Washingtoni csapásmérő dilemmák az iráni sivatagban

Az amerikai külpolitikai és katonai elemzői közösségben egyre hangosabbak a figyelmeztető hangok egy Irán elleni esetleges szárazföldi akció kockázataival kapcsolatban. A washingtoni adminisztráció köreiből kiszivárgó információk és az amerikai konzervatív médiatérben megjelenő katonai elemzések egyaránt azt jelzik, hogy egy Teherán elleni inváziós terv vagy akár egy korlátozott kiterjedésű szárazföldi különleges művelet beláthatatlan következményekkel járhat. Robert Maginnis egykori gyalogsági tiszt és katonai kutató arra hívta fel a figyelmet, hogy egy iráni területen végrehajtott szárazföldi akció teljesen meglepetésmentes támadás lenne egy olyan ellenféllel szemben, amely hónapok óta céltudatosan készül a konfliktusra, miközben a célpontok belső szerkezete és védelmi rendszere lényegében ismeretlen a nyugati felderítés előtt. A legnagyobb kérdés továbbra is az, hogy amennyiben az amerikai alakulatok sikeresen behatolnának az iráni nukleáris létesítményekbe, miként tudnának onnan tisztán, veszteségek nélkül visszavonulni, hiszen a biztos kivezető utat semmilyen katonai doktrína nem garantálhatja egy ennyire ellenséges környezetben.

A szárazföldi csapatok bevetésének ötlete a katonai feszültség fokozódásával párhuzamosan került elő a washingtoni döntéshozók asztalán. A Pentagon stratégái azon opciókat mérlegelték, amelyek révén felmorzsolhatnák vagy ellenőrzésük alá vonhatnák az iráni nukleáris infrastruktúrát, megelőzve a csaknem fegyverminőségű, hatvan százalékosra dúsított uránkészlet felhasználását. Teherán a becslések szerint több mint négyszáz kilogramm ilyen fokon dúsított uránnal rendelkezik, ami a nukleáris fegyvergyártás küszöbét jelenti. Bár az amerikai elnöki nyilatkozatok korábban határozottan elutasították a nagyszabású invázió gondolatát, a háttérben dolgozó katonai elemzők folyamatosan napirenden tartják a korlátozott szárazföldi csapások lehetőségét. A regionális közvetítő szerepet vállaló Pakisztán diplomáciai és hírszerzési csatornái szintén arról számoltak be, hogy az iszlámábádi információk alapján egy behatároltabb célú amerikai művelet megindítása fokozatosan valószínűbbé válik a térségben.

Az amerikai sajtóban és katonai szaksajtóban megjelent értesülések szerint a lehetséges célpontok között kiemelt helyen szerepel Fordow, Isfahan és Natanz, valamint a Natanz közelében fekvő, mélyen a föld alatt található Pickaxe Mountain néven ismert titkos komplexum. Ezek a nukleáris létesítmények képezik az iráni atomprogram gerincét, és bár a múltban már számos izraeli és amerikai légicsapás vagy szabotázsakció érte őket, az iráni rejim folyamatosan és lázas tempóban dolgozik a károk elhárításán és az infrastruktúra megerősítésén. A felderítési felvételek tanúsága szerint az iráni műszaki alakulatok különösen nagy hangsúlyt fektetnek a föld alatti járatok bejáratainak megerősítésére, elbarikádozására és földdel való feltöltésére. Ez a védelmi intézkedés kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy megnehezítse az esetleges amerikai különleges egységek vagy behatoló erők szivárgását és közvetlen fizikai akcióit.

A Pickaxe Mountain elleni közvetlen katonai akció lehetősége a legfelsőbb politikai szinteken is felmerült az elmúlt időszakban. Ugyanakkor az, hogy pontosan mi található a viszonylag új építésű, komplex alagútrendszerek mélyén, a nyilvánosság és a nemzetközi ellenőrök előtt sem ismert. Elképzelhető, hogy ott szuperszonikus centrifugák működnek, vagy az erősen dúsított uránkészlet egy részét halmozták fel a sziklák alatt. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség szakértői még nem kaptak lehetőséget arra, hogy személyesen vizsgálódhassanak a helyszínen, így hivatalos bizonyíték sincs az ott folyó nukleáris tevékenység pontos jellegéről. Katonai szakértők rámutatnak, hogy egy ilyen erődítmény megrohamozásához többezer elit katonára, köztük az US Army Rangers alakulataira és speciális harci műszaki egységekre lenne szükség, akik könnyen abba a helyzetbe kerülhetnének, hogy óriási kockázatok árán behatolva végül semmit sem találnak a kiürített járatokban.

Egy másik elterjedt katonai elmélet szerint az amerikai erők nem törekednének a teljes komplexum megszállására, hanem csupán felületi behatolást hajtanának végre, hogy speciális robbanószerkezeteket helyezzenek el a kritikus szerkezeti pontokon. A légi bombázásokkal kombinált robbantások célja a föld alatti struktúrák végleges beomlasztása lenne. Ezzel szemben Iszfahánban a szakértők és az atomenergia-ügynökség feltételezései szerint valóban jelentős mennyiségű dúsított uránt tárolnak, ám az iráni védelmi erők a hírek szerint a helyi alagutakat és raktárakat kiterjedt csapdarendszerekkel és robbanóanyagokkal szerelték fel, ami minden behatoló egység számára azonnali életveszélyt jelentene.

A szárazföldi műveletek kockázatait növeli az a tény is, hogy a hosszan tartó légi- és rakétaháborús időszak ellenére az iráni vezetés szilárdan kézben tartja az ország belső irányítását és védelmi struktúráját. Miközben a sajtóban folyamatosan jelennek meg olyan találgatások, miszerint az Egyesült Államok és szövetségesei lőszerhiánnyal küzdenek a hosszan húzódó konfliktus miatt, a nemzetközi közvetítők – köztük Pakisztán – próbálják tető alá hozni a diplomáciai tárgyalásokat. Amennyiben ezek a diplomáciai törekvések nem hoznak érdemi áttörést, Washington a szárazföldi beavatkozás lebegtetésével próbálhat nyomást gyakorolni Teheránra. Ugyanakkor a katonai elemzők túlnyomó többsége kizárja egy klasszikus, nagyszabású szárazföldi invázió lehetőségét, mivel Irán földrajzi terjedelme, hegyvidéki terepviszonyai és nehezen járható vidékei kezelhetetlen logisztikai és harcászati kihívást jelentenének a támadó erők számára.

A katonai stratégák és történeti megfigyelők nem véletlenül vonnak párhuzamot az 1980-as Eagle Claw hadművelettel, amikor a Jimmy Carter vezette amerikai adminisztráció a teheráni nagykövetségen túszul ejtett amerikai állampolgárokat próbálta kiszabadítani egy komplex akció keretében. Az a katonai vállalkozás már a legelső fázisban, a sivatagi landolás során tragikus kudarcba fulladt a mostoha időjárási körülmények és a technikai meghibásodások miatt, nyolc amerikai katona életét követelve. Az akkori fiaskó mély nyomot hagyott az amerikai katonai tervezésben, és a mai napig intelemként szolgál arra vonatkozóan, hogy az iráni sivatagi környezetben végrehajtott összetett légi-szárazföldi műveletek milyen mértékben kitettek a váratlan műszaki és logisztikai hibáknak.

A korlátozott szárazföldi opciók között szerepelhetnek még a célzott rajtaütések is, amelyek célja az iráni rakétakilövő állások vagy katonai parancsnokságok megsemmisítése. Bár az elhúzódó légicsapások súlyos károkat okoztak Teherán rakéta-infrastruktúrájában, a kapacitásokat nem sikerült teljesen felszámolni. Ugyancsak kiemelt célpontot jelenthet az Iráni Forradalmi Gárda tengerészeti szárnya, amely stratégiai ellenőrzést gyakorol a globális olajkereskedelem szempontjából kulcsfontosságú Hormuzi-szoros felett. Egy másik lehetséges szárazföldi vagy kétéltű célpont a Kharg-sziget. Ez a kis sziget a Perzsa-öböl északi részén található, és az iráni nyersolaj-export mintegy kilencven százaléka ezen a logisztikai csomóponton keresztül áramlik a világpiacra. Az ehhez hasonló korlátozott akciók elindítása és biztosítása szintén gigantikus logisztikai felkészülést igényelne a Közel-Keleten állomásozó amerikai erőktől.

Jelenleg nincsenek olyan közvetlen jelek, amelyek arra utalnának, hogy egy szárazföldi akció azonnal küszöbön állna, hiszen az amerikai csapatok létszáma és eszközállománya a régióban nem mutatott drasztikus növekedést az elmúlt hetekben. Ezzel párhuzamosan Teherán is határozott figyelmeztetéseket fogalmazott meg, egyértelművé téve, hogy régóta készül egy esetleges szárazföldi összecsapásra. Az iráni katonai vezetés kijelentette, hogy amennyiben amerikai katonák lépnek iráni földre, válaszul saját csapataikat és megbízott erőiket fogják bevetni a térségben található amerikai támaszpontok ellen, különösen Kuvaitban és Bahreinben. Hadtudományi szakértők ugyanakkor kételkednek abban, hogy Teherán rendelkezik-e a megfelelő konvencionális katonai kapacitásokkal egy ilyen kiterjedt külső offenzívához. Az iráni hadi doktrína ugyanis évtizedek óta az aszimmetrikus hadviselésre, a széttelepített rakétaerőkre, a szabotázsakciókra és a regionális hálózatokra épül, nem pedig a hagyományos, nyílt mezei hadműveletekre.

Érdemes megjegyezni, hogy egyfajta korlátozott amerikai szárazföldi jelenlétre már sor került a jelenlegi konfliktus során, ami az első nyilvánosan elismert ilyen akció volt az Eagle Claw hadművelet óta. Az amerikai erők sikeres mentőakciót hajtottak végre iráni területen, amikor kimentették annak az F-15-ös vadászbombázónak a két pilótáját, amelyet iráni légvédelmi találat ért. A művelet zökkenőmentes végrehajtása hivatkozási alapként szolgál a keményvonalas washingtoni döntéshozók számára, akik a szárazföldi akciók hatékonyságát hangsúlyozzák. A politikai döntéshozatali folyamatban a regionális szövetségesek, különösen az izraeli vezetés álláspontja is meghatározó tényező, amely folyamatosan egyeztet a washingtoni adminisztrációval a Teherán elleni fellépés legutolsó lépéseiről.