Sötét titkok árnyékolják be az autizmuskutatás múltját

Az orvostudomány és a pszichiátria történetének egyik leginkább megrázó fejezetére derült fény a bécsi gyermekklinika levéltári anyagainak alapos feltárása során. Hans Asperger, a korábban látnokként és a gyermekek elkötelezett védelmezőjeként tisztelt osztrák pediatrics-szakember, aki az úgynevezett magas szinten funkcionáló autizmus korai leírójaként vált világhírűvé, aktívan együttműködött a Harmadik Birodalom fajhigiéniai és eugenikai gépezetével. Évtizedeken át az a narratíva uralkodott a szakmai közvéleményben, hogy a bécsi orvos belső ellenállóként próbálta óvni a rá bízott, eltérő fejlődésű fiatalokat a nácik pusztító intézkedéseitől. A feltárt történelmi bizonyítékok és orvosi dokumentumok azonban egyértelműen megcáfolják ezt az idealizált képet, bemutatva, miként vált az elismert kutató a nemzetiszocialista rendszer népirtó infrastruktúrájának közvetlen kiszolgálójává.

A gyermekkori autizmus leírásának története párhuzamosan indult az Atlanti-óceán két partján. Baltimore-ban Leo Kanner gyermekszerkezet-kutató figyelt fel különleges viselkedésmintákat mutató gyermekekre, míg ezzel egy időben Bécsben Hans Asperger vizsgálta azokat a fiatalokat, akik a társadalmi kapcsolatok terén kifejezett nehézségekkel küzdöttek, ám az átlagot messze meghaladó matematikai vagy nyelvi képességekről tettek tanúbizonyságot. A két szakember egymástól függetlenül kezdte használni az autizmus kifejezést. Asperger az általa leírt tünetegyüttest autisztikus pszichopátiának nevezte el. A tünetcsoportot később, az 1980-as évek elején a brit Lorna Wing javaslatára nevezték el Asperger-szindrómának, ami évtizedekre meghatározta a diagnosztikai gyakorlatot és az érintettek identitását a nemzetközi pszichiátriában.

A háború utáni időszakban Asperger azt állította a szövetséges hatóságoknak és a tudományos közösségnek, hogy a Gestapo célkeresztjében állt, mivel megtagadta a faji tisztasági előírások teljesítését. A bécsi gyermekklinika gyógypedagógiai osztályának tisztasága, világos terei és a terápiás foglalkozások humánus jellege mind azt a látszatot keltették, hogy a Widerhofer-pavilon a béke és a védelem szigete volt a náci orvosi elnyomás tengerében. Az orvos a saját visszaemlékezéseiben hangsúlyozta, hogy a kezelések célja sohasem a gyermekek személyiségének megtörése volt, hanem az engedelmességre és a közösségbe való örömteli beilleszkedésre nevelés. Ennek a mesterségesen felépített védőhálónak köszönhetően a pszichiáter 1946-ban akadálytalanul folytathatta az orvosi és egyetemi karrierjét, miközben a tudományos világ az autista gyermekek hősies megmentőjeként tartotta számon.

A történelmi fordulópontot a 2010-es években elvégzett részletes levéltári kutatások hozták meg. Michael Hubenstorf osztrák történész, majd Herwig Czech részletes elemzése a Molecular Autism folyóiratban, valamint Edith Sheffer amerikai kutató átfogó munkája teljesen szétzúzta az orvos köré épített mítoszt. A fennmaradt betegdokumentációk, hivatali levelezések és bizottsági jegyzőkönyvek tanúsága szerint Asperger karrierje kifejezetten a zsidó származású orvosok elüldözése és tisztogatása után kapott új lendületet. A fiatal szakember gyorsan alkalmazkodott a nemzetiszocialista egészségügyi rendszer elvárásaihoz, és a Gestapo értékelése szerint politikai szempontból teljesen elfogadható szereplőnek minősült, aki készségesen kiszolgálta az állam faji céljait.

A dokumentumok igazolják, hogy az orvos nyíltan támogatott olyan drasztikus fajhigiéniai intézkedéseket, mint a kényszersterilizáció. Már 1939-ben megjelent írásaiban arról értekezett, hogy miként kell a sebésznek fájdalmas bemetszéseket végeznie az egyéni testben a gyógyulás érdekében, úgy kell az orvosnak beavatkoznia a nemzet testébe a beteg örökítőanyag továbbörökítésének megakadályozására. Ezt a szemléletet a gyakorlatba is átültette: hivatalos orvosszakértőként olyan bizottságokban dolgozott, amelyek feladata a betegek kiválasztása volt a sterilizációs programok, illetve a bécsi Spiegelgrund gyermekklinikára történő átszállítás számára. A Spiegelgrund azonban nem hagyományos ápolóintézet volt, hanem a nácik által elrendelt, gyermekek elleni szisztematikus megsemmisítés egyik hírhedt központja.

Különösen megrázó a diagnosztikai nyelv és a megfogalmazások keménysége, amelyet Asperger az értékeléseiben használt. A kutatások kimutatták, hogy a bécsi orvos diagnózisai sok esetben szigorúbbak és elutasítóbbak voltak, mint kollégái értékelései, ami cáfolja azt a feltételezést, hogy a szakkifejezések enyhítésével próbálta volna megmenteni a rá bízott fiatalokat. Személyesen irányított át számos gyermeket a Spiegelgrundra, teljes tudatában annak, hogy az intézményben milyen sors vár rájuk. A bécsi orvosi körökben és a városban nyílt titok volt, hogy a megsemmisítő központban hosszú lefolyású gyógyszeres adagolással, kényszeréheztetéssel és mesterségesen előidézett fertőzésekkel végzik ki a társadalom számára nemkívánatosnak bélyegzett betegeket.

Ilyen tragikus sors jutott a kis Herta Schreibernek is, akit az orvos 1941 júniusában vizsgált meg. A kislány korábban súlyos agyvelőgyulladáson esett át, aminek következtében mozgáselmaradás és rohamok jelentkeztek nála. Az orvosi szakvéleményben a szakember kiemelte, hogy a gyermek elviselhetetlen terhet jelent az édesanyja számára, aki további öt egészséges gyermeket nevel. Ennek alapján a kislány állandó elhelyezését javasolta a Spiegelgrundon. A hároméves gyermek két hónappal az átszállítása után tüdőgyulladásban meghalt, amelyet a hosszabb időn keresztül adagolt barbiturátok okoztak. Az archívumi adatok szerint az orvos legalább negyven gyermek átszállításában működött közre közvetlenül vagy a városházi szakértői bizottság tagjaként, s ezek közül a fiatalok közül harmincheten életüket vesztették az eljárások során.

A doktorsági értekezésének eredeti bevezetője is sokatmondó bizonyítékokkal szolgál a szerző szellemi elköteleződéséről. Bár az írás korai fordításaiból kimaradtak a problematikus részek, az eredeti német szöveg világosan mutatja az emberi érték kategorizálását. Az értekezésben leírt négy autista gyermekre úgy tekintett, mint olyan különleges egyénekre, akik magas szintű intellektuális képességeik révén képesek lehetnek kiemelkedő tudományos, zenei vagy mérnöki eredményeket elérni. Az orvos megfogalmazása szerint ezek a tehetséges egyének társadalmi értéket képviselnek a közösség számára. Ez a megközelítés ugyanakkor automatikusan magában hordozta azt a komor következtetést, hogy azok a gyermekek, akik nem rendelkeznek kiemelkedő képességekkel vagy súlyosabb fogyatékossággal élnek, nem bírnak társadalmi értékkel, így a nácizmus faji logikája alapján felesleges terhet jelentenek a társadalom számára.

A nemzetközi pszichiátriai osztályozási rendszerekben a szindróma elnevezését a 2010-es évektől kezdve fokozatosan felváltotta az átfogóbb autizmus spektrum zavar fogalma. Ez a változtatás elsősorban tudományos okokból következett be, felismerve, hogy az autizmus egy folyamatos spektrumot alkot az intellektuális képességektől függetlenül. Ugyanakkor a 2018-as történelmi leleplezések végleg megfosztották az orvos nevét a morális legitimitástól. Korábban számos érintett büszkén azonosította magát az Aspie kifejezéssel, ám a nácizmussal való együttműködés tényei után ez az elnevezés elfogadhatatlanná vált a mindennapi és a szakmai nyelvben egyaránt.

Az orvostudomány történetében nem Hans Asperger az egyetlen olyan kutató, aki a nemzetiszocialista rezsimben betöltött szerepe miatt vált kompromittálttá, miközben neve fennmaradt az orvosi szakkifejezésekben. A neurológiai és pszichiátriai kórképek között számos olyan elnevezés létezett, amely a nácizmussal kapcsolatba hozható tudósokhoz kötődött. A szakértők és az etikai bizottságok többsége egyetért abban, hogy a betegdokumentációkból és a diagnosztikai kódokból el kell távolítani a tömeggyilkosságokban és kísérletekben cinkos orvosok neveit, hiszen a betegeknek nem kell a vállukon hordozniuk a múlt sötét örökségét. Ugyanakkor az orvostörténeti könyvekben meg kell őrizni ezeket az eseteket, hogy az utókor folyamatosan emlékezzen arra, miként válhatott egy briliáns klinikai elme a dehumanizáló politikai rendszerek bűnrészesévé.

A történelmi tanulságok rávilágítanak arra is, hogy miként változott meg a diagnosztikai folyamatok alapvető célja az elmúlt évtizedekben. A bécsi gyermekklinikán végzett válogatás idején az értékelés élet és halál kérdéséről döntött, kizárólag a gyermek jövőbeli állami és gazdasági hasznosságát véve figyelembe. A modern orvostudomány és gyógypedagógia ezzel szemben a támogatási jogosultságok megállapítására, a megfelelő oktatási és szociális segítségnyújtásra, valamint az egyéni életminőség fejlesztésére használja a diagnosztikát. Ennek ellenére a társadalomban továbbra is jelen van az a veszélyes tendencia, hogy elsősorban a kiemelkedő tehetségű, különleges képességekkel rendelkező neuroatipotikus egyéneket értékelik fel, miközben a látványos tálentummal nem rendelkező, segítségre szoruló embereket háttérbe szorítják.

A náci orvosi elhajlások és a pszichiátriai visszaélések feltárása figyelmeztetőül szolgál a jelenkor kutatói és orvosai számára. Az etikai határok feladása és a tudományos eredmények alárendelése az aktuális politikai ideológiáknak súlyos emberi tragédiákhoz vezethet. Az orvosi etika védelme és az emberi méltóság feltétel nélküli tisztelete olyan alapelvek, amelyeknek minden körülmények között felül kell írniuk a társadalmi hasznosságra vagy a faji tisztaságra épülő elméleteket. A bécsi klinika múltjának teljes tisztázása hozzásegíti a tudományos közösséget ahhoz, hogy a jövőben elkerülje a hasonló morális csapdákat.