Laczó Adrienn: ítélkezés után államfői szerepben

A potenciális köztársaságielnök-jelöltek között Laczó Adrienn neve azért különösen érdekes, mert esetében a jelölés ötlete nem pusztán abból indul ki, hogy ismert, tekintélyes jogászról van szó. Személyes története az elmúlt másfél évtized egyik legfontosabb közjogi konfliktusához, a bírói függetlenség kérdéséhez kapcsolódik. Fleck Zoltán jogász-szociológus, Lányi András író-filozófus és Puzsér Róbert publicista júliusban nyíltan azt javasolta, hogy az átmeneti időszak köztársasági elnöke ő legyen. Laczó Adrienn erre nem mondott igent, de nemet sem: közölte, hogy konkrét felkérés esetén fontolóra venné a jelöltséget. Azt is hozzátette, vannak nála ismertebb és szélesebb körben elfogadott személyek.

A civil kezdeményezők tudatosan Sólyom László példáját idézték fel. Érvelésük szerint olyan államfőre volna szükség, aki érti az alkotmányos intézmények működését, képes őrködni a jogállami átmenet fölött, és a tisztséget nem pártpolitikai jutalomként fogja fel. Laczó Adrienn maga is hasonlóan írta körül a feladatot: szerinte a következő elnöknek sebeket kell begyógyítania, árkokat kell betemetnie és stabilitást kell adnia addig, amíg elkészül az új alkotmány. Ez már önmagában is jelzi, hogy nem hagyományos, ötéves, reprezentatív elnökségben gondolkodik, hanem egy rendszerváltó átmenet egyik közjogi szereplőjében.

Laczó Adrienn két bíró gyermekeként nőtt fel, és saját visszaemlékezése szerint gyerekkorától erre a pályára készült. Huszonnégy éven át ítélkezett, összesen csaknem három évtizedet töltött a bírósági szervezetben. Távozásakor a Fővárosi Törvényszék Büntető Kollégiumának tanácselnöke és a Res Iudicata Egyesület elnökségi tagja volt. A közvélemény leginkább onnan ismerhette meg, hogy 2022-ben ő vette át Simonka György volt fideszes országgyűlési képviselő és társai nagy terjedelmű korrupciós büntetőperét. A tárgyalást az előző bíró távozása miatt elölről kellett kezdeni, így Laczó egy különösen érzékeny, nagy sajtófigyelemmel kísért ügy közepén dolgozott.

A bírói pályáról 2024 novemberében mondott le. Döntése azért vált országos üggyé, mert nem személyes okokra vagy pályamódosításra hivatkozott, hanem arra, hogy az az igazságszolgáltatás, amelynek elkötelezett képviselője kívánt lenni, szerinte már nem létezik. Később részletesen elmondta, hogy számára a 2012-es kényszernyugdíjazások jelentették az első komoly figyelmeztetést, amikor a bírák felső korhatárát egyik napról a másikra 70-ről 62 évre vitték le. A következő években egyre több olyan szervezeti változást látott, amely szerinte szűkítette a bírák szakmai szabadságát, gyengítette az önigazgatást és növelte a vezetői függőséget.

A végső lökést ugyan nem egyetlen esemény adta, de távozása időben egybeesett az Országos Bírói Tanács és az Orbán-kormány 2024-es megállapodása körüli botránnyal. A bírói béremelést olyan szervezeti reformok elfogadásához kötötték, amelyeket a bírálók a végrehajtó hatalom újabb beavatkozási lehetőségeként értékeltek. Laczó Adrienn ezt nyilvánosan zsarolásnak nevezte. Fontos ugyanakkor, hogy saját elmondása szerint lemondási döntése már korábban megszületett; az alku inkább megerősítette abban, hogy nem akar a szervezetben maradni.

Az egyik legerősebb, egyben legvitatottabb történet, amely a nevéhez kötődik, egy 2018-as eset. Laczó Adrienn később azt mondta: amikor ideiglenesen a Fővárosi Törvényszék Büntető Kollégiumát vezette, egy politikailag rendkívül érzékeny ügy kiosztásával kapcsolatban olyan kérést kapott egy igazgatási vezetőtől, amelyet ő a kívánt eredmény elősegítésére irányuló nyomásként értelmezett. Nem teljesítette a kérést. A nyilatkozata után ügyészségi nyomozás indult, amelyet később megszüntettek. A Központi Nyomozó Főügyészség szerint nem volt megállapítható bűncselekmény, és a kérés jogilag nem bizonyította a döntés befolyásolásának szándékát. Ez a részlet azért fontos, mert Laczó saját tapasztalatának politikai jelentősége ettől még megmarad, de az állítás jogi megítélését nem lehet úgy kezelni, mintha azt hatósági eljárás igazolta volna.

Távozása után nem vonult vissza. Ügyvéd lett, a Horváth Lóránt Ügyvédi Iroda partnereként több nagy nyilvánosságot kapott ügyben vállalt képviseletet. Dolgozott a Tisza elleni titkosszolgálati műveletről beszélő Szabó Bence volt rendőrszázados védőjeként, képviselte az ukrán pénzszállítókat, és Gyárfás Tamás jogi képviseletében is részt vesz. Korábban Pankotai Lili ügyében is fellépett. Ezek az ügyek tovább erősítették róla azt a képet, hogy kifejezetten keresi azokat a helyzeteket, amelyekben az állami hatalom és az egyén jogai kerülnek szembe egymással. A Res Iudicata munkájában pedig már bíróként is részt vett a bírói függetlenség és a jogállamiság társadalmi magyarázatában.

A potenciális elnökség szempontjából ez komoly előny. A köztársasági elnöknek egy politikai átmenetben különösen nagy szüksége lehet arra a reflexre, hogy ne a pillanatnyi parlamenti többség akaratát tekintse automatikusan alkotmányos igazságnak. Laczó Adrienn egész pályája arról szólt, hogy eljárási szabályok, bizonyítási követelmények és intézményi garanciák között kell dönteni. Ha az új hatalom valóban olyan államfőt keres, aki szükség esetén saját politikai oldalával szemben is képes féket húzni, egy volt bíró logikus választás lehet.

Más kérdés, hogy Laczó Adrienn az elmúlt másfél évben már messze került a klasszikus bírói visszafogottságtól. A nyilvánosság előtt kemény politikai állításokat tett az Orbán-rendszerről, és 2026 júniusában Sulyok Tamás eltávolítását a jogállam helyreállításának nevezte. Arról is beszélt, hogy Magyarországot korábban egy mélyre bebetonozott bűnszervezet irányította. Ezek a mondatok sok kormányváltó választó számára éppen hitelességének bizonyítékai lehetnek. A Fidesz táborában viszont aligha tekintenék olyan embernek, aki fölötte áll a politikai törésvonalaknak.

Ez Laczó egyik legfontosabb dilemmája. Ő maga mondta 2026-ban, hogy bíróként már nem térne vissza, mert bár képesnek tartaná magát pártatlanul ítélkezni, a nyilvános szerepvállalásai miatt nem biztos, hogy annak is látszana. A köztársasági elnöknél természetesen más a mérce: az államfő nem bíró, vannak politikai és értékválasztásai, és feladata sem az, hogy vélemény nélkül maradjon. Mégis neki kellene megtestesítenie a nemzet egységét. Ha a Tisza egy kifejezetten konszenzusos, a vesztes tábor számára is könnyebben elfogadható személyt keres, Laczó korábbi megszólalásai akadályt jelenthetnek.

Ugyanakkor az átmeneti elnöki konstrukció éppen ezt a szempontot írhatja felül. Ha a tisztség betöltőjének elsődleges feladata az új alkotmányozási folyamat felügyelete, a törvények előzetes kontrollja és az intézményi egyensúly helyreállítása, akkor a széles társadalmi ismertségnél fontosabbá válhat a közjogi karakter. Laczó nem alkotmányjogász a szó akadémiai értelmében, büntetőbírói tapasztalata azonban közvetlenül a jogállam gyakorlati működéséből származik. A Felforgatókönyv című kötet jogi fejezetének szerzőjeként az igazságszolgáltatás átalakítására is tett javaslatokat, vagyis az intézményi reform kérdésében nem pusztán kritikus, hanem saját elképzelésekkel is rendelkezik.

Az ellene indítható politikai támadások között biztosan megjelenne ügyvédi ügyfélköre is. Gyárfás Tamás képviseletét például könnyű lenne kampányeszközzé alakítani. Jogállami szempontból azonban éppen az volna súlyos tévedés, ha egy ügyvéd alkalmasságát ügyfelei alapján ítélnék meg. A védelemhez való jog lényege, hogy súlyos bűncselekmény miatt elítélt vagy megvádolt embernek is jár szakmai képviselet. Sokkal fontosabb kérdés, hogy ügyvédként hogyan tartja elválasztva szakmai feladatát a politikai szerepvállalástól, és elnökként képes lenne-e ugyanezt a határvonalat következetesen meghúzni.

Gyengesége lehet az is, amit maga is elismert: országosan még nem tartozik a mindenki által azonnal azonosítható közéleti személyiségek közé. Nincs mögötte politikusi karrier, nem volt miniszter, parlamenti képviselő vagy pártvezető, és külpolitikai, diplomáciai tapasztalata sem számottevő. Egy hagyományos államfőnél ezek közül egyik sem kötelező feltétel, de a Sándor-palota lakójának külföldön is képviselnie kell az országot, válsághelyzetekben pedig politikai érzékkel kell megszólalnia. Laczó esetében ezt a készséget eddigi pályájából csak részben lehet megítélni.

Ami mellette szól, az ritkább: személyes kockázatot vállalt egy intézményi meggyőződésért. Huszonnégy év után otthagyta azt a hivatást, amelyre egész életében készült, mert úgy érezte, már nem tudja az értékrendjével összeegyeztetni a szervezet működését. Ezzel hitelességi tőkét szerzett egy olyan országban, ahol a közjogi tisztségekkel kapcsolatban az egyik legnagyobb probléma éppen az volt, hogy vezetőik túl gyakran alkalmazkodtak a kinevező politikai hatalomhoz. Egy elnöknél a nemet mondás képessége nem mellékes tulajdonság.

Laczó Adrienn ezért valós, komolyan vehető jelölt, de nem kockázatmentes választás. Erős szakmai történetet, jogállami elkötelezettséget és személyes bátorságot vinne a Sándor-palotába. Ugyanez a történet egyben erős politikai profil is, amely megnehezítené, hogy a Fideszhez kötődő választók saját elnökükként tekintsenek rá. A döntés végül arról szólna, milyen köztársasági elnökre van szükség az átmenetben: olyanra, aki elsősorban békít, vagy olyanra, aki mindenekelőtt az új hatalom alkotmányos korlátait őrzi. Laczó Adrienn egyértelműen a második típushoz áll közelebb.