Elszámoltatási próba a politikusi vagyonoknál

A Tisza-kormány egyik legerősebb politikai ígérete az Orbán-korszakban felhalmozott, közjövedelmekből nehezen megmagyarázható vagyonok feltárása. A most körvonalazódó terv szerint a Nemzeti Adó- és Vámhivatal megerősített jogosítványokkal, húsz esztendőre visszatekintve ellenőrizhetné az országgyűlési képviselők, miniszterek, államtitkárok, kormánybiztosok és miniszteri biztosok gyarapodását. A vizsgálat a velük közös háztartásban élőkre is kiterjedne, és négyévente megismételnék. A politikai cél világos: véget vetni annak a gyakorlatnak, amelyben a vagyonnyilatkozat sokszor üres formaság, a látványos gazdagodás pedig következmények nélkül marad.

A húszéves időtáv azonban egyszerre erős üzenet és súlyos jogalkotási kockázat. A közvélemény szemében aligha lenne elfogadható, ha egy politikus az elévülés mögé bújhatna, miközben a fizetésével össze nem egyeztethető ingatlanok, céges részesedések vagy készpénzállomány eredetére nem ad hihető magyarázatot. A jogállam mégsem működhet úgy, hogy a társadalmi felháborodás kedvéért utólag átírják azokat a szabályokat, amelyek alapján valaki évekkel korábban köteles volt iratokat őrizni, adót fizetni vagy számot adni a jövedelméről.

Az adó megállapításához való jog főszabály szerint öt év elteltével elévül. Ez nem azt jelenti, hogy a húsz évvel korábbi vagyonmozgásokról tilos adatot gyűjteni, vagy hogy egy régi ügylet semmilyen későbbi eljárásban nem vizsgálható. Azt viszont igen, hogy egy új törvény pusztán politikai döntéssel nem támaszthatja fel automatikusan a már elévült adóköveteléseket. A visszamenőleges jogalkotás tilalma kizárja, hogy a hatalom korábbi időszakra új kötelezettséget állapítson meg, a régi terheket utólag súlyosítsa, vagy olyan mulasztást kérjen számon, amely az elkövetésekor nem járt az új szankcióval.

A törvény ezért akkor állhat meg, ha a húsz esztendő vizsgálati horizontot jelent, nem pedig korlátlan adóbehajtási felhatalmazást. A hatóság összevetheti a tisztségviselő ismert jövedelmét, vagyonnyilatkozatait, ingatlanügyleteit, vállalkozói érdekeltségeit és tényleges életvitelét. A régi adatok segíthetnek annak megállapításában, mikor és milyen csatornán keletkezett a vagyon. Az ebből levont jogkövetkezményt azonban az elévülési, büntetőjogi és polgári jogi szabályokhoz kell igazítani. Más eljárás szükséges az eltitkolt adó, más a hűtlen kezelésből származó pénz, és megint más a papíron rokonokhoz vagy üzlettársakhoz került, valójában a politikus által használt vagyon feltárásához.

A bizonyítás még nehezebb akadály. A pénzintézetek a pénzmosás elleni szabályok alapján jellemzően nyolc évig őrzik az ügyfél- és tranzakciós dokumentumokat, hatósági kérésre pedig legfeljebb tíz évig tarthatják meg őket. Az adózók sem kötelesek korlátlan ideig megőrizni minden számlát, szerződést és bizonylatot. Aki tizenöt éve jogszerűen selejtezett egy iratot, attól utólag nem várható el, hogy egy új ellenőrzés kedvéért előteremtse. A rendszer könnyen igazságtalanná válna, ha az irathiányt önmagában a vizsgált személy terhére értékelnék.

A fő bizonyítási tehernek a NAV-on kell maradnia. A hatóság feladata a tényállás tisztázása, az érintett javára szóló körülmények feltárása és a jogszerű bizonyítékok mérlegelése. Becsült számításra szükség lehet, ha hitelt érdemlően kimutatható, hogy az életvitel és a bevallott jövedelem között jelentős, tartós különbség volt. Ehhez világos küszöbértékek kellenek: mekkora eltérés indít ellenőrzést, milyen időszakot vizsgálnak, milyen adatforrások használhatók, és mikor fogadható el egy örökségre, kölcsönre vagy családi támogatásra adott magyarázat. Politikai ízlés, sajtóhír vagy névtelen feljelentés önmagában nem lehet elegendő a teljes családi pénzügy feltárásához.

Különösen érzékeny a hozzátartozók helyzete. A közös háztartás bevonása indokolható, hiszen a vagyon elrejtésének kézenfekvő módja, hogy az ingatlan, a cég vagy az értékpapír a házastárs, az élettárs vagy egy együtt élő felnőtt gyermek nevén jelenik meg. Ez mégsem teheti őket automatikusan gyanúsítottá. A vizsgálatnak azt kell feltárnia, van-e valós pénzügyi kapcsolat a tisztségviselő jövedelme és a hozzátartozó szerzeménye között. Egy külön élő nagykorú gyermek teljes vagyonának átvizsgálása már jóval erősebb indokot igényelne, és csak konkrét kapcsolat alapján lehetne arányos.

A magánélethez és a személyes adatok védelméhez való jog a politikus családtagjait is megilleti. A jogalkotónak pontosan meg kell határoznia, kik férhetnek hozzá a bankszámlákhoz, ingatlan- és cégadatokhoz, meddig tárolhatók az összegyűjtött információk, valamint mi történik azokkal, akiknél semmilyen szabálytalanság nem igazolódik. Az ellenőrzés eredményének nyilvánossága sem lehet korlátlan. A közérdek azt kívánja, hogy a tisztségviselő megmagyarázhatatlan gyarapodása ismertté váljon; a családtagok egészségügyi kiadásainak, magánjellegű átutalásainak vagy mindennapi fogyasztásának kiteregetése viszont semmilyen korrupcióellenes célt nem szolgál.

A program hitelessége a kiválasztási rendszeren is múlik. Ha a NAV vezetése vagy egy kormányzati testület politikai névsor alapján rendelhet el ellenőrzést, az elszámoltatás gyorsan leszámoltatássá silányul. Objektív kockázati mutatókra, dokumentált döntésekre, összeférhetetlenségi szabályokra és valódi bírói jogorvoslatra van szükség. Indokolt lenne egy olyan független felügyeleti mechanizmus is, amely ellenőrzi, hogy a hatóság azonos mércével vizsgálja-e a régi és az új hatalom szereplőit. A törvény csak akkor több kampányeszköznél, ha a Tisza-kormány minisztereire és államtitkáraira ugyanolyan szigorral alkalmazzák, mint az előző rendszer vezetőire.

A vagyonnyilatkozati rendszer kudarca jó ok a változtatásra. A nyilatkozatok sok esetben ellenőrizhetetlenek, a családtagok dokumentumai nem nyilvánosak, a bejelentett készpénz vagy kölcsön mögött pedig alig vizsgálható a tényleges fedezet. A klasszikus vagyonosodási ellenőrzések visszaszorítása után az állam lényegében lemondott arról, hogy rendszeresen összevesse a közéleti szereplők életvitelét a legális bevételeikkel. Ennek helyreállítása indokolt, ám a régi hibás rendszer helyére nem épülhet olyan új, amely bizonyítás helyett vélelmekkel dolgozik.

Magyar Péter kormányának ez lehet az első nagy elszámoltatási próbája. A választók jelentős része eredményeket vár: feltárt pénzmozgásokat, visszaszerzett közvagyont és bíróság előtt is megálló ügyeket. A látványos házkutatás vagy a politikai szereplők megszégyenítése önmagában kevés. A valódi eredmény az lenne, ha létrejönne egy tartós, pártsemleges szabályrendszer, amely mellett a tisztességes közszereplőnek nincs félnivalója, a közpénzből meggazdagodó politikus pedig nem számíthat arra, hogy az idő, a rokonok neve vagy a hiányos papírnyom eltünteti a felelősségét.

Az intézkedés tehát egyszerre kínál esélyt és csapdát. Megmutathatja, hogy az állam képes végre érdemben ellenőrizni a hatalom közelében felhalmozott vagyonokat. Ugyanakkor megmutathatja azt is, milyen könnyű az igazságigényre hivatkozva fellazítani az elévülés, a tisztességes eljárás és a magánélet védelmének garanciáit. Az elszámoltatás erejét végül nem a visszatekintés hossza adja, hanem az, hogy a feltárt ügyek bizonyítékai húsz esztendő múlva is kiállják-e a jogállami mércét.