Kórházi adósságspirál közelít százmilliárdhoz

Június végére 49,5 milliárd forintra emelkedett a magyar kórházak lejárt tartozása. A Magyar Államkincstár adatszolgáltatásában szereplő, az Országos Kórházi Főigazgatóság alá tartozó intézmények 27,8 milliárddal tartoztak, a négy egyetemi klinikai központ további 21,7 milliárdot halmozott fel. Az 530 jelentésre kötelezett intézményből 155-nek volt lejárt számlája, 67 esetében még harminc napon belüli elmaradásról beszélhettünk. A számokból az is látszik, hogy a probléma már régen nem néhány rosszul gazdálkodó kórház ügye: a finanszírozási feszültség az ellátórendszer jelentős részén egyszerre jelenik meg.

A klinikai központok különösen nagy összeget görgetnek maguk előtt. A Pécsi Tudományegyetemhez tartozó ellátás 7,8 milliárd, a Szegedi Tudományegyetemé 6,4 milliárd, a Debreceni Egyetemé 6,1 milliárd, a Semmelweis Egyetemé 1,4 milliárd forint lejárt tartozással zárta a júniust. A három vidéki centrum már a legutóbbi rendezés után is többmilliárdos hátralékot vitt tovább. Ez azért fontos, mert ezek az intézmények végzik a legösszetettebb, legdrágább beavatkozások jelentős részét, nagy területről fogadnak súlyos betegeket, oktatási és kutatási feladatokat látnak el, miközben számos olyan fix költségük van, amelyet a betegforgalom átmeneti visszafogásával sem lehet érdemben csökkenteni.

Az adósság azért képződik újra minden konszolidáció után, mert az utólagos pénzosztás a múlt számláit rendezi, a következő műtét, vizsgálat vagy ápolási nap finanszírozását változatlanul hagyja. A kormány egy összegben átutalja a pénzt, a kórházak kifizetik a legrégebbi követeléseket, majd ugyanazzal az alulárazott tarifarendszerrel folytatják a működést. Néhány hónap múlva ismét választaniuk kell, melyik beszállító kapja meg időben a pénzét, melyik számlát tolják át a következő hónapra. A konszolidáció így egyre inkább késleltetett költségvetési finanszírozássá vált, amelynek köztes terhét a vállalkozások viselik.

A magyar fekvőbeteg-ellátás nagy részét a homogén betegségcsoportokra épülő rendszer, a HBCS finanszírozza. Egy-egy esethez súlyszám tartozik, az intézmény pedig ennek alapján kap térítést. A módszer akkor működik jól, ha a súlyszámokat rendszeresen hozzáigazítják az implantátumok, gyógyszerek, egyszer használatos eszközök, energia, karbantartás és munka költségéhez. Magyarországon az árak gyorsabban változtak, mint a kódok és tarifák. A szakmai becslések szerint az aktív fekvőbeteg-ellátás finanszírozása átlagosan mintegy 9 százalékkal, a krónikus ellátásé 27 százalékkal maradhat el a tényleges ráfordítástól. Ezek átlagok: egyes beavatkozásoknál kisebb, másutt jóval nagyobb lehet a rés.

A különbséget tovább növeli, hogy a finanszírozás sokszor egy átlagos esetből indul ki, a nagy centrumokhoz viszont aránytalanul sok komplikált, több szakma együttműködését igénylő beteg kerül. Egy fertőzés, intenzív terápiás nap, ismételt képalkotó vizsgálat vagy drágább protézis gyorsan elviszi az adott esethez rendelt összeget. Az egyetemi klinikák pénzügyi helyzete ezért önmagában nem bizonyítja, hogy rosszabbul gazdálkodnak a többi intézménynél. A Semmelweis Egyetem kedvezőbb adataiban például a saját többletbevételek is szerepet játszanak, amelyekhez más centrumok kisebb mértékben férnek hozzá.

Az előző kabinet 2025-ben 150 milliárd forintos, a szakellátás finanszírozásába beépülő többlettel próbálta fékezni az új tartozások keletkezését, 2026-ban pedig további 80 milliárd forintos emelés került a rendszerbe. Az adósság mégis újratermelődött. Ennek egyik oka, hogy a korábbi többlet a szakmai számítások szerint is csak a frissen képződő hiány nagyjából hetven százalékát fedezhette. Közben nőttek az anyagárak, a szervizdíjak és a működési kiadások, a kórházak pedig olyan hátralékokat is cipeltek, amelyeket az előző rendezés nem tüntetett el teljesen. A pluszpénz enyhítette a bajt, de nem állította helyre a bevételek és a valós költségek egyensúlyát.

A tavalyi történet figyelmeztető. Az év végére nagyjából 95,5–97,8 milliárd forintos lejárt állomány gyűlt össze, amelyből 80 milliárdot az év elején, további 15,5 milliárdot tavasszal rendeztek. Május végére az egyetemi centrumokkal együtt ismét 42 milliárd fölött járt a hátralék, egy hónappal később már 49,5 milliárdnál tartott. Ez havi többmilliárdos újratermelődést jelez. Ha az ütem a második félévben fennmarad, az év végi százmilliárdos szint reális forgatókönyv. Ezt nem váratlan válság, hanem a jelenlegi szabályokból következő pálya hozná létre.

A márciusban bevezetett „tolerálható adósság” fogalma sem oldotta meg az alapvető gondot. A szabály fenntartónként és intézménytípusonként olyan küszöböt jelöl ki, amelyet a támogatás elosztásánál figyelembe vesznek. A szándék érthető: a kormány nem akarja ugyanúgy jutalmazni a fegyelmezetten és a pazarlóan működő intézményt. Csakhogy a küszöb akkor válik büntetőeszközzé, ha előbb nem mérik fel pontosan, mennyibe kerül a kötelező ellátás. Egy alulfinanszírozott kórház a határ betartását leggyorsabban a beszerzések halasztásával, a tervezhető beavatkozások visszafogásával vagy olcsóbb megoldások választásával tudja elérni.

A beszállítók számára a lejárt számla nem könyvelési tétel. A cégeknek ki kell fizetniük a munkabért, az áfát, a raktárt, a szállítást és a külföldi gyártót akkor is, amikor az állami intézmény hónapokkal később utal. A nagy nemzetközi vállalatok egy ideig elviselik a magyar fizetési gyakorlatot, a kisebb hazai forgalmazók mozgástere hamarabb elfogy. Bankhitelt vesznek fel, csökkentik a készletet, szigorítják a fizetési feltételeket, vagy magasabb árba építik be a kockázatot. Így az állam a késedelmes fizetéssel végül maga drágítja meg a következő beszerzést.

Az ellátásban először jellemzően az implantátumok, diagnosztikai reagensek, egyszer használatos műtéti eszközök és a nagyberendezések karbantartása körül jelenhet meg zavar. Ezekből sokszor nincs könnyen bevethető helyettesítő, egy hiányzó alkatrész vagy méret pedig teljes műtéti programokat állíthat le. A gyógyszerellátás szigorúbban szabályozott, ezért országos gyógyszerleállást a mostani adatokból nem lehet levezetni. A tartós fizetési késedelem ott is szűkítheti a készletezést, gyakoribb helyettesítéshez és hosszabb beszerzési utakhoz vezethet. A beteg ebből későbbi időpontot, más típusú eszközt vagy elhúzódó vizsgálatot érzékel.

Különösen veszélyes lenne, ha a várólisták csökkentését ugyanebből a keretből próbálnák finanszírozni. Több műtét több protézist, katétert, varróanyagot, laborvizsgálatot és személyzeti órát igényel. Az Orvostechnikai Szövetség számítása szerint a pluszban elvégzett beavatkozásokért a jelenlegi normatívánál 20–25 százalékkal magasabb térítésre lenne szükség. Ha a kórház ugyanazt az alulárazott összeget kapja minden többleteset után, a várólista-program felgyorsíthatja az eladósodást. A statisztika javulhat, miközben a beszállítói számlák egyre régebbiek lesznek.

Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter júliusban 75 milliárd forintos pótlólagos igényről beszélt. A beszállítói oldal ezt kevésnek tartja, mert a gyógyító-megelőző ellátásoknál 67 milliárdos, a gyógyszertámogatásoknál 29 milliárdos túlköltés látszik, ehhez társul a közel ötvenmilliárdos lejárt állomány. Ezeket az összegeket nem lehet mechanikusan egyetlen hiányszámmá összeadni, mivel eltérő kasszákról és elszámolási időpontokról van szó. Mégis világos jelzés, hogy a nyári beavatkozásnak jóval szélesebbnek kell lennie egy újabb egyszeri adósságrendezésnél.

A megoldás első lépése az évközi rendezés, mert a beszállítók likviditását nem lehet decemberig feszíteni. Ezt havi vagy negyedéves, előre rögzített korrekciós mechanizmusnak kellene követnie: ha a hitelesített költségadatok szerint egy ellátás tarifája tartósan elmarad a ráfordítástól, a különbség automatikusan jelenjen meg a finanszírozásban. A NEAK 2026 tavaszán módosított több elszámolási szabályt, HBCS-súlyszámot és krónikus szorzót, ez azonban csak részleges karbantartás. A folyamatban lévő ráfordítási adatgyűjtésből olyan rendszernek kell születnie, amely évente felülvizsgálja a súlyokat, és külön kezeli a magas költségű, komplikált eseteket.

Szükség van átláthatóbb adatokra is. A havi közlésben egy helyen kellene szerepelnie az OKFŐ intézményeinek, az egyetemi klinikai központoknak, a tartozások korának, a legnagyobb hitelezői csoportoknak és az egyes ellátási területek finanszírozási résének. A jelenlegi széttagolt nyilvántartás miatt ugyanarra a hónapra különböző összegek kerülhetnek a nyilvánosság elé attól függően, hogy beleszámítják-e az alapítványi vagy egyetemi szerkezetben működő centrumokat. A teljes kép nélkül könnyű egy-egy kórházvezetőt felelőssé tenni olyan hiányért, amelyet maga a tarifa termel.

A strukturális pazarlást közben külön kell választani az alulfinanszírozástól. Van létjogosultsága a betegutak rendezésének, a párhuzamos kapacitások felülvizsgálatának, a közös beszerzésnek és az egynapos ellátás bővítésének. Ezek azonban nem írhatják felül a sürgősségi, intenzív és progresszív ellátás biztonságát. Egy rossz helyen fenntartott osztály bezárása megtakarítást hozhat, egy túlterhelt centrum forrásának megvágása viszont több komplikációt és drágább kezelést eredményezhet. A takarékosság mércéje ezért a teljes betegút költsége és eredménye legyen, ne az, hogy az adott intézmény egy hónapban mennyi számlát tudott visszatartani.

Az Orbán-kormányok másfél évtized alatt rutinná tették az év végi konszolidációt, és ezzel elodázták a valós költségekre épülő finanszírozás kialakítását. A Tisza-kormány ezt az örökséget kapta, de a júniusi adatok után már saját döntéseiért is felel. A kabinetnek rövid időn belül meg kell mondania, mekkora összeget rendez, milyen ütemben építi át a tarifákat, és milyen garanciát ad arra, hogy a kórházak nem a műtétek visszafogásával teljesítik az adósságküszöböt. A százmilliárdos év végi állomány még elkerülhető, ehhez a számlák kifizetésénél mélyebb változás szükséges: az államnak akkor és annyit kell fizetnie az ellátásért, amikor és amennyibe az valóban kerül.