolitikai döntéshozatalban az egyhangúsági szabály eltörlését és a többségi szavazásra való áttérést. Ezt a törekvést hivatalosan Franciaország és Németország is támogatja. Ennek a makacsul visszatérő szerkezeti problémának a feloldásához azonban paradox módon pont mind a 27 tagállam egyhangú beleegyezésére lenne szükség, ami a jelenlegi politikai klímában szinte elképzelhetetlen. A gyökeres változásokra várva Kallas megpróbálta visszavenni a kezdeményezést saját szervezetén belül. A kiábrándult vezető tisztségviselők felmondási hulláma után kulcspozíciókba nevezett ki tapasztalt politikusokat: az Európai Külügyi Szolgálat főtitkárává a korábbi holland védelmi minisztert, Kajsa Ollongrent tette meg, helyettesévé pedig David Cvachot, Franciaország korábbi NATO-nagykövetét választotta, aki a biztonságpolitikai ügyekért felel.