Romsics Ignác: történész a Sándor-palota küszöbén

Portrésorozatunk első részének szereplője, Romsics Ignác úgy került az államfőjelöltek közé, hogy ő maga már korábban világossá tette: nem készül a Sándor-palotába. Ungváry Krisztián történész mégis nyilvánosan mellette érvelt, majd Magyar Péter miniszterelnök és Ruff Bálint, a Miniszterelnökséget vezető miniszter fogadta az akadémikust. A találkozóról közölt fénykép és a „nemzetünk előtt álló sorskérdésekről” szóló rövid beszámoló azonnal találgatásokat indított el. Németh Balázs fideszes politikus később azt állította, Romsics visszautasította a felkérést. A történész ezt nem erősítette meg, az Indexnek nem kívánt nyilatkozni, májusi mondatai azonban kevés kétséget hagynak személyes szándékairól.

Veiszer Alinda műsorában határozottan azt mondta, nem lenne alkalmas köztársasági elnöknek. Korára, a politikai beágyazottság hiányára és saját lobbanékony természetére hivatkozott. Úgy fogalmazott, egész életét könyvek között töltötte, és ha igazságtalanságot vagy jogtalanságot érzékel, könnyen indulatba jön. Egy államfőnek ezzel szemben mérsékletet kell sugároznia, konfliktusokat kell lehűtenie, és olykor akkor is fegyelmezetten kell hallgatnia, amikor személyesen megszólalna. Ez az önjellemzés őszinte, ám támogatói szerint éppen a vonakodás bizonyítja, hogy nem a rang, a protokoll és a politikai láthatóság vonzza.

Romsics saját meghatározása szerint „az a jó köztársasági elnök, akinek van önsúlya”. Olyan személyt tart alkalmasnak, akinek tekintélyét nem a parlamenti szavazógép teremti meg, akit a megválasztása előtt is ismernek, és akinek erkölcsi, szakmai teljesítményét széles körben elfogadják. Kodály Zoltánt említette példaként: olyan közéleti nagyságot, akit itthon és külföldön sem kellett volna bemutatni. A megfogalmazás akaratlanul is ráirányította a figyelmet magára, hiszen kevés magyar társadalomtudós rendelkezik hozzá mérhető életművel, nemzetközi kapcsolatrendszerrel és nyilvános hitelességgel.

Az 1951-ben, Homokmégyen született Romsics Ignác pályája messze indult a politikai elit világától. A szegedi tanárképző főiskolán magyar–történelem szakon végzett, majd az ELTE-n szerzett történelemdiplomát. Levéltárosként kezdett Kecskeméten, később az MTA Történettudományi Intézetének kutatója, a Magyarságkutató Intézet igazgatóhelyettese, az ELTE oktatója és professzora lett. Kilenc féléven át tanított az amerikai Indiana Egyetemen, vendégtanárként dolgozott a párizsi Sorbonne-on, és több európai, amerikai kutatóhelyen végzett munkát. Az egri Eszterházy Károly Egyetemen doktori iskolát vezetett, jelenleg professor emeritus.

Tudományos rangját jól jelzi, hogy 1994-ben megszerezte az MTA doktora címet, 2001-ben levelező, 2010-ben rendes akadémikussá választották. 2005-ben Széchenyi-díjat, 2014-ben Prima díjat kapott. Francia, angol és német nyelven előadóképes, hosszú amerikai és nyugat-európai tapasztalata miatt egy államfői diplomáciai szerepben sem szorulna állandó háttérmagyarázatokra. Ismeri a magyar politikai hagyományokat, érti a környező országok történelmi érzékenységeit, és tárgyalópartnerei előtt nem kizárólag egy aktuális kormány küldötteként jelenne meg.

Romsics a huszadik századi Magyarország egyik legnagyobb hatású kutatója. Bethlen Istvánról írt monográfiája, Magyarország története a XX. században című összefoglaló műve, Trianonnal, a nemzetiségi kérdéssel, az erdélyi változásokkal és a magyar történetírás fejlődésével foglalkozó könyvei több nemzedék gondolkodását alakították. Munkamódszerének középpontjában a forrás, az összehasonlítás és a leegyszerűsítő ítéletek elutasítása áll. Trianont történelmi tragédiaként kezeli, közben elutasítja azt a kényelmes magyarázatot, amely minden felelősséget idegen hatalmakra hárít. Horthy Miklós korszakát sem hősi aranykorként, sem egynemű fasiszta diktatúraként írja le.

Ez a mérlegelő beszédmód különleges politikai tőkét jelenthetne. A Fidesz emlékezetpolitikája éveken át hűségvizsgává alakította a múlt értelmezését: aki vitatta a hivatalos történelmi üzeneteket, könnyen nemzetietlennek vagy elfogultnak minősült. Romsicsot nehéz ebbe a skatulyába szorítani. Kutatásainak fő témái a nemzet, Trianon, a Horthy-korszak és a nagyhatalmakhoz fűződő magyar viszony, állításait mégsem a napi pártérdekhez igazítja. Munkái a konzervatív olvasó számára is ismerős kérdéseket tárgyalnak, következtetései viszont gyakran szembemennek a politikai mítoszgyártással.

Közéleti megszólalásaiban az Orbán-rendszert autokráciának, korlátozott parlamentarizmusnak és hibrid berendezkedésnek nevezte. Fontos különbséget tett a jelenlegi rendszer és a huszadik századi diktatúrák között: hangsúlyozta, hogy ma többpárti választások vannak, létezik magántulajdon, és az ellenvélemények is felszínre juthatnak. Ugyanakkor a hatalommegosztás sérüléséről, a demokratikus közélet leépüléséről, a piac állami torzításáról és a paternalista vezetői kultuszról beszélt. A Fidesz számára ezért aligha lenne elfogadható konszenzusos jelölt, különösen akkor, ha az ellenzéki korszak első államfőjeként szimbolikus ítéletet is megtestesítene az Orbán-évekről.

A Tisza oldaláról nézve Romsics jelölése erős szakítást jelezne a pártkatonák, kommunikációs szereplők és politikai bizalmasok államfővé emelésének gyakorlatával. Nem kötődik a párthoz, nem vett részt a választási kampányban, nem épített magának politikai pozíciót, és évtizedek óta saját szakmai tekintélyéből él. Éppen emiatt nehezen lenne irányítható. Egy alkotmányossági vita, vitatott kinevezés vagy politikailag kényes kegyelmi ügy esetén nem lehetne biztosra venni, hogy a kormány kívánságát teljesíti. Romsics maga is arra figyelmeztetett, hogy az önálló tekintélyű elnök kockázatot jelent a parlamenti többségnek.

Az államfői tisztséghez azonban más képességek is szükségesek, mint az egyetemi előadóteremhez vagy a tudományos vitához. A köztársasági elnöknek sűrű protokolláris programot kell teljesítenie, válságok idején rövid és pontos üzeneteket kell megfogalmaznia, eltérő társadalmi csoportokhoz kell eljutnia, és folyamatosan el kell viselnie a pártpolitikai támadásokat. Romsics 75 éves, saját bevallása szerint nehezen tűri az emberi konfliktusokat, és nincs mögötte olyan szervezet, amely a mindennapos politikai nyomást felfogná. Ismertsége nagy az értelmiségi és könyvolvasó közegben, de nem mérhető egy országosan népszerű sportolóéhoz vagy művészéhez.

A konszenzus kérdése szintén összetett. Tudományos teljesítménye széles körben elismert, politikai rendszerértékelése viszont világos. A Fidesz és médiája már a neve felmerülésekor „államfő-castingról” és illegitim leváltásról beszélt. Egy Romsics-jelölés ezért valószínűleg nem csillapítaná azonnal a politikai háborút. Hosszabb távon mégis új normát teremthetne: az államfő nyilvánosan vitázhat a kormánnyal, visszaküldhet törvényeket, kezdeményezhet alkotmányossági kontrollt, és a nemzeti egységet nem a hatalommal való azonosulásként értelmezheti.

Romsics maga a közvetlen elnökválasztás lehetőségét is érdemesnek tartja társadalmi vitára. Történészként emlékeztetett arra, hogy 1945-ben és 1989-ben is komoly vita folyt arról, a parlament vagy a választók döntsenek-e az államfőről. Szerinte a magyar társadalomban lehet igény erősebb, közvetlen felhatalmazással rendelkező elnökre, ezt azonban a rendszerváltás óta soha nem próbálták ki. A mostani átmeneti helyzetben különösen kényes lenne számára elfogadni egy olyan tisztséget, amelynek szabályait az új alkotmány rövid időn belül ismét átalakíthatja.

A jelöltségét erősítő legfontosabb érv ezért egyben a visszalépésének oka is. Romsics függetlensége valódi, nem kampányfogás. Nem vágyik hivatalra, nem akar pártot képviselni, és láthatóan nem érzi személyes küldetésének, hogy ő mentse meg az államfői intézmény tekintélyét. Egy demokratikus rendszerben a vonakodó jelöltet sem lehet morális kötelességre hivatkozva belekényszeríteni a szerepbe. Ha a felkérést valóban elutasította, ezt érdemes személyes döntésként tiszteletben tartani, nem politikai vereségként vagy sértésként értelmezni.

A neve mégis fontos marad az államfőkeresésben. Olyan mércét állít a következő jelölt elé, amelyet a korábbi gyakorlat tudatosan alacsonyan tartott. Legyen ismert életműve, saját tekintélye, nemzetközi hitelessége, demokratikus meggyőződése, és legyen képes nemet mondani annak a politikai erőnek is, amely megválasztotta. Romsics Ignác talán nem lép be a Sándor-palotába. A róla szóló vita már most megmutatta, milyen köztársasági elnökre volna szüksége annak az országnak, amely a párthűség helyett ismét a közbizalomból akar intézményt építeni.